Nem akarom elhinni azt, amit

Nem akarom elhinni azt, amit művelek. Ez nem lehetek én. Hiszen én nem tálalnám ki a családi életemet senkinek, főleg nem annak, aki régen a nagy Ő-m volt. De ez, a sötét éjszakában tényleg én vagyok a hintán, ami az ósdi játszótéren leng fel és le, le és fel. Beállt a mély csönd. Nem tudom miért jöttem el a suli buliról. Jó, nem vagyok egy bulizós típus, de ezt tényleg nem akartam. Mi köze van Ferinek a család anyagi ügyeihez, meg ahhoz, hogy anyunak mennyire hülye szokásai vannak.

El akarok futni, de a lábam csak egyenletesen hintáztat tovább. Leng a hinta. Fejemet nekihajtom a hideg vasláncnak, és próbálom elfelejteni azt amit mondtam. Aztán belém nyilall az iménti mondatom. Csak most jutott el az agyamig: és te sem nézel rám soha. Már a csönd is feszültté vált. Várom a világ végét, hogy elsüllyedhessek a föld felszíne alá, és senki se lásson, halljon rólam semmit. De a vágyam nem akar teljesülni.
Helyette Feri feláll a hintáról, velem szemben felül a korlátra és néz. Úgy érzem a téli, hideg éjszakában a tekintete belémfúród
- Most is rád nézek. – mondja, és a nyugalom járja át a teste egészét. Ő nyugodt, ezzel szemben én maga vagyok a megtestesült feszültség: gyomrom gombóccá zsugorodott, kezem remeg, a lábam nem ringatja tovább a hintát. Mondani akarok valami olyasmit, hogy én nem úgy gondoltam, de csak rossz kifogásnak tűnik, s a nyelvem sem akar pörögni.
- Ne hidd azt, hogy nem vettem észre azt, amikor kis ötödikesként éltél-haltál irántam.
- Az már rég volt. - nyögöm elhaló hangon.
- De a kérdés itt most más: most is? - nem tudok erre felelni. Csak bambulok a sötétbe. Nézem a csúszdát, és azt kívánom bárcsak megint pici gyerek lehetnék. Akkor nem volt baj, hogy eljárt a szám. De most...mintha a halálos ítéletemet irtam volna alá egy kifecsegett mondattal.
- Lehet - hallok egy hangot messziről. A saját szavamat.

Ő csak mosolyra húzza a száját, leugrik a korlátról és felém tart. A hideg futkos végig a hátamon. Egész lényem remeg. Fagyos ujjaim közül kihámozza a hinta láncát és a csuklómat fogva maga után húz. A lábam csak teszem egymás után, már nem tudom mit is akarok, csak hagyom, hogy vigyen magával, csináljon amit akar. A teljes beletörődés elfoglalta a lelkem és agyam. Egy fa alá visz, ahová az utcai lámpa fénye pont annyira szűrődik be, hogy arcán a kíváncsiságot felfedezzem. Ő is kutat a tekintetemben. Én tudom, hogy lányos zavarom megjelenik az orcámon, de bízok benne, hogy Feri betudja a hidegnek. Farkasszemet nézünk egymással. Nincs más gondolat a fejemben csak az, hogy mennyire szép a mély barna szeme.

Aztán érzem, ahogy a szívem kalapálni kezd. Lüktet bennem az összes ér, melegem van, de mégis fázom. Nem bírok tovább a szemébe nézni. Szemérmesen elsiklatom a tekintetem a fölödre és imádkozom, hogy legyen vége ennek az egésznek. De ő csak megfogja az államat, magára emeli a tekintetemet, és tovább fürkészi a szemeimet. Mikor már nagyon feszültté válik a helyzet, megkérdezi sétálunk-e? Nem válaszolok, csak bólintok egyet.
Lassan lépdelünk a kitaposott ösvényen. Néhány gally meg-megreccsen a lábunk alatt, mert a tél még nem hozta meg a havat. Kopár fák között mendegélünk, egyre eltávolodunk a fényektől és a természetet birtokba veszi a titokzatos sötétség, amely a pillanatot még rejtélyesebbé teszi. Nem értek semmit sem. Olyan nagy káosz uralkodik a fejemben, hogy azt se tudnám megmondani, hogy kerültem oda a játszótérre. A kezeim kezdenek megfagyni. Legalábbis én úgy érzem. Előhúzom a zsebemből és egymásnak dörzsölöm őket. Feri megáll, szembefordít magával, kezemet a kezei közé veszi és lehelgeti, melegíti. Nem bánom.

Most újra gyereknek érzem magam. Apa volt olyan, mint most Feci. Imádtam mikor a kicsi ujjaim eltűntek a hatalmas tenyerei között. Ebben a pillanatban is ez történik. Megint találkozik a tekintetünk. Már így állunk egy ideje, és egyre közelebb kerülünk egymáshoz. Boldognak érzem magam, és mégis egy olyan érzés járja át minden porcikámat, mint mikor csukott szemmel utazok a hullámvasúton: nem tudom, mit várhatok. És ami engem is meglep, élvezem ezt az egészet. Tovább megyünk, de nem kerüli el a figyelmemet az, hogy Feri nem engedi el a kezem. Kívülről látom magam: kézenfogva sétálgatok a kopasz erdőben egy fiúval, aki után már több mint három éve eped a szívem mégse tudtam. Vagy csak elhallgattattam ezt az érzést? Nem tudom eldönteni.

Annyira elmerültem, a gondolataimban, észre se vettem, hogy beértünk a városba. Pontosan a József Attila szobor alatt állunk. Bámulom a mészkőből faragott figurát, amint egy kis füzetbe ír valamit. Feri eközben leül a padra, és most engem is az ölébe von. Átkarolja a derekamat, teljesen egymáshoz simulunk. Aztán egy lágy puszit nyom az arcomra. Lassan átjárja a testemet a forróság és az érzés arra késztet, hogy hunyjam le a szemem. Újabb és újabb puszik követik egymást. Aztán a számon érzem az övét, s átadom magam a pillanat varázsának. Nem érdekel a hideg, a járókelő az utcán. Csak egy idézet jut eszembe: "Csókolj, csókolj és ölelj hát!"