Kellemetlenségek

Égető, fájdalom hasított a hátsó felembe, akárhányszor leültem.
Fél négyre járt, és egy kicsit álmos voltam, úgyhogy mérgesen pattantam fel:
- Mi ez? – kérdeztem, csak úgy magamtól, mert a kis irodában senki sem tartózkodott. Alaposan megvizsgáltam a székemet, és rá kellett jönnöm, hogy nem valami csintalan titkárnő, vagy egy-két bohókás alkalmazott tréfájának vagyok áldozata, hanem a fájdalom oka rajtam keresendő. Körbenéztem a szobában, és széles ablakokhoz siettem, amik előtt elhúztam a függönyöket, és bezártam az ajtót. Tökéletesen lefedett volt az irodám, senki sem lehetett tanúja, annak, amit művelni készültem.

A fekete, bőrkanapé mellé álltam, és kioldottam az övemet. Ez egy kis bíbelődés árán sikerült is, és lecsúszott rólam az egész nadrág. Ott álltam az irodám kellős közepén letolt nadrágban, és nem zavartattam magamat, hanem az alsónadrágomat is letoltam, egészen a bokámig. Hátratoltam a fenekemet, és bal kezem mutatóujjával áttapogattam a szebbik felemet. Mondhatom eléggé megijedtem, amikor matató ujjam rátalált a kis bőrkitüremkedésre.
- Áh! – nyögtem fel, miután megnyomkodtam a kérdéses helyet. Mi a jó Isten? – kérdeztem magamtól, és abban az abszurd helyzetben odalépkedtem az íróasztal másik végéhez, úgy totyogva, mint egy pingvin, és kivettem az egyik fiókból egy keskeny kis tükröt.
Újra visszamentem a kanapé mellé, ugyanis félő volt, hogy rosszalkodó térdem miatt elvesztem az egyensúlyomat, és kedvezőbb volt a gondolta, hogy puhára essek. Az egyik lábamat feltettem a bútorra, és magam alá néztem a tükörrel.

Meg mondom őszintén először halványlila gőzöm sem volt róla, hogy mi az, szóval eldobtam a tükröt, ami nagyot csattant a falon, apró darabokra törve szórta tele az ablak alatti keskeny kis részt.
- Mi a jó Isten ez? – kérdeztem most már hangosan. Pont ez hiányzott! Egy méretes púp a külső záróizmaimon! Egy ideig ott álltam a puha szőnyegen, és az abszurd helyzeten gondolkoztam.
Mi van, ha ez csak nekem van? Mi van, ha ezt nem lehet eltávolítani? Hogy találhatnám meg a kérdésekre a válaszokat?

Első megoldásként eszembe jutott a személyi orvosom. Nyomban el is vetettem az ötletet, amikor beesett előttem egy kép, ami igen abszurd volt. Dr. Hudson, akinek mellesleg a keresztneve Jill volt, az én kitárt fenekemet nézi, orrán egy hatalmas ruhaszárító csipesszel, és egy hatalmas gumikesztyűvel akar behatolni a végbelembe. Gyorsan elhessegettem a képet, és tovább latolgattam az esélyeimet.
Felhívom az egyik barátomat, hátha tud valamit erről a kis „betegségről”, de aztán ezt is elvetettem, mert eszembe jutott, mi lesz egy-két év múlva, amikor majd valami ivászat után megfeledkeznek az illemről, és kicsúszik a szájukon.
Volt még egy ötletem: ott volt az édesapám, akinek mindig, mindent elmondtam. Bármi volt, ő mindig segített. Ott volt mikor herecsavarodásom volt, és titokban kellett kórházba mennem. Igen! Ez egy remek ötlet! Azonnal odakaptam a telefonhoz, és már tárcsáztam is a számot, amikor valaki bekopogott az ajtón.
- Mr. Horvartz! Mr. Horvartz! Odabenn van? – kérdezte egy idegesítő, szirupos, kislányos hang, és megpróbálta lenyomni a kilincset, és belökni az ajtót, de nem ment neki.
Ledöbbentem, és éreztem, hogy a fejem búbjától el kezdtem elpirulni. Lassan végigfolyt rajtam az idegesség, és a szemérem.
- Kérem Miss., hagyjon magamra. – mondtam, elég hangosan, hogy ott kint is hallja, és gyorsan beugráltam, béna kenguru módjára az íróasztal mögé. Tisztában voltam vele, hogy ha benéz a kulcslyukon, akkor megláthat engem, aki az irodája közepén áll, letolt nadrággal, teljesen elvörösödve. Azzal a mozdulattal, mellyel be akartam ugrani a széles, bükk íróasztal mögé, és szabályosan előreestem. Kemény puffanó hang hallatszott, és egy kis nyikkanás, ahogy feljajdultam, mert az orrom jól bevágódott a padlóba.
- Uram! – szólt a titkárnő, az ajtó mögül. – Jól van? Nem esett baja? – kérdezte bájos ijedséggel a hangjában, míg én megfogtam a nadrágomat, és felhúztam.
- Igen. – közöltem vele a legtárgyilagosabb hangomon, és gyorsan becsatoltam az övemet. – Minden a legnagyobb rendben.

