Egy vámpír naplójából - VII.rész - Valahol a Szív mélyén...

1915. Ebben az évben halhatatlan életem meghökkentő fordulatot vett. A lakásomban eltöltött hosszú évek során nem gondoltam rá, hogy ilyen más lesz minden, ha lesz valaki mellettem.
Gabriel ott feküdt a koporsómban. Még nem tért magához… Olyan gyönyörű volt, és mégis félelmetes…. Tudtam, először nem fogja megszokni ezt az életet, ahogy én sem tettem. Bár ő vágyott rá, hogy vámpír legyen, én nem vágytam. Nem akartam…Nem hittem… Gabriel halkan szuszogott. Békés álma volt, de tudtam, múlandó. Pár pillanat, és egyre hevesebb képek jelennek meg lelki szemei előtt, egyre több, egyre gyorsabban, míg fel nem riad.
Heves mocorgást hallottam magam mögül… Megmondtam. Leheletnyi idő telt el csupán, és gyönyörű barna szemei máris nyitva voltak, csillogva kémlelték a szoba mennyezetét, mintha onnan érkeztek volna álmának félelmetes szörnyei.

Hamar rájött, nem onnan jöttek... Szívére tette a kezét, nem érezte a sebnek a nyomát. Megkönnyebbült sóhaj hagyta el az ajkát, majd felült a koporsóban.
- Jó reggelt! - sóhajtottam.
Gabriel csendesen válaszolt. Kimászott a koporsóból és odalépett mellém. Hallottam, a gondolatát…
- Igen, vámpír vagy. - néztem rá. Haja a szemébe hullott, tekintetében határtalan mélység uralkodott, kivillantak hegyes szemfogai. Egy vérbeli ragadozónak tűnt, s a helyzet ismerős képeket ébresztett bennem. Csak akkor - emlékeim szerint - nem én ültem a fotelban.
- Majd’ háromszáz éve ugyanebben a szobában ugyanígy álltam Sebastian elé. - révetegen a tűzbe mosolyogtam. - És én sem tudtam mit mondani. Azt hittem, csak álom volt, nem is valóság, azt hittem ember vagyok, pedig…pedig nem voltam. - néztem mélyen a szemébe. - Nem érzed a különbséget, igaz? A fáradtság, ami az elmédre borul, nem engedi. Csak tudod, valahol a szíved mélyén…

Gabriel tekintete elárulta - valóban így van. Össze volt zavarodva. Nem tudta, mi történt, kiesett minden, ami azóta történt, hogy lehunyta a szemét.
- Tehát mégis megharaptál. - szólalt meg végül mély hangon.
- Elkerülhetetlen volt. - sóhajtottam büszkén. - Ha nem teszem meg, meghalsz. És azt nem akartam, tartoztam neked ennyivel…Tartoztam egy.. - lassan behunytam a szemem. - egy egész élettel…
Gabriel csendesen leült mellém a másik fotelbe.
- Háromszáz éve itt laksz? - kérdezte összehúzott szemmel. - Ugyanebben a lakásban?
Elvigyorodtam.
- Hát, igen. Elég régi épület. Még emlékszem, mikor le akarták rombolni. Aztán egy nap furcsa haláleset történt. Meghalt az a milliomos öregúr, akinek kellett a föld, amire a ház épült. Micsoda véletlen… - kacsintottam rá.
- Te voltál, igaz? - kérdezte huncutul vigyorogva.
- Muszáj volt. - vontam meg a vállam. - Vámpírként az első jótéteményem volt, nem csak én maradtam volna otthon nélkül. Aztán végül felújították a házat. Borzalmas időszak volt, állandóan zajongtak, amikor aludtam, meg csöngettek nappal. Olyan idegesen nyitottam ajtót, hogy nem gondoltam rá, mi van, ha szembesüt a nap. Ablak van a bejárattal szemben, te is tudod.

