Bezárva

Továbbra sem tudtam mennyi az idő. Ezen a helyen, bizalmas, titkos, és szürreális fogalom volt. Nekem pedig egyébként sem árultak el semmit, aminek köze volt a külvilággal.
Fekvőtámaszokat csináltam, épp mikor az egyik bejött. Magamban elnevezetem az összest, ő pedig, mivel jó magas volt, megkapta a Colos nevet. Magamban jót derültem, mikor bebotorkált a fehér falú szobába, és becsukódott mögötte a kis ajtó, egy halk, kis cuppanó hanggal.
- Üdvözlöm, Mr. Trohne. – köszönt rám, és felmutatta mindkét kezét, hogy lássam nincs benne semmi. Abbahagytam a fekvőtámaszozást, és kézre álltam, úgy beszélgettem vele:
- Szevasz seggfej. – üdvözöltem a magam módján, és megint jót nevettem magamba, ő is elmosolyodott. Észbe kaptam, és gyorsan eltűntettem az arcomról a vigyort. Ezen a helyen vigyázni kellett minden mozdulatodra, minden érzésedre. Az első naptól kezdve ilyen gorombán viselkedtem az összessel, eleinte megkértek, hogy hagyjam abba, de aztán ráuntak. Colos volt az egyik legrégebbi „kollégám” ezért tudta, hogyan kell velem beszélni:
- Hallom, most már készségesen segíti a biológusok munkáját. – közölte, úgy mintha csak a levegőbe beszélne, rám sem figyelt, tudta, hogy utálom, ha állandóan vizslatnak. Körbe-körbesétált az ovális alakú szobában, ügyelve, nehogy 10 méternél közelebb kerüljön hozzám.
- Ez rendkívül kedvező fordulat, a tetemes incidensek után. – folytatta, és rápillantott a falra, melyen egyetlen kép sem függött, csupán a fehérre mázolt fal volt látható, „tapintható”. Jól tudtam, már az első órától fogva, amint bekerültem ebbe a helységbe, hogy megfigyelnek. Napi huszonnégy órás felügyelet alá helyeztek, hogy bármit, amit teszek, amit „gondolok”, ami „érzek”, megfigyelhessék.

Nem zavartattam magam, továbbra sem, hisz nem volt miért, csupán beszélgettünk. Percenként körbesétáltam a kezemen, utána pedig le-fel nyomtam a testemet, mintha így is fekvőtámaszt próbálnék csinálni. Colos pedig csak szövegelt:
- A következő órában – folyton órákban, és percekben beszélt. Egyszer sem mondta nekem, hogy napok. – át fog esni egy újabb vizsgálaton. Ne aggódjon semmi terhet, nem ró ez magára, csupán türelmesen végig kell csinálnia, hagynia kell, hogy az embereim, és a gépeim dolgozzanak, végezzék a munkájukat.
- Tőlem, aztán kinyalhatja a seggemet. – közöltem vele, és a képébe mosolyogtam. Ő válaszul eleresztett egy fanyar mosolyt, és így szólt:
- A további trágár szavak használatával embereim, arra következtettek, hogy ön, csak így tud kommunikálni.
- Leszarom, hogy mit gondolnak. – mondtam, és kezemmel elrugaszkodtam a talajtól. Egy gyors perdüléssel megfordultam, hogy a lábaimon lehessek, és szembeálltam vele. Azzal a hirtelen mozdulattal, pedig megragadtam a vállánál fogva, és a falnak perdítettem.
Az egész cselekmény egy pillanat alatt történt: Egy riasztó bekapcsolt, és szörnyű vijjogó hanggal szirénázni kezdett. Kis nyílások nyíltak meg a falakban, amikről tudtam, hogy néhány részük mögött tükrök vannak. Trükkös tükrök, melyeken csak az láthat át, akinek olyan rafinált szemüvege, ill. kontaktlencséi vannak. A kis nyílásokból gyorsan színtelen, édeskés szagú gáz töltötte be a helységet, és az izmaim, már nem engedelmeskedtek többé. Karom, ami előbb még szörnyű tettekre volt képes, most ernyedten lógott, mint valami groteszk bábfigura tartozékai.
Fekete egyenruhások egy kisebb csoportja hatolt be a kis ajtón, és vitték ki a Colost. Én pedig rövidesen álomba szenderültem.

