A mászóka

Nem tudom, hogy miért mentem a nagyszüleim lakásához. Nem éltünk egy városban, és kapcsolatunkat nem lehetett éppen ideálisnak nevezni - noha soha nem voltak összetűzéseink, volt, hogy 2 évig nem is találkoztunk.
Néha azonban vannak olyan érzések, amelyek elfeledtetik velünk teendőinket, amelyeket a realitás megkövetel tőlünk, hogy aztán valami ismeretlen, megfoghatatlan, de valóságos dolog után menjünk. Vannak megérzések. Emberi mivoltunknál fogva hajlamosak vagyunk a rosszat feltételezni, sőt akár bizton állítani, noha nem történt még semmi. Vegyük egy átlagos diák "biztosan én felelek töriből" kezdetű siralmait... persze előfordul, hogy valóban ő felel, na de mondjunk egy olyan tanulót, aki ne játszaná el ezt minden történelem óra előtt.

De van, amikor pontosan tudjuk, hogy bekövetkezett valami. Mikor összeszorítja a szívünket egy láthatatlan kígyó, s arra vágyunk, bár vége lenne az egésznek, és nevethetnénk saját marhaságainkon... annak ellenére,hogy ott, annak mélyén, amit ez a rohadt kígyó nyomorgat meg vagyunk győződve arról, hogy soha nem fogunk ezen nevetni.
Egy ilyen érzés járta át a testem, mikor egy nap eszembe jutottak a nagyszüleim. Nyugtalan lettem. A napomat megmérgezte a bizonytalanság. Úgy gondoltam, meglátogatom őket hétvégén. Édesanyám meglepetten nézett rám, mikor előálltam neki az ötletemmel. Nem az ő szülei voltak, édesapámmal régen elváltak, és pontosan tudta, hogy csak akkor találkoztam felmenőivel, ha valami ünnep volt, amely kierőszakolt egy-egy "nagyon várt" találkozást.

Nem volt mindig ilyen felületes a viszonyunk. Kislány koromban rengeteg időt töltöttem velük. Nagyapámat rajongásig szerettem, hosszú órákon át hallgattam történeteit a görög mitológiáról, a világháborúban szerzett élményeiről s tengernyi számomra nagyon érdekes témáról. Ő volt a tipikus nagypapa. Nagyanyám azonban egészen más volt nekem. Bár tejben-vajban fürösztött, mindent megadott nekem, ami tellett tőle, valamiért nem tudtam teljes szívemből szeretni. Mindenkivel kedves volt, de amikor nem kellett többé mosolyogós álarc mögé bújnia, könyörtelen kritikával illette az embereket.

Mindenesetre sikeresen elhitettem anyámmal, mindenkivel, aki kérdezte és saját magammal is, hogy rámtört a vágy, miszerint találkoznom kell rokonaimmal. Szombaton a hajnali órákban indultam, a buszpályaudvar még álmosan eregette útjára járműveit, s nagyon kevés ember lézengett ott- aki arra tévedt, leginkább hajléktalan volt. De én ezt akartam. Nem vágytam kellemetlen társaságra a buszon, s jól számítottam: rajtam kívül maximum tíz útitársam akadt. Korán akartam odaérni, hogy egy egész délelőttöt eltölthessek ott. Jó érzés volt csak sétálni olyan utcákban, ahol még nem jártam. Vándornak éreztem magam, aki nem tartozik sehova, s egyetlen társa az út. Sok idő telt el többnyire céltalan bolyongásommal, de az érzés nem hagyott nyugodni. Inkább akartam megfejteni a város összes titkát, minthogy elmenjek a nagyszüleimhez. Aggodalmam, félelmem az idő múlásával pedig egyre jobban nőtt. Elérkezett a délután, én pedig éreztem: itt az idő. Arra gondoltam, mit is fogok nekik mondani. Talán azt, hogy "sziasztok, éppen erre jártam, gondoltam benézek"? Na, nem, ez érdekes lenne. Hosszú órákat elsétáltam s a busz indulásáig már nem volt sok időm vissza. Így elindultam. Oda.