- Igen, tudom. - mosolygott. - Gondolom, szerencséd volt.
- Igen, az volt. Bár az a szegény munkás rettentően megijedt, mikor meglátott. Annyira, hogy felordított. - mosolyogtam. - Aztán kiderült, csak azt akarta megkérdezni, hogy nem-e tudom, hol a házmester. Megmondtam, hogy nem tudom és bevágtam előtte az ajtót.
- Mindig ilyen goromba vagy az emberekkel? - húzta össze a szemét. Mély hangjában megcsendültek a még friss, emberi érzések.
Elkomorodott a szemem. Túl sok volt a fájdalom, az egyhangúság és az irigység.
- Ennyi idő után csoda, hogy egyáltalán meggondoltan cselekszem. - szóltam. - Ha Sebastian nem segít, beleőrültem volna… - itt ránéztem. - De téged kitanítalak, ígérem!
Gabriel a vállamra tette a kezét.
- Köszönöm. - szólt csendesen.

Átfutott a hátamon a borzongás. Mikor hallottam utoljára ezt? Valamit megindított bennem ez a fiú, valamit, ami zúgó rohamként száguldozott a lelkemben. Nem tudtam, mi lehet. Ahogy ezekbe a mélyen ülő szemekbe néztem, felvillantak előttem halandó életem képei. Mikor még számított a karácsony, mikor volt boldogság, öröm, és szeretet, s rájöttem ez az, ami igazán hiányzik. És ez az, amit ő hozott.
Merengésemből nem tértem ki hosszú, hosszú percekig. Csak a szemébe néztem, hallgattam a csendet és a lélegzését, s közben figyeltem, ahogy a gyémánt csillogásban előtűnnek gyermekkorom képei. Mikor kislányként szaladgáltam a tavaszi mezőn, mikor a hideg télben játszottam a kiskutyákkal. Édesanyám mosolya, édesapám büszke pillantása, a testvéreim mély szeretete. Egy boldog család, melynek a sötétség, és a csend vetett véget. Egy hideg éjszaka, melyen kiléptem a családi körből… Hirtelen felriadtam az ábrándokból. Pislogtam párat, hogy a könnyen eltűnjenek a szememből. Könnyezem? Mi történik? Nem sírhatok…
Felpattantam a fotelból.
- Nincs mit. - morogtam Gabrielnek.
- Te sírsz… - kelt fel Gabriel.
- Nem sírok! - vetettem oda, miközben próbáltam letörölni megállíthatatlanul hulló könnycseppjeimet.

Gabriel megragadta a vállam és megfordított. Belenézett a szemembe, melyből áradatként hullottak a könnyek.
- Dehogynem. - suttogta mély együttérzéssel. - Dehogynem…
- NEM!!! - taszítottam el a karját. - NEM SÍROK! - kiabáltam rá.
- Miért próbálod meg letagadni? - vitatkozott Gabriel hevesen. - Nem szégyen, ha sírsz!
- Vámpír vagyok, nem szabad sírnom! - csaptam az asztalra. - Egy kegyetlen gyilkos vagyok immár háromszáz éve, nem engedhetem meg magamnak!!! - üvöltöttem Gabriel szemébe. Dühösen belemélyesztettem a körmeimet a fenyőbútorba, melyen ottmaradtak a vésett csíkok. - Én nem vagyok ember, nem sírhatok!!
Gabriel fejében mintha lámpát gyújtottak volna.
- Szóval ez a baj!? - kiáltott rám. - Hogy nem vagy ember, igaz?
- IGEN EZ A BAJ! EZ!!! - mértéktelen düh áradt belőlem, egy heves mozdulattal meglöktem Gabrielt, mire ő nekirepült a több, mint háromszáz éves szekrénynek, ami azonnal darabjaira szakadt.

Dühösen zihálva néztem Gabrielt, ahogy feltápászkodik a szekrény romjaiból.
- Ezt muszáj volt..? - porolta le magáról a faforgácsot Gabriel. Egy csöppnyi szemrehányás volt a hangjában. Ahogy a szemeibe néztem, haragom elkezdett csitulni.
- Irigységgel nézek minden egyes élő emberre… - tévedt a tekintetem a padlóra. - Valaha én is az voltam…Most pedig kezd hiányozni minden… - újra előjöttek a képek, ettől csak újra feltámadtak bennem az indulatok. - Jössz, vagy maradsz? Én megyek innen.
Gabrielt meglepte a heves hangnemváltás.
- Megyek. - szólt, s máris felvette a kabátját. Eldöntötte, hogy igyekszik elkerülni a témát az elkövetkezendő négy-ötszáz évben.
Ahogy sietős léptekkel haladtam előtte az utcán, fülem hallatára megfogalmazódott benne: Kész hülyeség, amit csinálok. Csak megy előre, mint egy őrült, céltalanul, én meg követem, mint a vakember.