- Az alany roppant agresszív élettevékenysége miatt a rendszer bekapcsolta a védekező mechanizmusát, aminek a következményeképp Dr. Eibenweishert sikerült eltávolítanunk az alany közeléből. – hallatszott a bonyolult gépi hang egy láthatatlan hangszóróból, mire a hatalmas asztalt körbeülő fehér köpenyesek mind megnyugodtak, láthatólag megkönnyebbültek.
- Szomorú, ami barátunkkal történt, ezek hatására, érvénybe kell léptetni néhány új szabályt. – szólt egy öreg, beesett arcú férfi, aki inkább hasonlított egy ebre, mint emberre. – A szabályokat, amiket érvénybe kell léptetnem, senki sem szegheti meg, mert annak súlyos következményei lehetnek.
- Megint egy szabály? – fakadt ki halkan egy fiatal, szinte gyerek, szőkésbarna, kékszemű fiú, aki egy fehér mappát szorongatott.
- Parancsol? – kérdezte Mr Eb. Az előadóban szinte érezhetően megfagyott a levegő. Egy pisszenés sem hallatszott.
- Semmi. – hessegette el a fiú a kezével a problémát. – Ne is foglalkozzunk vele. Folytassa csak.
- Nem, nem! – csattant fel az öreg férfi, és felállt. Többek hátrahőköltek. – ha szabályokat akarok bevezetni, akkor a szabályok be lesznek vezetve! – üvöltötte, és lecsapott az asztalra egy ugyancsak fehér dossziét.
- A teremben megemelkedett feszültség észlelése miatt kérem, üljenek vissza a helyükre, és higgadjanak le. – szólt közbe az előbb is beszélő, hideg gépi hang. Mr. Eb egy pillanat alatt rendezte vonásait, és visszaült a helyére.
- Köszönöm. – szólt ismét a hang. – Az új szabályok ismertetésénél észlelt feszültségnövekedés miatt erősen megalapozott megfigyelés alapján arra következtethetünk, hogy valaki nem értett egyett a szabályok bevezetésével.

A kék szemű, szőke fiú most felállt, csendesen, és megszólalt:
- Igen. Véleményed teljesen megalapozott, és helyénvaló. Én nem értek egyett a szabályok bevezetésével. – szólt, nyugodt hangon, arcán egyetlen ránc sem rezdült meg, pedig már neki is volt néhány.
- Anélkül ítéltél, hogy a tényeket megismerted volna? – kérdezte a hang, továbbra is érzelemmentes gépi hangon.
- Nem. A szabályok, melyeket a tanács be akar vezetni, alaposan áttanulmányoztam, és meggyőződésem, hogy teljes mértékben eltér a normáktól.
Az asztal túloldalán Mr. Eb nyugodt arccal, mégis gyilkos tekintettel nézett a fiúra.
- Mivel nem értesz egyett? – kérdezte, hangjából eltűnt, az idegesség, de a szemét nem tudta korrigálni.
- A 4/b, és a 2/a keretben megfogalmazott rendeletekkel.
A teremben néma csönd lett. Ezek voltak azok az intézkedések, melyek az alany megrendszabályozását foglalta össze.
- De hiszen épp ezért ültünk ma össze. – mondta tárgyilagos hanggal egy másik férfi, aki erősen kopaszodott, és rémesen remegett a szája bal széle. Orvosi malőr.
- Sajnálattal kell közölnöm, hogy nem értek egyett a szabályokkal, és ez arra jogosít fel, hogy szavazásra bocsássam a szóban forgó intézkedéseket.

