Szerelmes tragédia

E- tragikus eset, mit nektek elmondok, egy őrölt szerelem végére tett pontot. Talán a féltékenység volt a nagy hiba, melyből kifolyólag lett a tragédia. Szép tavasz estélyén, ahol csendes a táj. Szerelem tüzében égett az ifjú pár. Halkan sugdolóztak, némán csókolóztak, boldogságuk taván vígan lubickoltak. Ám az idő múlott, tavasz nyár követte. Nyarat pedig az ősz hűvös szele. Szerelmük mámora a tetőfokára hágott, őrjöngtek egymásért, szőttek sok szép álmot. Egy napon vitatkozni kezdtek, sok vita hevében sértő szót kerestek. Végül a fiú megütötte a kislányt, majd elé borult, s kérte bocsánatát. Könnyes szemmel mondta: Kicsi-kicsi szerelmem, csak most az egyszer bocsáss meg nekem. Imádlak, szeretlek, kérlek, ne haragudj rám. Én szörnyű vétkem, szívből bánom drágám. gúnyos, sértő kacagás volt a felelet. Tűnj a szemem elöl, nem kellesz már nekem. Tudd meg, nem szeretlek, buta kisfiú. Gyűlöllek, megvetlek átkozott ifjú!

Mint a villám súlyt a földre, oly erővel hatott a válasz a szívére. Felállt, szólni akart, de elcsuklott hangja. Döbbent arccal nézett a lányra. Lehajtotta fejét, elindult az úton szívébe nyilalt a fájdalom. Egy, csak egy dolog volt az eszébe. Elküldött, nem szeret, minek így az élet?
Otthonába érve, lerogyott az ágyra, merengve gondolt az elmúlt ifjúságra. Tudta, hogy vége, nem jön vissza soha, utolsó levelét ekképp fogalmazta:
"Unom az életet, így tovább nem bírom, Inkább a halált, mint magányt választom. Tudom, hogy vétkeztem, de nagyon megbántam. mindenre gondoltam, de ezt nem vártam. Utolsó percemben ezért azt kívánom ne légy boldog soha ezen a világon! Jussak majd eszedbe, ha én már nem leszek emlékezz majd arra, hogy nagyon szerettelek. Ravatalomhoz ne merj közel jönni, utolsó utamat egyedül fogom megtenni. Megszólal a harang a szomorú napon. Gondolj majd rám, de könnyed ne hulljon. Temessenek engem temető sarkába, temető sarkának legkisebb zugába. Ne találjon rám senki ezen a világon, talán ott a másvilágon. Ha később mégis bántana a dolog, úgy érzed többé nem lehetsz már boldog, gyere ki majd egyszer a zug temetőbe! Zug temetőnek legzugabb részébe!"

Ekképp fejezte be a fiú a levelét, melyre neve helyett, egy könnycseppet ejtett. Könnyebb meghalni, mint örökké bánkódni nem tudnálak soha elfelejteni! Ezután elhagyta otthonát. Magába zárkózva ment csak egyre tovább. Nem szólt senkinek kivel találkozott. Közelgő halálról mélyen álmodozott, lassan felkapaszkodott egy szikla tetejére, utolsó pillantást vetett a tájra. Levetette magát, a mélybe zuhant, földre csapódva a lelke elsuhant. Hiába várták, nem ment haza többé, barátai mentek, hogy megkeressék. Hűvös őszi reggelen rátaláltak végre, megmeredve feküdt egy szikla tövében. Egyik zsebében egy levelet találtak, mely megvolt címezve egy szőke kislánynak. Olvashatatlan volt, hiszen vértől ázott, csak a címzett értette meg e pár sort. Nagy fájdalmak között búsan eltemették, sírtak is szüntelen, hisz nagyon szerették. Volt még valaki, kit nem vettek észre, temető sarkában talpig feketében. Ó, hogy mit érzett-e rövid idő alatt?

Gyötrődött a lelke, szíve majd meghasadt. Csak állt némán és a távolba meredt, talán várt rá így valaki, akit szeretett? Ekképp ábrándozott búsan magában, majd hosszú léptekkel eltűnt a homályban. Késő este lett mire hazaért. Szülei kérdezték, de ő nem felelt. Vacsorázni hívták, de ő nem evett velük. Halálsápadt arcán jéghideg bánat ült, édesanyja kérte:
- Szólalj meg kislányom! - de ő ellökte magától s a szobájába ment. csendes falak közt hol nem látta senki, bánatos szeméből egy könny csordult ki. Később, mikor kint is minden elcsendesedett, bánatosan az ablakon át ment el. A temetőbe érve lelassultak léptei, hívta őt valaki, úgy rémlett neki . Bent a sírok között hevesen vert szíve, borús tekintete a zug sarkot kereste. Meghalt a szeretője, miatta tette ezt, megcsalta szívét, s ő belehalt ebbe. Szeretett ő téged, de elküldted a halálba, nyugszik már e-földön örök méltóságban. Az éj leple alatt vki halkan zokog, siratja a fiút ki már régen halott. Késő bánat ezt maga is jól tudja, de a szerelem gyötri, kínozza.

Megzörrennek a fák kint temetőben, ismét valaki sír, halkan, remegve. Sírjál csak kislány, zokogjon a lelked, neki is fájt, mikor kinevetted. Szellő elsuhogott, csend borult a tájra, hangos zokogással borult a fejfára. Végső bánatában kést húzott elő, teljes markolatig a szívébe döfte ő! Felszökkent a vére, rázuhant a sírhalomra, megremeg a teste, lelke elsuhan. Elcsendesül minden, a temető néma, csak egy test borult a sírhalomra. Másnap édesanyja bemegy a szobába, de a kislány ágyát üresen találja. Amint a nyitott ablakra tévedt szeme, mindent megértve sírva borult le. Ekkor kopogtat a temető őre, benyit hozzájuk, szomorúan ült le. Halk szavakkal mondja: Lányotok nem él már, friss sírhalmon fekszik, szívében tőr áll. A pillanatnyi csöndet, zokogás követte, idős házaspár sír egymást átölelve. Közben a halottat behozták a házba, letették a hűlt, hófehér ágyra.

Csodálatos arcán halovány mosoly látszott, fátyolos szeméből boldogság sugárzott. ez a boldogság nem az élet fénye, hanem a boldogság utolsó jelképe. Megkondult a harang, vitték a sírt messze, temetés lesz ismét, a kongás ezt jelezte. Fekete koporsóban, fekete ruhában, barátai vitték utolsó útjára. Leeresztették a sír fenekére, oda ahová a levélben kérte. Szerelme mellé került koporsója, így tért végül ő is, örök nyugalomra.

Vége