Egy szemfényvesztő mozdulattal a háta mögé kerültem. Elkezdte kapkodni a fejét. Aztán megfordult.
- Soha nem szoktam céltalanul menni. - szólaltam meg egy sötét mosollyal, majd felmutattam egy kocsma táblájára. - Koporsóért jöttünk!
Gabriel felnézett a felújított táblára.
- "Gino kocsmája"? - húzta össze a szemét. - Egy kocsmából akarsz koporsót szerezni?
- Ez nem egy közönséges kocsma… - villantottam rá mosolyogva a szemem. - Gyere!
Azzal beléptem az ajtón. Lementem a lépcsőn, majd végig a folyosón, közben Gabrielnek tartottam beszámolót.
- Ez a kocsma már akkor is itt volt, amikor én vámpír lettem. Ismerem a tulajt. Ő is vámpír. - néztem rá.
- Ez a Gino? - kérdezte kíváncsian.
- Igen. Ő volt az, aki az ellenállást szervezte, mikor Eric végiggyilkolta az országot. - elvigyorodtam. - Idehívott egy csomó vámpírt. És sokan itt is maradtak… - azzal kinyitottam a hatalmas kétszárnyú ajtót.

A felszínen ez tényleg egy átlagos kocsmának nézett ki. De sok helyütt megfigyelhette a józan ember, hogy egyik-másik férfi vagy nő nem teljesen az, akinek látszik. Helyes foguk van, sápadtak, és erőteljes hedonista vonásokat mutatnak.
- Vámpírok… - mosolyodott el csillogó szemmel Gabriel.
- Pontosan. - vigyorogtam.
Beléptem az ajtón, majd egyenesen a pult felé vettem az irányt. Gino messziről észrevett.
- Ááááh, Victoria! Jó újra látni! - tárta szét a karját Gino, majd a pult mögül előjött és mackósan átölelt. A nevem hallatára sokan felém fordultak.
- Óvatosan, Gino… - nyögtem a karjában. - A végén még megfojtasz…
- Ugyan, nem tudsz meghalni, te is tudod. - sutyorogta barátságosan. - Azt hittem, odavesztél, te lány!

- Hát, majdnem úgy volt… - mosolyodtam el, majd egy jelentőségteljes pillantást vetettem Gabrielre. - Gino, ő itt Gabriel! - mutattam rá. - Ő mentette meg az életemet.
Gino alaposan végigmérte Gabrielt röpke pár pillanat alatt. Fényes fekete hajától, a határozott és erős vállán át a csinosan kidolgozott lábáig.
- Ooooh, csak nem…? - csillant Gino szeme. - A halandó, igaz?
- Már nem. - szólt Gabriel mély hangon, majd kezét nyújtotta. - Örvendek.
Gino elfogadta a barátságos kézfogást. És azonnal megérezte, hogy a kéz tulaja egyáltalán nem halandó.
- Megharaptad? - kérdezte tőlem Gino. Rosszallást véltem felfedezni a hangjában.
- Ő a tanítványom, Gino. - néztem rá élesen. - Ha valami nem tetszik, megbeszélhetjük. - itt be is fejeztem mondandómat, majd egy sóhajjal azonnal témát váltottam. - Koporsóért jöttünk. Tudsz segíteni?
- Van három a raktárban. - szólt Gino. Ismert már annyira, hogy ne akarja fikszírozni a témát. - Egy dió-, rózsa- és egy tölgyfa koporsó.
- Mutasd! - szóltam.
Gino szó nélkül mutatta az utat a raktár felé. Arra gondolt, vajon mi a fene lesz ebből… Az még elmegy, hogy egy férfi tanítson egy nőt, de hogy egy nő egy férfit…