A teremben fészkelődni kezdtek az emberek. Több mint 40 férfi, és 10 nő, kapta elő kis szerkezetét egyik zsebéből, és pötyögött be rajta valamit. Mr. Eb felemelte a kezét, mire mindenki megnyomott egy gombot. A férfi még egy dühös pillantást vetett a szőke fiúra, és figyelmesen a terem másik végébe nézett, ahogy mindenki más is:
A terem, ami ugyan olyan fehér volt, mint bármelyik szoba, vagy folyosó, egy pillanat alatt vörös fényben fürdött, ahogy pár lámpa bekapcsolt. Ritkán szavaztak a dolgokról, de a helyzet, immár olyannyira kiélesedett, hogy félő volt, lázadás lesz. Az új szabályok mindegyike egy-egy rendelkezést takart, amit mindenkinek teljesítenie kellett.
A fehér köpenyes társaság lélegzetvisszafojtva várt, míg a falon meg nem jelent egy kis kivetített képernyő, melyen fel volt tűntetve a szavazatok eredménye:
Mr. Eb felemelkedett a székéből, és diadalmasan kijelentette:
- Az új szabályok mától érvénybe léptek.

Szörnyen fájt a fejem, amikor felébredtem. Ez amolyan melléhatása volt a szernek, amit ilyenkor, „mikor rosszul viselkedek” beengednek a kis szellőzőkön. Felültem, és körbenéztem:
Kicsit szomorúan megállapítottam, hogy még mindig a kis, fehér falú szobában vagyok, egy nagy, fehér lepedővel leterített ágyon.
A kis ajtó zárva volt, és a helységben csak én tartózkodtam, más nem érdekelt. Visszadőltem az ágyra, és egy ideig a plafont bámultam. A fejesek biztos összedugják a fejüket, hogy most mit is tegyenek velem, de úgyse jutnak semmire. Még erre a helyre is kiterjednek a Földközi Alkotmányos Jogok, ami ellen semmit sem tehetnek. Így tűnődtem magamba, amikor halk szisszenést hallottam, és a kis ajtó kinyílt. Egy nő lépett be rajta, kezében egy kis dobozzal, nyomában két lebegő króm golyóval. Automatikusan összekoccantak a fogaim, amint megláttam a kis gömböket, és felugorva az ágyra, védekezően magam elé kaptam a kezem.
- Nyugalom, Mr. Throne. – szólt a nő kedves, lágy hangon. – A robotok csupán az én testi épségemért felelnek.

- Akkor mit akar? – kérdeztem indulatosan, de egy cseppet megnyugodva. Leengedtem a kezem, és leléptem az ágyról, a nő elé, akit körülvett a két robot.
- Amint az előbb belátogatott kollégám mondta, ma újabb méréseket végzünk. – válaszolt kedélyesen a nő, és kinyitotta a dobozt. – Kérem, vetkőzzön le.
Gyorsan átbújtattam a fejemen a pólót, és kibújtam a vékony fehér nadrágból. Már nem zavartattam magamat, hogy efféle kéréseknek tegyek eleget, hisz majdnem mindig le kellett vetkőznöm. Az elején, már nem tudom mikor, de még a legeslegelején is megkértek, hogy vetkőzzek le meztelenre. Akkor nem teljesítettem a kérést, ezért erőszakhoz folyamodtak. A rohadék robotjaik levetkőztettek, közben számos sebet hagyva rajtam, éles kis késeikkel a testembe vágtak.
A nő a doboztól felegyenesedve rápillantott a farkamra, és halvány pír jelent meg az arcán:
- Volt mostanában merevedése? – kérdezte, mire én elvigyorodtam, és szemtelenül meglóbáltam.
- Nem. De ha megfogná, akkor jó nagyot produkálnék. – mondtam, és közelebb léptem hozzá. A robotok azon nyomban a nő elé repültek, és éles sípoló hangot hallattak. A fülembe vágódó hanghullámok egy pillanatra szörnyű fájdalmat okoztak, majd hirtelen elhaltak.
- Ez figyelmeztetés volt. – suttogta a nő, és most már egy csepp kedvesség sem volt a hangjában. – Ha még egyszer gorombán viselkedik, vagy csak ehhez hasonló jelet észlelnék, akkor a robotok ízekre tépik.

