Forever Young 23.rész

23.    Richy vs. Biby
Richy gondolatai...
A körmömet tövig rágtam idegességemben. Sohasem gondoltam még bele, hogy mi lesz, ha nem járhatok a HATS-be. Nekem itt van az életem, a barátaim, és ezt senki nem veheti el tőlem. Főleg nem egy ilyen kis p*csa, aki hisztit csap egy semmiség miatt. Anya, és apa két oldalról nyugtatgattak, hogy minden rendben lesz. Én is ebben reménykedtem. Mikor Biby megjelent a szüleivel az igazgatói irodában, a homlokán egy nagy kötés volt, pedig én tudtam, hogy semmi sincs alatta. Mikor meglátott, megjátszott félelemmel nézett rám, és bevágta a „Ne bánts!” arckifejezést. A szülei mogorván néztek, és simogatták hazug kislányuk arcát. Megjött az igazgató, és az orvos is, mind a ketten pártatlannak mutatkoztak.
- Nos, Biby, látom, jobban érzed magad! Ennek örülök – mondta nyugodt hangon az igazgató.
- Hát, Igazgató úr, az igazat megvallva, még mindig hasogat a fejem – mondta szende fejjel Biby.
- Frank, remélem egyet értünk abban, hogy egy ilyen agresszív megnyilvánulás nem maradhat büntetlenül! – háborgott Mrs. Forwood, Biby anyja. Úgy beszélt, mintha nagyon biztos lenne a dolgában, és nagyképűségre vallott, hogy tegezte az igazgatót. A harmincas évei végén járó, botoxtól feszülő arcú nőről lerítt, hogy mennyire félti egyetlen pici lányát, ha már a fia rossz útra tért, ugyanis Biby bátyja 19 éves, és drog birtoklásért és terjesztésért 2 év fegyházat, és 300 óra közmunkabüntetést kapott. Biby apja, egy jó kondiban lévő 40 körüli férfi, aki 100%, hogy megcsalja a feleségét, bőszen bólogatott.
- Nos, Betty, én biztos vagyok benne, hogy Rachel nem szándékosan ütötte a labdát a lányotok fejének! – mondta az igazgató még mindig nagyon nyugodt, diplomatikus hangon. – Igaz, Rachel?
- Így van, Igazgató úr! És ezáltal szeretném megragadni az alkalmat, hogy még egyszer bocsánatot kérjek Biby-től, amiért megütötte őt a labdám! – mondtam nyájasan, hogy őszintének tűnjön, még akkor is, ha közben teljesen máson gondolkozom. Ebből a tegezős-harcolós szituációból azt tudtam leszúrni, hogy valami féle ellentét húzódik Frank igazgató, és Mrs. Forwood közt. De kizökkentett a gondolatmenetemből Mrs. Forwood rikácsolása.
- Úgysem ér semmit, ha sajnálkozol! A lányom nem lesz tőle egészséges!
- Apropó, ha már itt tartunk, mi is a pontos oka Biby fejfájásának? – vágott közbe az igazgató, és hogy nyomatékosítsa szavait, lesújtó, „Ne merj hazudni!” tekintettel nézett az orvosra. Az őszülő, könnyen befolyásolható, már-már inkább Doktor bácsi, mint orvos, megszeppenve nézett hol a fenyegető tekintetű Mrs. Forwood-ra, hol pedig az igazgatóra.
- Nos... hát... a leletek szerint a kisasszonynak enyhe agyrázkódása volt – nyekeregte a szánalomra méltó kisember, összegörnyedve a székében a ránehezedő döntés súlya alatt. Mrs. Forwood szúrós, „Ezt még megbánod, te szemét!” pillantással sújtotta szegény bácsit, aki félősen odanyújtotta a leleteket tartalmazó dossziét Frank igazgatónak. Ő fellapozta a papírokat, és szemrehányóan mosolygott.
- Tehát ez azt jelenti, hogy semmi komoly, ne adj isten maradandó sérülése nem esett Biby-nek?
- Hát, de a fellépő lehetséges szövődmények száma nagyon magas volt, és ez...
- És lépett fel szövődmény? – vágott közbe apukám. Az igazgató is kérdőn fordult az orvos felé, aki lesütött szemmel válaszolt.
- Nem.
- Akkor azt hiszem, hogy ez a beszélgetés le van zárva – mondta az igazgató, és én már fellélegeztem, de Mrs. Forwood nem hagyta annyiba a dolgot.