- Miért zárkózott be uram? – hallatszott az újabb kérdés, és szinte láttam, ahogy az apró teremtés benéz a kulcslyukon. Hiába! Már semmit sem láthatott, azon kívül, hogy feszes öltönyömben ülök az íróasztal mögött, és meredten bámulom a monitort.
- Mert dolgozom, és nem akarom, hogy megzavarjanak. – mondtam egy kissé idegesen, hogy úgy tűnjön, tényleg fontos dolgom van, és hogy leghőbb vágyam az, hogy hagyjanak békén.
- Értem, uram. – vette tudomásul a nő, és elképzeltem, ahogy haptákba vágja magát. – Ha valami kívánsága van, csak hívjon. – fejezte be, és már csak apró topánkáinak kopogását lehetett hallani, ahogy távolodnak.
Huh! Kifújtam magamból a levegőt, és a fekete monitorra néztem. A számítógép az irodai munka fontos része volt mindig is, és most hogy így meredten néztem, eszembe jutott valami:
- Az internet! – ujjongtam, és óvatosan arrébb helyeztem hátsómat, nehogy túlságosan nyomja a kis kelést a szék párnázott fele, és nyomban üzembe helyeztem a számítógépet.
Ez a megfelelő megoldás. Senkinek sem kell tudnia róla, mert a gépem, egy hétpecsétes titok volt borítékolva, ami mindenki számára tilos volt. Amúgy is csak én fértem hozzá, mert 3-om jelszóval védtem a 12 megabyte pornót, és egy-két építkezési alaprajzot. Az interneten a lehető legtöbb dologra rá tudok keresni, és ha akarom, akkor oldalas kimerítő válaszokat is kaphatok e-mail-en, anélkül, hogy bárki tudná ki is, vagyok valójában.

A számítógép pár másodperc alatt felkészült, így fel tudtam menni az internetre. Megnyitottam egy keresőoldalt, és ismét meredten bámultam a képernyőt. Mit is kéne beleírni, amiből a „betegségre” lehet következtetni? Tettem fel magamnak a kérdést, de sajnos egy jó pár percig nem tudtam megválaszolni. Aztán beírtam valamit:
„Végbélnyílásnál egy dudor”
Hirtelen jobb nem jutott eszembe, de nem is kellett más kulcsszavakat használnom, ugyanis a gép rögtön kidobott jó sok lehetőséget. Rögtön rákattintottam az elsőre, és el kezdtem olvasni.
Rögtön rájöttem, hogy egy úgynevezett „kismama” oldalra tévedtem, mert tele volt olyan véleményekkel, amikhez pocakos anyukák csatolták a képeiket. Viszont találkoztam egy szakszóval:
„Aranyér”

Nem tudtam sehová tenni, de rögtön megállapítottam, hogy nekem is ilyenem van, mert egy Kate nevű anyuka ugyan azt jellemezte, mint amit én éreztem:
„kellemetlen viszkető érzés, majd le sem tudsz ülni, annyira fáj.”
Idegesen felnevettem, mert tényleg megelőzte egy kis viszketés ezt a csúnya púpot. Tegnap egy elismert közéleti személyiséggel vacsoráztam, és irgalmatlanul viszketett az alfelem. Mondható igen kellemetlen volt, hogy abban az elegáns étteremben állandóan az altájamat fogdostam. Partnerem jóval az este leszállta előtt távozott egy furcsa indokkal. Tudtam, hogy honnan fúj a szél, ezért nem szóltam semmit, hisz én sem örülnék, ha miközben termetes bendőmet tömöm valaki, velem szemben percenként fogdosná magát.
Summa summarum gyorsan kinyomtattam magamnak egy-két oldalt a gyógyítási technikákról, és kikapcsoltam a gépet. Elővettem a legkiválóbb modoromat, és az ajtóhoz léptem. Minél gyorsabban el akartam jutni a legelső patikába, és aztán haza, hogy kezelésbe vegyem az alfelem. Kint jól hallhatóan csend volt, nyilván sokan hazamentek már, ezért sikerül majd észrevétlenül kijutnom az épületből. Amint kinyitottam az ajtót, kellemetlen nagy hangzavar támadt. Az ajtóm előtt, egy kellően nagy LCD kijelzős monitor lógott a szemközti falon, és a szobám képét mutatta, amint épp kilépek az ajtón.

- Nem baj, haver! – üvöltötte a kisebb hangzavarban az egyik barátom, és hátba veregetett. – Nekem is volt már, de hogy az irodámban nézegessem! Öregem, ez nagy ötlet volt. – nevetett és mit sem törődve a döbbent képemmel arrébbment.
- Igen. – fogta meg a kezem az egyik almunkatárs. – Hívj fel, mert egész jó tippeket tudok adni! – kuncogott és ő is elment.
- Szuper voltál Hugo! – harsogták az emberek, én meg ismét elkezdtem izzadni. Mindenre gondoltam, csak arra nem, hogy még mindig figyelik azt a helyet, ahol egy órával ezelőtt tárgyalás folyt. Reggel 9-kor érkeztem a tárgyalásra, és jóval 2 fél 4 után fejeztük csak be.
- Aham. – nyögtem, és éreztem, ahogy megint elpirulok.
- Nem nagy gáz, haver. Csak ne mutattad volna meg magadat a kamerának. Édes Istenem, hogy ezt meddig fogjuk mondogatni.
Hát igen. Ami azt illeti, jó sokszor felhozták nekem ezt a kellemetlen témát, és mindannyiszor jót derültek rajta. Azóta aranyérproblémával egyszer sem kellett újra megküzdenem. Hála az Égnek!