Egy pillanatig hallgatott, majd intésére a két lebegő golyóbis visszahúzódott mellé, nekem meg intett, hogy lépjek közelebb.
- A műszerek melyeket magába ültettünk, jeleznek minden testi, reagálást, bármely helyzetben. De ezt ön nagyon jól tudja. – hangja már csak egy idegesítő gép hangjára emlékezetett.
- De az agyi tevékenységet nem tudjuk mérni, esetleg befolyásolni. Ezért most a fülei mögé helyezek egy-egy speciális elektródát. Ezeket addig nem veheti le, amíg nem jön be egy kolléga, és le nem veszi. Megértette?
- Igen, bassza meg. – toldottam meg a választ, és finoman elmosolyodtam.
- Akkor ennyi lenne. – mondta, és becsukta a kis dobozát. – Most pedig folytathatja „roppant érdekes” tevékenységét. – közölte a nő, és távozott a helységből nyomában a kis robotokkal.

- A férfi agyi tevékenysége igen alacsony szinten mozog, azt utcán ő egy szimpla bűnöző. – szólt egy dagadt, szemüveges férfi az egyik sarokból, ahol egy kis kémcsőbe furcsábbnál, furcsább anyagokat tett. – Nem válik senkinek a hasznára. A program vele szemben nem folytatható.
Egy kisebb asztalon támasztva a könyökét Mr. Eb felnézett egy halom papírból: - És a kivétele ereje? Az sem válhat hasznunkra?
- Kétlem. Ha akarnánk ugyan így „felturbóznánk” bármelyik embert. Az ereje semmit sem dob a latban. Szóval? Mit mond a szabályzat? Mit tegyünk? – kérdezte mohón a dagadt kis ember.
- Megöljük. – válaszolta nemes egyszerűséggel a hideg férfi, és felállt.
- És én akkor mit csináljak? – kérdezte felháborodottan Dagadt és fellökte az asztalon lévő üvegcséket. – Mit csináljak, ha nem rajta kísérletezek?
- Mit csináljon? – üvöltött a másik, és fenyegetően felemelte az öklét. – Hogy mit csináljon? Maga féleszű barom! Ha őt megöljük, akkor beszerzünk egy másikat. Ha azt megöljük, beszerzünk még egyett, és még egyet! Nem érti meg maga idióta? Az egész rendszer a rendelkezésünkre áll!

Hirtelen egy hideg, kemény hang szakította félbe, ami a kis hangszórókból szólt, amiket körbe a falak mentén helyeztek el.
- Csend legyen. – mondta a gépi hang, mire a két férfi összerezzent, és arcukról folyamatosan eltűnt a vörös idegesség. Mr. Eb arca úgy nézett ki, mint egy félig kikevert feketeribiszke fagylalt. – A viselkedési normák, melyek jellemzik magukat, erősen süllyedtek. Ez elfogadhatatlan. Intézetünkbe való jelentkezésnél világosan kijelentettük, hogy nem tűrjük az agresszív viselkedést.

A hang kegyetlenül döfködte a két férfit a durva szavakkal. Tudták mivel játszanak, amikor egymásnak esnek, akár szavakkal, akár öklökkel.
- A szabály, amit megszegtek, rendkívül súlyos. Az intézet nem tűrhet meg olyan személyeket dolgozónak, akik nem képesek uralkodni magukon.
Dagadt férfi, visító malac hangot adott ki, csücsörítve, aztán az ajtóhoz rohant. Amint odaért az egyből bezáródott.
- Az egyértelmű, hogy távozniuk kell, de ezt nem engedhetem. Normális körülmények között, azt mondanám, hogy viszont látásra, és átadnám a felmondó leveleiket, de ez az eset jóval eltér a normáktól.
- Neeem! – kiáltott a Dagadt és elkezdte püfölni az ajtót. – Engedj ki, te szemét!
Mr. Eb ellenben egy szót sem szólt. Az egész életét ennek a kutatóprogramnak szentelte, amikor is a sors összehozta őt, ezzel az idegroncs emberrel.
- Ez nem igaz. – suttogta, mikor a gép újra megszólalt:
- De, igaz. – gúnyolódott. – Ha maga igaz lett volna, és nem hozta volna létre azokat a szabályokat, miszerint a fogvatartott alany bármilyen ellenséges megmozdulása következményeként halálra ítélendő, akkor ön nem veszekedett volna Mr. Deverthal.
- Dögölj meg, te nyamvadt gép! – üvöltötte az említett, és felkapott egy nagy mikroszkópot az egyik kis asztalról. A kis szerkezet nagy ívet repült át a szobán és nekicsapódott az üvegablaknak. A mikroszkóp kis reccsenéssel darabokra tört, ellenben az üvegnek semmi baja nem volt.
- Megemlíteném, hogy az üveg, golyó, tűz, és ionálló. – szólt burkolt nevetéssel a hangjában a gép.
- Baszd meg magad! – kiáltotta Dagadt és bal kezének középső ujját, felmutatta az egyik sarokkamerának.
- Ez pillanatnyilag nem lehetséges.