Komoly problémák akadtak a vámpírtársadalomban ezen okból kifolyólag - emlékezett vissza. A tanítványok valahogy mindig kicsit merészebbek voltak, mint a többi vámpír. A nyugodtság hol maradt? Sehol. Mindig bolondabbak voltak kicsivel, mint a többiek. Mindig élénkebbek. Elvigyorodott. Méghozzá elég szélesen, amit én is észrevettem. Ginot is egy női vámpír tanította, és egy veszettül jó kedélyű vámpír lett.
Köhögésnek próbáltam álcázni a feltörő nevetésem: mindent hallottam a gondolataiból.
- Valami baj van? - kérdezett vissza számonkérő vigyorral Gino.
- Öhm…semmi… - vigyorogtam szélesen.
- Victoria, mondtam már egy párszor, hogy mássz ki a fejemből! - csóválta meg a fejét szórakozott mosollyal.
Gabrielben megállt az ütő.
- Miről beszéltek? - nyitotta nagyra a szemeit.
- Semmi, majd otthon elmondom. - vigyorogtam. Fel-feltörő nevetésemet soká tudtam csak lecsillapítani.
Gino kinyitotta a raktár ajtaját.

Három koporsó feküdt egymás mellett. Egy szénfekete, egy hófehér és egy mélybarna.
- A fekete tölgyfa - mutatott rá Gino. - Szállításnál kicsit nehéz ugyan, de vámpírok vagyunk, csak kibírjuk valahogy… Aztán ha utazol és benne fekszel, legalább nem szakad be, ha elejtik - mosolygott kópésan. - A fehér rózsafa - mutatta. - Kellemes anyaga van, olyan természetes, még így, feldolgozott állapotban is. Ha le akarod cserélni a mahagónikoporsód, csak ilyenre cserélnéd szerintem. - nézett rám. - Aztán a barna… Az meg diófa. Képzeled, milyen kemény. Be nem szakítanák, acéllal van kimerevítve az oldala.
- Hm… - tűnődtem, melyik lehetne a legalkalmasabb Gabrielnek. - Szerinted melyik legyen? - néztem volna Gabrielre. De nem találtam. - Hová tűnt?
- Itt vagyok. - szólalt meg. Megfordultam. A fekete tölgyfakoporsót nézegette álmélkodva. Végigsimított a tetején a tenyerével, a selymet, amivel ki volt bélelve, finoman megérintette, és ujja hegyével simogatta. - Nekem ez kell! - nézett rám gyermekszemekkel.
- Jó választás! - nevetett egy öblöset Gino. - Vigyétek csak!
- Nem kérsz érte…? - kezdtem.
- Nem kérek. - vágott közbe. Jóindulatúan elmosolyodott. - Ismerlek, mióta csak vámpír lettél. Az első tanítványod megérdemli…

- Ezer hála, Gino! - ráztam meg a kezét. Kaptam egy jótékony vállbaveregetést is. Megszorítottam Gino kezét, szemem azonnal lehunytam. Valami megjelent előttem. Valami régi…valami…valami emlék…a bátyám… - a távolban hallottam Gino és Gabriel hangját. Mozdulatlanul álltam és továbbra is Gino kezét szorítottam. Az emlékképek olyannyira összefacsarták a szívem, hogy körmeimet Gino kezébe vájtam. Percekig semmit nem szóltam, csak lehunyt szemmel lepergett előttem egy képsorozat.
- Mi a baj, hugi? - kérdezte a bátyám, s rám meresztette nagy, zöld boci szemeit. - Miért lógatod az orrod?
- Apa…ismételten. - duzzogtam.
- Jaj, ne csináld már, tudod jól, hogy szeret! - ölelt át testvéri jószívűséggel.
- Ha szeretne, akkor nem akarna feleségül adni, ahhoz a pöffeszkedő hólyaghoz! - puffogtam mérgesen és viszonoztam a bátyám ölelését. Megsimogatta a fejemet.
- Estebalra gondolsz? - nevetett fel. - Szerintem helyes fickó.
- És szemtelen, pimasz, beképzelt, arrogáns… - kezdtem bele a sorolásba.
- Nyugi, a szerelem mindenkit megváltoztat! - emelte meg az államat. Láttam a leomló fürtjei mögött a szeméből áradó jóindulatot.
- De őt nem változtatja meg a szerelem, mert nem szeret! - húztam el a számat. - A pénzünk kell neki, ezt te is tudod!
- Előbb-utóbb foglalkoznia kell a feleségével, vagy nem? - húzta meg szórakozottan a vállát. - Lásd anyát és apát! Ők az esküvőig nem is találkoztak!

