Napnyugta

A lovag egy dombtetőn állva figyelte a csata utáni mozdulatokat. Sisakját levette, hogy a lenyugvó nap felől fújó szél felszáríthassa harc közben patakokban folyt verítékét.
Nem volt kedvére a csatározás. Ellenezte az erőszakot. Szeretett városának védelmében csatolta újra övére az évekkel ezelőtt letett kardját, mely most ismét tokjában pihen a támadó ellenség vérével színezve. Most csend volt. Fájdalmas szótlanság. Még fülében cseng a nemesacél fegyverek csattogása, a katonákból előtörő barbár érzelmek üvöltése és az utolsó sikolyok hangjai.
Soha nem fog feledni, csak tompítani segít a most érzett fájdalmat a városában születő kisgyermek első sírása; mely minden alkalommal azt súgja fülébe: ’Helyesen cselekedtél, mert bár halált osztottál azon a napon, de e halál léptei mögött új életek virradnak’.

Csak nézte az eget, ami most már vörösebb volt, mint a lemészárolt testekből lassan feltörő életnedv.
Hamarosan beköszönt az est, mely után sokaknak már nem jön el az ébredés. Mindenki a távozottakat siratja, az itt maradóknak pedig sokszor nagyobb megpróbáltatásokat kell kiállniuk, mint számot adni az Égi Törvényszék előtt. Magunk előtt kell elszámolnunk tetteinkkel.

A lovag eltűnődve figyelte a csatateret, miközben arcvonásait egyre súlyosabb árnyékok szegélyezték. Ezeket az árnyakat azonban a horizonton gyülekező viharfelhők festették zord ábrázatára.
- Erről legalább nem nekem kell majd számot adnom. - gondolta, mikor megpillantotta a gyülekező fellegeket.
Jól tudta, hogy most az egekben játszódik le egy ugyanolyan háború, mint amely csak órákkal ezelőtt ért véget a lábai előtt. A felhők összecsapásakor hallotta a vad üvöltéseket, a kétségbeesett sikolyokat; és - mint a mai nap során már egyszer - most is az élet nedve kezdett csordogálni a sebesültekből...