A kis, szemüveges férfi, még elkeseredettebben ütötte, bütykös ökleivel az üvegablakokat, de egyik sem tört be, még csak meg sem repedtek.
- A következő percekben légmentesen lezártam a helységet, és minden kivezető nyílását. Másodperceken belül dolgozók lepik majd el a folyosókat, és fognak be-benézni ide. Végignézni, ahogy megfulladtok, a mérgező gáztól. Viszlát fakabát!
Most már MR. Eb is kétségbeesetten igyekezett kiutat találni, de hiába. Ha ez az ördöngös gép valamit lezár, azt tényleg lezárja. Kinézett az üvegablakokon:
Számos kollégája állt ott kint, és szörnyülködve nézte, ahogy a kis helységet elárasztja a kellemetlen illatú, lila színű gáz.
Egy magas, piszkosszőke lány, kétségbeesetten verni kezdte kívülről az üveget, és egyfolytában kiabált. De az üveg kiváló hangszigetelő volt, így a bent lévők, csak a saját zihálásukat hallották.
Kint a folyosókon is megszólalt a hang:
- Hölygeim, és Uraim! Amit a 42-es laboratóriumi előkészítőben látnak, az nem más, mint igazságszolgáltatás.
- Ez neked igazságszolgáltatás? – kiabálta egy férfi a hátsó sorokban. – Embereket ölni, kedved szerint?
- A cselekedeteim teljes mértékben helyénvalóak. – közölte a hang. – A mai napon az intézet alvezetője nem más, mint Dr. Tao Cha Ti. Ő új szabályokat fog bevezetni, amik lehetővé teszik közösségünk zavartalan munkásságát. Köszönöm.
Amint a hang befejezte, mindenki újra a 42-es előkészítő felé fordult, amiben a két férfi már holtan hevert a tiszta csempén.

