Történetek

Aztán érzem, ahogy a szívem kalapálni kezd. Lüktet bennem az összes ér, melegem van, de mégis fázom. Nem bírok tovább a szemébe nézni. Szemérmesen elsiklatom a tekintetem a fölödre és imádkozom, hogy legyen vége ennek az egésznek. De ő csak megfogja az államat, magára emeli a tekintetemet, és tovább fürkészi a szemeimet. Mikor már nagyon feszültté válik a helyzet, megkérdezi sétálunk-e? Nem válaszolok, csak bólintok egyet...

- A szabály, amit megszegtek, rendkívül súlyos. Az intézet nem tűrhet meg olyan személyeket dolgozónak, akik nem képesek uralkodni magukon.
Dagadt férfi, visító malac hangot adott ki, csücsörítve, aztán az ajtóhoz rohant. Amint odaért az egyből bezáródott.
- Az egyértelmű, hogy távozniuk kell, de ezt nem engedhetem. Normális körülmények között, azt mondanám, hogy viszont látásra, és átadnám a felmondó leveleiket, de ez az eset jóval eltér a normáktól...

- Mi ez? – kérdeztem, csak úgy magamtól, mert a kis irodában senki sem tartózkodott. Alaposan megvizsgáltam a székemet, és rá kellett jönnöm, hogy nem valami csintalan titkárnő, vagy egy-két bohókás alkalmazott tréfájának vagyok áldozata, hanem a fájdalom oka rajtam keresendő. Körbenéztem a szobában, és széles ablakokhoz siettem, amik előtt elhúztam a függönyöket, és bezártam az ajtót. Tökéletesen lefedett volt az irodám, senki sem lehetett tanúja, annak, amit művelni készültem...

Rövidke az életem, még csak három hónapos vagyok. Ezért még egész világosan emlékszem arra a napra, amikor ráébredtem először, hogy vagyok. Nyilván akkor te még semmit sem tudtál rólam. Talán csak néhány hete szerezhettél tudomást létezésemről.
Hallgatóztam, hogyan fogadtad. De semmi…

Az életem olyan a kívülről szemlélőknek, akár az alma. Kívülről tökéletes, de belül rohad. Lehet, hogy más ember ilyen jómódú élettől lenne boldog. Vagy a jó külsőtől. Vagy bármi. De számomra már ezek a dolgok nem fontosak. Ilyen fiatalon még előttem áll az egész élet, de én véget szeretnék vetni ennek a kínnak, gyötrelemnek! Ez nem élet nekem! Undorító világ, ahol mindenki a tökéletességre törekszik...

Nemcsak a nagypapát, az őt követő gyerekeket és unokákat is ugyanez a parfüm lengte be haláluk után, hogy testük bomlása egy finom anyag elillanásához legyen hasonló.
A családnak ez a titokzatos tulajdonsága Évi nagymamától eredeztethető, akinek a kedvenc parfüme volt Hannover 4911, amit egy német illatszerész talált ki a 17.században, hogy így próbálja megidézni azt a varázslatos tündért, akivel akkor találkozott mikor eltévedt egy sötét erdőben...

Ami engem illet, minden újjal szembeni húzódozásom az erdőszélre kényszerített, egy lánnyal, akit sosem láttam, de régről ismertem. Ő százszorszépet rágcsált, én kutyatejet, és mosolyogtunk, örültünk félve, idegennek érezve mindent, önmagunk. Mégis, szívébe láttam, s ingert éreztem játszani könnyű szőke fürtjeivel. Nem húzódott el, ő is megérintett. ..

Elindultak lefelé a lépcsőn a pincébe, a páncélterem felé. Az első saroknál négy őr állt. Bull őket is felszólította arra, hogy ne lőjenek. A második saroknál még két őr állt. Elérték az irányítótermet. William mondta Bull- nak, szólítsa fel az őröket: nyissák ki a páncéltermet...

A fiú levetette könnyű meleg újatlan kabátját, mely alatt vékony pulóver lapult. Gondolkodás nélkül ráterítette a lány hátára a könnyű kabátot, hogy testét melegítse. A lány hálásan pislogott rá. Bár fedetlen vállait nem védte semmi, mégis jobban érezte magát. A fiú lelkét melegség öntötte el, egyáltalán nem érezte a hideg jelenlétét...

Pár hónappal később, miután Daisy is visszament tanulni, a várost is felújították megkezdődött az évszázad tárgyalása. Lirien kontra Eroes Necronas. A férfi minden bűnét vállalta, de fogadott védőügyvédet, hanem minden ítéletet elfogadott volna, de a tanács felmentette...