BURGONYA adatai

Július vége volt. A teherautók már elhagyták a lenti parkolót, és az most üresen terpeszkedett odalenn. A pocsolyákkal teli, repedések szabdalta betonplaccon túl nyárfák szegélyezte út kanyargott a hegyek felé. Jobb oldalán egy bódé állt, HAMBURGER felirattal. Az ártábla láthatólag ferdén lógott a kiadóablak mellett: s ha a férfi ellát odáig, feltűnt volna neki, hogy az árak nagyjából a húsz évvel ezelőtti állapotokat tükrözik.

Mentünk tovább. A folyosó már majdnem véget ért. És ott nem láttam ajtót, csak egy falat, tele idegen, gonosz jelekkel. És akkor egyszerre megértettem, hogy ez egy zsákutca.
Arra eszméltem, hogy a kislány már nem fogja a kezemet. A hátam mögé került. Lassan, nagyon lassan fordultam meg, jeges bémultsággal véve tudomásul, hogy lóvá tettek.
Billie Eilish eltűnt. Thakatéri állt ott, de ezúttal nem egy gyönyörű nő képében...

A történet 10 évvel ezelőtt már megjelent, csak darabokban került fel, jó lesz látnom így egyben. Kisebb korrekciók is történtek a szövegben. Vácon lakó vagy a várost ismerő olvasóknak bizonyára ismerős lesz a környezet: akkoriban ott éltem, s a helyet rémálmok városává emelte tébolyult elmém. Jöjjenek hát velem az érzéketlen, bizarr félelmek világába: megmutatom, mit láttam akkor a sötétség mélyén.

Magam előtt látom a város fehér tornyait, és képzeletben felkapaszkodok rájuk. Odafentről a végtelenbe látok. A város falain túl síkság nyújtózik a sötétlő láthatárig, a folyó szinte csak sejthető, széles csík, a csöndben hollószárnyak suhogása hallik...

Tovább folyattam magamra a vizet, amikor megéreztem a változást.
A víz. Sötét lett. Fekete.
A megdöbbenéstől megszédültem. Végignéztem magamon, és láttam, hogy mocskos feketeség csorog végig a testemen, ami már nem is tisztán víz, hanem valami ragacsosabb anyag…

Lótetűjárat,
lótetűjárat
Lótetűjáratban lótetű jár...

Eszméletre térve a meleg ágyban, kőmereven s lüktető mirigyekkel, mily sugallat, szendergések milyen lehelete volt az első, az alfa, a rév, melyen a csaknem tudattalan álmodó átfolyt a féltudatos létezésbe?

- Mi a baj? – kérdeztem tőle.
Felnézett. A szemében ott volt az utóbbi évszázad minden naplementéje.
- Nem jött el hozzám – mondta fátyolos hangon. – Minden éjjel eljön pedig. A dédim. Itt van alattunk. Mindig kimászik. De most nem.
Dermedten álltam. És egyszerre megjelentek a szellemek.

Ködmenetben haladtunk a nap felé
üres terek vadvilágán vágva át...

Ez a történetem megjelent már itt, majd négy évvel ezelőtt - míly szomorú! - ám darabkákban, s mivel újraolvasva megtetszett, úgy döntöttem, szeretném egészben látni. Politikailag inkorrekt, visszataszító és szürreális, ám van benne valami a gúnyos könnyedségből, ami belőlem, és sokunkból talán örökre elveszett.