A gépi hang keltett fel.
- Mr. Throne. – szólított. – Mr. Throne. Kelljen fel.
Kinyitottam a szemem, és felültem az ágyban. Furcsa álmom volt. Egy folyosón futottam, egy hosszú, fehér folyosón, aminek nem volt vége. Addig futottam, amíg ki nem fulladtam, aztán remegve feküdtem, a frissen tisztított csempén.
- Mr. Throne. – szólt megint a hang, mire felkaptam a fejem.
- Igen?
- Jó reggelt. – mondta nemes egyszerűséggel, és elhallgatott. Bennem pedig megállt az ütő. Eddig soha nem mondák nekem, hogy jó reggelt. Mindig jó napot, meg üdv, de soha sem határozták meg az időpontot. „az elkövetkező órában”, vagy „hamarosan”.
- Miért mondja nekem, hogy „jó reggelt”? Eddig soha nem árulták el nekem, a napnak milyen időszakában vagyunk.
- Igen, ez így van. – helyeselt a hang. – A vezetés ezt nem tartotta jó ötletnek. Ám a mai napon új szabályok léptek érvénybe, amik lehetővé teszik, hogy sok mindent megtudjon.
- És pedig? – kíváncsian hallgattam. Tudtam, hogy régóta vagyok bezárva, semmit nem tudtam a külvilágról.
- Most lehetőséget kap, arra, hogy kérdéseket tegyen fel.
Kérdések. Úr Isten! Mit kérdezzek?
- Mennyit írunk? – kérdeztem gyorsan, és mohón.
- Ön 1988-ban került az intézetbe, ma pedig már 2006-ot írunk. – közölte a hang, mire lerogytam a földre.
- 18 éve… - kezdtem, de nem tudtam folytatni. 18 éve vagyok itt bent, 18 évet vesztettem az életemből.
- Lehet, hogy sokkoló a felfedezés, de ma lehetőséget kap arra, hogy elmenjen innen.
- Mit? Elmenni innen? – úgy pattantam fel ültőmből, mintha megcsíptek volna. Komolyan elmehetek innen?
- A legkomolyabban. Akár már most is, bár jobb, ha tud némi…
- Nem érdekel! – szakítottam félbe. – Akkor most azonnal el akarok menni.
- Rendben, de bizonyára tudni akarja, hogy…
- Semmit nem akarok tudni. Azt kiéve, hogy hogyan lehet innen kijutni! – fakadtam ki, és a kis ajtóhoz rohantam.
- Értem. Akkor kinyitom az ajtót. A dolgozók nem tudják, hogy maga szabad, mert mindannyian el vannak foglalva egy kis „gáz” problémán. – a hang, most megeresztett egy halk kis kuncogást, amitől a hideg futkosott a hátamon.
- Meg fognak akadályozni, amikor meglátják, hogy kifelé megyek? – kérdeztem. Akár el is tudtam volna bánni az összessel, de nem akartam húzni az időt. Már így is túl sokat elvesztegettem.
- Valószínűleg igen. De most ne ezzel fogalakozzunk. Végig kövess majd, egészen a kijáratig. Egy kis piros fény formájában fogok mindig megjelenni a kamerákon. Érted?
- Igen. – daráltam gyorsan, mire a kis ajtó sziszegve kinyílt, én pedig egyből kirohantam rajta.

Kint mindenhol, ugyan olyan színű, anyagú dolgok voltak. Fehér, és világoskék színek, króm, és műanyag tárgyak. Balra tőlem, egy megfigyelő szoba volt. Az ajtó nyitva lengett a kis huzatban, így beleshettem. A kis helység tele volt olyan készülékekkel, amiket nem értettem. Az egyik oldalfal egy nagy, hosszú tükör volt, amiben látni lehetett régi szobámat. Igazam volt, a rafinált tükrökkel kapcsolatban! Gyorsan tovább futottam, távolról halk moraj hallatszott, mintha az összes dolgozó egy helyen kávézna, és beszélgetne egyszerre.
A kis piros pötty felvillant a sarkon, így jobbra mentem tovább. Kisvártatva egy lépcsőn kellett felmennem, amin túl egy kis üvegfalú átjáró volt. Alattam egy óriási helység terült el. Megszédültem, mert legalább 200 méterrel alattam nyúlt el a terem, amiben kis emberkék mozogtak ezrével. Kék kis sapkájuk volt, mint valami manóknak, és kis fekete dolgokat szorongattak, két ujjra deformált kezükben. Gyorsan tovább siettem, amíg meg nem pillantott az első ember. Balról egy keresztező folyosón lépkedett, láthatólag feldúltan, folyamatosan mondogatva valamit:

