Horror valóban?

Nagyjából két éve kezdődhettek az álmok. Azelőtt ritkán űzött velem rossz tréfát elmém tudatalatti sötétje, ritkán ébredtem verejtékezve gondolataim torz képmásának kereszttüzében. De ha mégis eme ritka esemény történt, meg tudtam magyarázni az okát... néha szomorú haláleset, összeveszés, kiegyensúlyozatlan lelkiállapot állt a háttérben. És két évvel ezelőtt álmodtam először olyat, amit soha nem fogok tudni megmagyarázni. Ezzel bűnhődök, amiért csúfot űztem a halálból...

Az éjszaka... a kedves éjszaka, mikor életre kelnek az addig alvók, amikor újra élhet, aki már meghalt, a perverzió, a borzalmak, a hidegfényű tiszta csillagok ideje- a sötét éjjel kigyullad Tőlük. Az éjszaka, mikor az lehetsz, ami nappal nem... megkapod vágyaidat, hogy aztán az első napsugarak után nappali álmodban élhessenek tovább.
Éjszaka minden megtörténhet.
Az is, amit sohasem kívántál.
Egy ilyen éjjelen, mikor elcsigázottan hajtottam párnámra fejem, megkezdődött a végtelen Álom, amelynek történetét most megosztom Veled.

Álmomban ugyanaz az ember voltam (talán), aki most e sorokat írja. Egy jó barátnőm magányában valami társkereső laphoz fordult segítségért, ahol egy jóképű, 30 éves férfi fotójára és megnyerő bemutatkozó szövegére talált. Mivel az idegenektől való félelme veleszületett tulajdonsága volt, megkért, hogy együtt menjünk el a férfihoz, akivel telefonon megbeszélt egy találkozót. Mikor a helyszínre érkeztünk, a félelem elfojtott sikolyai kezdték a lelkemet mardosni. A barátnőm eltűnt, mintha ott sem lett volna, csak egyedül álltam ott egy tiszáson. Már nem emlékszem, hogyan kerültem oda, csak arra, hogy a szótlan erdei őrök sötét lombkoronával zárták a kis rétet. S messze a tisztáson egy hatalmas fa állt, roppant gyökerei -megunva a föld alatti életet- kígyókként terültek szét a sötét talajon. Az eddigi napsütés semmivé vált, ködös, hideg levegő járta át a testemet. A fa oldalán egy szám állt... a férfi házszáma volt az.

Hiába a rettegés, ami egyre jobban úrrá lett rajtam, valami idegen erő kimosta az agyamból az érzést, és láthatatlan kötéllel húzott a fa felé. Odaérve láttam, hogy a gyökerek ketrecet alkotva elrejtenek valamit, de a sötét miatt nem láttam még, mi volt az. Ekkor megszólalt a hang... a hordozóját nem láttam, csak éreztem valami iszonyú tömegként a hátam mögött... halott hang volt, suttogó, de mégis ordító. Csak azt hajtogatta, hogy várt rám... s egy hatalmas taszítással a gyökerek között termettem. Azt mondta, ne merjek kimenni, örökre az övé vagyok. Nem emlékszem már, hogy mit éreztem, csak a pánikszerű, őrült rettegésre, amely a szívemet uralta. Eszembe jutott, hogy láttam valamit az előbb azon a helyen, ahol éppen feküdtem... s a sötét mozgolódni kezdett. Suttogásokat hallottam, amelyek vékonyan szakították meg a csendet...Istenem, milyen fiatal hang...édes, kedves hang is lehetne, egy gyermek hangja. Csak éppen túlvilági, hideg, kegyetlen erő áradt belőle. Hamar rájöttem, hogy ez az elátkozott, alvilági gyermek nincs egyedül... halvány fény derengett, s megláttam a sok kegyetlen, fiatal, de mégis ősöreg arcot, tejfehér szemeikkel -ez volt a legbiztosabb jele a halálnak. Nem szabadulok, sohasem szabadulok... ez az otthonom, itt vannak a társaim...