Az emeletesház előtti játszótérről gyerekkorom jutott eszembe. Alig változott valami... a kis bukkanók még mindig ott voltak a keskeny betonúton, amelyek többször okozták a biciklivel való elvágódásomat, a mászókák ugyanazok, a házak szigorú tekintetű ablakai változatlan éberséggel meredtek rám. A bejárati ajtóhoz mentem, s csengetni kezdtem... volna. Amikor a vezetéknevemmel jelzett címke melletti gombot megnyomtam, csak sistergés hallatszott a hangszóróból. Nem működik? Bármilyen erővel nyomtam (bízva abban, hogy az előbb csak ügyetlen voltam), a sistergés rendületlenül megmaradt. Így egy másik lakáshoz csengettem, hiába gondoltam azt, hogy ha az egyik elromlik, akkor valószínűleg a többi is rossz lehet. De ez működött, felcsendült idegtépő kaputelefonos hangszínben a Für Elise, majd beengedett valaki. Beléptem a lépcsőházba. A légkör halott volt. S kísértetiesen nem változott semmit. Ugyanaz a tompa fény, ugyanazok a mocskos lépcsők. Elindultam felfelé, a harmadik emeletre. Az érzés, ami pár nappal ezelőtt nyugtalanítani kezdett, szinte kifordított önmagamból. Féltem, tudtam, bármit is éreztem, jól éreztem. A levegőben tapintani lehetett a Rosszat. Ami ott volt, az Rossz volt. Eszembe jutott, mikor kislány koromban lementem az alagsorba a biciklimért (pont itt), s az egyedüllét tudata pánikszerűen rohamozott meg.

Felrohantam, otthagyva a biciklit, s soha többé nem mertem lemenni egyedül. Miközben szaporodtak mögöttem a lépcsőfokok, már-már megbénulva kapaszkodtam a korlátba. Odaértem az ajtóhoz. Nem hallottam semmi neszt, csend borította az egész házat. Nyomasztó csend. Hát senki sem él itt???

Kopogtattam az ajtón. Alig lepett meg, hogy nem kaptam választ, pedig valahol reménykedtem nagyanyám kedvesen csengő "Igen?"-jében. Mintha a saját halálomba mennék, megfogtam a jeges kilincset, s az ajtó nyitva volt. Azonnal undorító szag tántorított hátra, de nem volt visszaút. Hirtelen a kígyó teljes erejével megszorította szívem, mikor megpillantottam valamit. A folyosó végén nagyapám lába hevert a földön. Teste többi részét nem láttam egy fal takarása miatt. Igen, az ő lába volt, csúnya visszereivel, amelyekre annyit panaszkodott már évekkel ezelőtt is... Hisztérikus állapotba kerültem, egy hang sem jött ki a torkomból, csak némán sírni kezdtem a félelemtől és a bénító szomorúságtól. Lassan haladva mentem a folyosón tovább. Mikor nagyapámhoz értem, nem mertem ránézni. Elfordítottam a fejem, és láttam, hogy nappalijuk ajtaja be van csukva. Ekkor ütötték meg fülemet az első hangok.

Nyammogás... motyogás vékony, de félelmetes hangon... Egész testem remegett, ahogy kinyitottam az ajtót. S amit láttam, még most is minden este rémálomként tér vissza hozzám. Egy öreg ember volt ott. Fehér haja össze-vissza állt, ráncos arcán és fakó, kék szemeiben téboly ült. A szája véres volt. Ölében nagyanyám feje feküdt, arca eltűnt a harapások következtében. Testén mindenhol karmolás-, harapás- és ütésnyomok éktelenkedtek. Az a kis levegő, ami az ocsmány bűzben megmaradt, elillant. Mozdulatlanul álltam, fogalmam sem volt arról, hogy hol vagyok, mit keresek itt, fel sem fogtam azt, amit láttam. Az öreg a szemembe nézett.
- Nyem ehetek férfit, őt nyem én öltem meg, csak összeesett.... gye téged megehetlek.. gyere közelebb.

Mászni kezdett felém, négykézláb, és nagyon gyorsan. Mintha nem is én lennék, hangtalanul kihátráltam a szobából, és bevágtam az ajtót. Hallottam rajta körmei kaparászását. Ahoz bolond volt, hogy a kilincset használja. Zsibbadt lábaimmal elrohantam, de előtte egy pillantást vetettem a papámra. Üveges szemei a plafonra meredtek. Nyoma sem volt rajta sérülésnek. Csak szaladtam el, el messzire, ki a házból, le a mocskos lépcsőkön, át a tompa fényen s szinte kiszakítva a az üveg bejárati ajtót, a játszótéren teremtem. Körbenéztem. Senki... csak hintázó gyerekek.

Ekkor sikoltottam először. A kezdetben alig hallható sikkantásból eszelős velőtrázó, hisztérikus visítás lett. Istenem, neee nem teheted ezt... S csak álltam ott, majd összegörnyedve zokogtam. A gyerekek félve rohantak el tőlem. Odamentem egy mászókához, rátámaszkodva karjaimra hajtottam fejemet. Vállamat rázta a zokogás... A papám, a mamám, az emlékeim, a történetek, a séták, a biciklizések... Istenem, ezt neee...
A piros mászóka (amelyen egyszer régen, nagyon nagyon régen fejjel lefelé lógva kémleltem a napsugaras eget) csendben vígasztalt engem.