- Az más! - legyintettem. - Apa már akkoriban is jóképű, rendes és kedves úriember volt. - néztem Daniel, a bátyám szemébe. Visszatükröződött róla édesapám fiatalkorából. Mintha csak a hasonmása lett volna.
- Ő is meg fog változni, hidd el, hugi! - mosolyodott el, majd testvériesen vállba veregetett.
- Aztán úgy legyen! - nevettem. - Ha nem, jössz nekem mondjuk egy…hm…egy tortával!
- Megegyeztünk! - nevette el magát Daniel, majd a vállamba karolt és elindultunk ki a konyhába. - Imádlak, hugi!
Fejemet a bátyám vállára hajtottam. Csak legyen igaza! - rimánkodtam, csak ne kelljen…
- Victoria! Victoria, ébredj!!! - hallottam meg Gino tompán hallatszódó kiabálását. Pár pofont kaptam az arcomra.

- Mi…mi van??? - kaptam fel a fejem. A padlón feküdtem. - Hol vagyok?
- Még mindig a kocsmám raktárában fetrengesz… - morogta Gino. - Mi a fene van veled?
- Nem…én nem… - keltem fel. Szédelegve beletúrtam a hajamba.. - Én… - nem találtam a szót. - Én most….én most megyek, azt hiszem…. - szólaltam meg idegesen, majd kirohantam az ajtón.
- Victoria, várj! - hallottam Gino kiabálását, de már nem álltam meg. Kirohantam a kocsmából, el a világba…El, messzire, a város széléig meg se álltam.
- A bátyám volt..a bátyám, Daniel. Láttam! Olyan valós volt…annyira fáj… Miért? Miért kellett elszakadnom tőlük? - könnyek zápora kezdett némán aláfolyni az arcomon, miközben elhangzottak a fejemben a szívsajdító szavak. - Istenem, miért? Nem tettem semmi rosszat! Mivel érdemeltem ki? Hhhh…hiányoznak. Mindennél jobban. A világ minden kincsét odaadnám, hogy megölelhessem őket!

Lebukott a fejem, és térdrerogytam a fűbe. Zokogtam, zokogtam és zokogtam, ahogy még soha azelőtt. Fájt a szívem minden egyes dobbanása, fájt a lelkem reszketése, miközben szeretet után sóvárgott, fájt a fejem, miközben a kérdések tomboltak benne…Fájt mindenem. Fetrengtem a füvön a lelki kíntól, éreztem, valami baj van…valami nagy baj. Egy vámpír nem sír, sőt! Nem zokog! Nem fél semmitől és nem fáj neki semmi! Akkor én most mit csinálok itt??? Mit??? Püföltem a földet a kíntól és a méregtől.
A fűbe temettem az arcom, nem kívántam mást csak magam mellé valakit, aki szeret, akiben megbízhatok. Kell nekem a család, annyira, mint egy halandónak a számára éltető levegő. Kell… Akarom…

Gyengéd karok finom ölelését éreztem magam körül, majd meghallottam egy szív csendes dobbanását a fejem alatt. Hallgattam a békés szív suttogását, melyek megnyugtató dobbanásokként fakadtak fel. Az érzés…a nyugalom…a béke…Gabriel…
Megtalált, mint minden tanítvány a mesterét. Nem engedett el, nem hagyta, hogy összetörjek három kemény évszázad után.
- Sírd ki magad nyugodtan… - súgta a fülembe, majd megsimogatta a fejemet.
- Ne engedj el, Gabriel…Ne engedj el! - nyöszörögtem a pulóverébe.
- Eszemben sincs… - ölelt át még szorosabban.

Végre valaki, akinek a vállán kisírhatom a bánatom… Valaki, aki még megért, aki elfogad… aki szeret… Mostantól ő a családom… És vigyáznom kell a családomra, nem adhatom fel! Ezentúl nem hagyom, hogy a Halál elvegye tőlem a családom…soha!
Gabriel nem engedett el. Ott maradt mellettem és vigyázott rám, míg gyenge voltam és a sírástól tehetetlen. Vámpírként életemben akkor éreztem először, hogy van családom, van, aki szeret, és örökre mellettem marad...