- Ilyen nincs. Ilyen nincs. – motyogta, és akkor meglátott engem. Én nem, ismertem, egyszer sem járt a cellámban, de ő felismert engem, és nyomba el is kiáltotta magát: - A 202-es szökik! Figyelem! A 202-es rab, szökési kísérletet hajt végre!
Odaszökkent egy fali nyomógombhoz, amire pirossal volt ráfestve, hogy: Alarm!
Hirtelen mindenhonnan vijjogó, sziréna hallatszott, és kis lebegő krómgolyók lepték el a folyosókat. Nyomban a fülemre tapasztottam a kezem, és futásnak eredtem. Előttem kivágódott egy ajtó, és a feletet lévő kamerán kigyulladt a piros lámpa. Bevágódtam az ajtón, mire az, nagy dördüléssel bevágódott.
- Ez úgy szólván „meleg” volt. – mondta a gép, mire megeresztettem egy halvány mosolyt.
- Az volt. – helyeseltem. – Messze van még a kijárat?
- Nem, nincs már messze. Nézz körül.
Körülnéztem: a szobában nem volt más csak egy lift. Egy ősrégi csigás lift.
- Gondolom furcsának, találod, a felvonót. Nem csoda. Még én is. – mondta a gép, inkább magának, mint nekem. – Szállj be, én pedig felviszlek a felszínre.
Gyorsan bepattantam a kis talpazatra, mire az nagy nyikorgással el kezdett emelkedni. Felnéztem, és megpillantottam, a halványan kivilágított kürtőt. Jó magasan lehetett a teteje, mert onnan fény nem ért le hozzám.
Jó fél óráig mentünk, egyszer megakadva, amikor megszólalt a hang:
- Itt fenn már csak egyetlen akadály választ el a szabadságtól.
- És mi az? – kérdeztem egy halom robotra gondolva.
- Majd meglátod. – suttogta titokzatosan a hang. – Majd meglátod.
Ahogy közeledtünk a felszín felé, egyre világosabb lett, egyre hidegebb. Lassan már fáztam a vékony melegítőmben, karomat összefontam a mellemen, hogy melegítsem magam.
- Tudod, hogy nem emlékszem semmire, ami az előtt volt, hogy bekerültem abba a börtönbe. – mondtam.
- Igen. Tudom. – felelte a hang.

Amikor felértünk, először nem láttam semmit, a fény úgy elvakított. Amikor a lift megállt, és kiszálltam, a lábam földet taposott. Vöröses, barna, földet. A szél, lágyan fütyült, a nap keservesen sütött. Körülnéztem, és hirtelen az összes emlék visszatért. Mindenre emlékeztem, az előttről, mielőtt bezártak volna.
Egy bomladozó, romos helységben voltam, aminek az egyik bedőlt falánál, egy pult volt, rajta tucatnyi poros pohárral, mellette egy emberi csontváz körvonalai rajzolódtak ki. Régi zongora roncsai meresztették, fekete-fehér billentyűiket, egy molyos szőnyeg, rojtos darabjai hevertek rajta. A másik oldalon, egy feldöntött kólás automata ült meg az ujjnyi porban, üres üvegek tartalmát már évek óta felszívta a vörös homok.
Tompa szélű üvegcserepek hevertek szanaszét, óvatosan megindultam a kilengő ajtó felé, melyen haloványan besütött a nap. Nagyon fáztam, főleg mikor kinyitottam az ajtót, és a kinti levegő teljes súlyával rám nehezedett.