A bénító félelemből hirtelen kiszakadva, kimásztam a gyökerekből, magam sem tudom, hogyan, s elkezdtem lélekszakadva rohanni a tisztáson... a Gazda pedig jött utánam, végtelenül suttogva.... de túl lassú volt hozzám képest, így be tudtam rohanni az erdőbe. Minden sötét volt, a hatalmas lombok a legkisebb fényt sem engedték át, éppen ezért volt számomra érthetetlen (ezt persze csak később, ébredésem után gondoltam át), hogy miért olyan sűrű és fejlett a gyilkos növényzet... Olyan volt, mintha éjszaka lenne, ott talán soha nincsen nappal, talán Isten sem lát be a lombok közé... Ekkor csörögni kezdett valami... a telefonom? Hisz’ nem volt nálam... de a zsebemben megtaláltam édesanyám telefonját, amely a saját telefonszámát írta ki. Felvettem, anyám szólt bele, semmi furcsa nem volt a hangjában... de egyszercsak énekelni kezdett...egy elfeledett dalt, a hangja pedig nem az övé volt többé, hanem egy gyermeké... egy élettelen szörnyetegé, s újra ott éreztem a Gazdát. Sikoltva eldobtam a telefont, tovább rohantam fáradhatatlanul, mígnem egy szakadék széléhez értem, ahol az egyetlen út egy peremtelen csúszda volt lefelé a mélybe... nem volt más választásom, elkezdtem óvatosan csúszni rajta, de izzadt kezeim minduntalan félresiklottak, s hirtelen belezuhantam a semmibe, örökké szállva, magam mögött hagyva a Halál Erdejét, a Gazdát... és Gyermekeit.

Mikor a végtelennek tűnő kaland után felébredtem, szobámat jeges levegő töltötte be. Ez talán betudható a forró nyári napok döbbenetesen hideg éjjeleinek. Lerúgott takaróm a padlón terült szét, s egy pillanatig mozdulni sem mertem. Arra vártam, hogy a pokol gyermekei fagyos kezeikkel visszarántanak a mélybe. Nyugalmat erőltetve magamra felvettem a takarómat a földről, hogy aztán védelmében nyugtalan álomban, mozdulatlanul aludhassak tovább reggelig.

A másnap az álom bűvöletében telt, soha ennyire nem hatott rám semmi... először éreztem a túlvilági élet pokoli mivoltát. A hideg mintha örökre a bőrömön ragadt volna. Éjjel elalvásom előtt bíztam benne, hogy békében hagynak az előző napi démonok. Most véget fog érni, csak egyszer történt ilyesmi, nem félek többé...
- Át fogjuk úszni. - mondja valaki. Ott álltunk vagy huszonöten egy folyó partján. Gyenge sodrású, a túlsó part sem volt messze. Körülnézve láttam, hogy ott van a legtöbb jó barátom, azonkívül ismerősök, régi osztálytársak...Gyönyörű idő volt. Az őszi táj békés színkavalkádja a legkeményebb szívet is megenyhítette volna, a nap nemes fénnyel áldotta meg túlsó part erdejét. Mindannyian egy kalandtúrának megfelelően voltunk öltözve. Hogy hova kellett mennünk, honnan kellett mennünk, azt máig nem tudnám megmondani, ami számított, az az volt, hogy átjussunk a folyón.

Nem egyszerre merültünk a vízbe. Sokan (a nagyobbak és erősebbek azt hiszem) hamar elindultak, már jó tíz méterre bent járhattak, mikor a mi hátramaradt, kisebb csoportunk a példájukat követte. Ruháim egyből elnehezültek, de a döbbenetes az a víz hőmérséklete volt... az őszi hideg ellenére a víz nem borzongatott meg, hanem éppen a testemmel azonos hőfokú volt, szinte kényszerített arra, hogy elmerüljek benne, annyira kellemes volt... valamiért azonban nem hagytam magam. A csend hátborzongató volt, az aranyszínű napsugarak elszürkültek egy felhő árnyékában... biztosan egy felhő árnyékában? Nem...szárnyak... szárnyak voltak. hatalmas szárnyak. Egy sárkány volt az. Ocsmány fejéből iszonyatos visítás tört elő, fogai kardként meredtek elő, szemei szinte felégettek minket. Mindenki üvölteni kezdett... és a sárkány, mintha csak erre várt volna, lecsapott. Villámgyorsan kapkodta ki társaimat a vízből, halálos sikoltásuk a mai napig kísért engem. Tőlem egy erőtlen kiáltásra sem tellett, csak úsztam tovább, mágnesként vonzott a túlpart. Mire kiértem, egyedül maradtam. A sárkány távoli pontként repült tovább. Egy fának támaszkodva néztem őt. Sírtam az elveszett életekért.
Párnám nyirkos volt, mikor felébredtem.