Kint amíg a szem ellátott a vörös pusztaság terült el, néhol egy-egy komor, kopasz fával tarkítva. Balra egy kis szivattyú dolgozott nehezen hörögve, olajt bányászva a földből. Felettem a házon lógó felirat hirdette:
Tecsaco.
- Egy benzinkút. – mondtam bele a semmibe, és visszanéztem a felvonóra.
- Igen. – szólalt meg a hang egy kopott hangszóróból, ami a betört kirakat fölött lógott. – Ez tényleg egy benzinkút.
- Hol vannak az emberek? – kérdeztem.
- Ez egy kicsit kényes téma… - szabadkozott a hang, de nem hagytam, keményen ráordítottam:
- Hol vannak?
De senki sem válaszolt. Egy gonosz kis hang a fülembe súgta:
Mind meghaltak.
- Nem! – kiáltottam kétségbeesetten.
De, de! Gondolj bele. Mit keresne ott egy csontváz a pult alatt?
- Hagyd abba! – üvöltöttem, majd a hangszóró felé fordultam:
- Meghaltak?
- Számításaim szerint igen. – közölte a hang, mire összerogytam, és keserves sírásban törtem ki.
Jóval naplemente után tértem magamhoz, nyomban felugrottam:
- Hé! Itt vagy még? – kiabáltam, mire a hang nyomban válaszolt.
- Igen.
- Meséld el mit történt. – kértem, és bementem a romos helységbe. A pulton volt egy nagy papírzacskó. Egy ódon pisztoly volt benne. Nyomban megnéztem mennyi lőszer, van benne. A régi revolver kicsit piszkos volt, de egyébként működőképesnek látszott. Egy kicsit kiporoltam, miközben a gép mesélt:
- Az emberek 1980 környékén a második világháború után elkezdték a legnagyobb környezetpusztító tevékenységüket. 2000 környékére a Föld olyannyira szennyezetté vált, hogy megindult a globális felmelegedés. Sok rendelkezés indult nyomban ennek a megelőzésére, de hiába. Többen voltak azok, akiknek fontosabb volt minden reggel a vadonatúj autóval munkába menni, így 2005-ben megindultak a vészjelek. Amerikában tornádók pusztítottak, Japánban monszunok követték egymást. Óriási jégtáblák olvadtak meg, és zuhantak a tengerekbe. A hirtelen nőtt vízmennyiség átcsapott Afrikán és Ausztrálián, de szerencsére az ott lévő domborzati egységek megállították a hullámokat. A golf áramlat megbomlása, elérte a kritikus elsótlanodási pontot, és a természet felborult. Európában, és Észak Ázsiában beköszöntött egy új jégkorszak.
Elszörnyedve hallgattam a fejleményeket, és kitettem a pultra a pisztolyt.
- De mi ez a homok?
- Érdekes, de erről nem sok feljegyzés maradt meg, mert pontosan senki sem tudja, Néhány ember bunkerekbe menekült, több milliárdok haltak meg, majd egy napon több nukleáris rakéta csapódott Észak, illetve Közép Amerikába. Valami malőr lehetett, mert akkor már senki sem élt ott, aki parancsot adhatott volna az atom kibocsátására. Amit itt látsz az a por, ami az atombomba után marad meg sokáig. Gondolj csak Nagaszakira.
- Arra emlékszem, hogy elvittek egy teherautóba, sok más emberrel együtt. De arra nem, hogy akkor hol voltam?
- Akkor San Fillipe-ben voltál, egy új drogszállítmányt szemrevételezni. Tudomásom szerint a Rio Negro egyik északi mellékága mentén található kisváros.
- És most hol vagyok?
- A Branco folyó északi ágánál, Boa Vistában. Természetesen az atomlöket egy része ide is elért.

- Mi? – szörnyedtem el. – Akkor meg mi a francot keresek itt?
- Nyugalom. Amint láthatod semmi probléma nincsen. Az intézetünk úgy gondolta, hogy egy idő után az embernek újra birtokba kell vennie a Földet. Néhány katonai foglyot, ami te is voltál, arra képeztünk ki, hogy amíg mi itt tartózkodunk lent a föld alatt, addig ő képes legyen létrehozni olyan dolgokat, amiket, mi nem tudnánk.
- Nem… - nyögtem. Lassan kezdtem megérteni, miért engedtek el. – Én nem…
- Dehogynem. – mondta egy kicsit erőszakosan a hang. A kis tapaszok a füled mögött, amíg alszol folyamatosan, táplálják az agyadba a megfelelő információ egyveleget.
Felkaptam a pisztolyt, és felhúztam a kakast.
- Itt kint már nincs hatalmam. Bármit megtehetsz. Akár szét is lőheted a mikrofont. Akkor én eltűnök, és nem segítek visszajutni az intézetbe. Sőt, odáig is elmegyek, hogy kikapcsolom a kis elektródákat a füled mögött, és akkor nem fogod tudni, mihez kezdj ebben felfordult világban. – a gép elhallgatott, én pedig szép lassan kiballagtam a jócskán lehűlt esti levegőre. Markomba fogtam a pisztolyt, és felnéztem az égre. Azt vártam, hogy megpillantom a jól ismert csillagképeket, de semmit sem találtam. Az ég koromfekete volt, egy csepp fényesség, annyi sem hatolt át rajta.
- Szóval nincs választásom. Vagy követem az utasításokat, mint egy kibaszott gép, vagy megdöglök. – vázoltam a helyzetet.
- Pontosan. – helyeselt a hang.
- Akkor dögölj meg. – mondtam hidegen és darabokra lőttem, a kis mikrofont.
Lassan haladtam a fekete ég alatt, hisz nem siettem sehova. Lassan elnyelt a homály, és körüllengtek az éjszaka démonai.