- Jó, rendben, fizikai nyoma nem marad, de mi lesz a kislányom törékeny lelkével? Lehet, hogy soha nem fogja tudni feldolgozni, hogy valaki szándékosan nekivágott egy kemény kézilabdát! – siránkozott az asszony, de már Biby arcán is kezdett látszani, hogy túlzásnak tartja anyja próbálkozásait.
- Én még mindig merem állítani, hogy Richy nem szándékosan ütöttem meg Biby-t – állta a sarat Frank igazgató.
- ÁHÁ! Most ismerted el, hogy végig ennek a kis ördögfajzatnak az oldalán álltál! – MI? ÖRDÖGFAJZAT?
- Parancsolsz? – értetlenkedett az igazgató úr.
- Becézted! Azt mondtad rá, hogy Richy!
- De hát Betty! A te lányodat is végig becéztem! Egyszer sem hívtam Borbálának! – mondta, mire Biby a szája elé kapta a kezét!
- Anya, ezt muszáj volt? Most az egész suli meg fogja tudni! Kösz, hogy tönkre teszed az éltem! – mondta Borbála, és kirohant az irodából.
- De hát, kicsikém, ez egy gyönyörű európai név! – kiabálta utána az anyja, de mind hiába. Az igazgató szája széle észrevehetetlenül mosolyra görbült.
- Azt hiszem, hogy minden sportolóval megesik, hogy lesérül, igaz Rachel?
- Így van! A lányomnak a tavalyi szezonban elszakadt a bokaszalagja, ami akár maradandó kárt is okozhatott volna, de hál’ istennek, nem így történt – mondta anyu.
- Nos, a hallottak alapján, ha jól értem Rachel itt marad, és Biby nem kézilabdázik tovább – mondta az igazgató, és felállt a székéből. – Köszönjük a segítségét! – fogott kezet az orvossal. Mrs. Forwood tehetetlen volt, így csak fogta magát megrázta tollait, és elviharzott.
- Gyere, Sedric! Indulunk! – mondta a férjének, és egy szúrós pillantást vetett az ördögfajzatra, azaz rám. Nagykő esett le a szívemről, hogy nem kell itt hagynom a HATS-et, de azért furdalt a kíváncsiság egy dolgot illetően.
- Igazgató úr! Nem tévedek, ha azt sejtem, hogy önök Mrs. Forwood-dal már ismerték egymást ezelőtt?
- Nem, nem tévedsz. A nyolcvanas évek végén, hát hogy is mondjam, együtt jártunk Mrs. Forwood-dal, de mikor véget ért ez a nagy hippi korszak, mind a ketten úgy láttuk jobbnak, ha külön vállnak útjaink.
- Ó, hát, sajnálom... – mondtam, mert úgy éreztem, hogy érzékeny témát érintettem, de az igazgató felnevetett.
- Én nem. Amint látod, ő is megtalálta a helyét a világban, és én is. Ez még bizalmas információ, de nemsokára bejelentem az esküvőt Sommersby tanárnővel. Megházasodom! – örvendezett, és csillogott a szeme az izgalomtól. Sommersby tanárnőt röviden Tancsi néninek hívtuk.
- Nos, gratulálok! Minden jót! És nagyon köszönöm, hogy segített rajtam! – mondtam, és kiléptem az iroda ajtaján, ahol Jess már szinte tébolyult tekintettel várta a fejleményeket.
- Na? Mi volt? Mért rohant el Biby?
- Ki az a Biby?
- Tudod: Biby Forwood...
- Én csak Borbála Forwood-ot ismerek! – mosolyogtam cinkosan Jess-re. Neki egyből leesett, hogy mit jelent ez, és valószínűleg amint internet közelbe kerül, tudatja az egész világgal.
- És egyébként maradsz a HATS-ben?
- Persze! Már hogy ne maradnék!
- Ez a beszéd! – mondta Jess, és elbúcsúztunk. Én a szüleimmel mentem ünnepelni, Jess pedig gondolom próbálta feldolgozni ezt a Borbála-információt. Hál’ Istennek, és Frank igazgatónak semmi komoly nem lett az ügyből. És remélem Biby soha többé nem fog szekálni. De ha mégis, akkor tudni fogja, hogy hányan állnak ki mellettem.

Brooklyn gondolatai...
Április elején Patric nagyon bedurvult. Mindenért kiakadt, agresszív lett, és lépten-nyomon üvöltözött a csapattársaival. Számoltam a napokat a bajnoki döntőig, mert tudtam, hogy Patric a szezon utolsó meccséig ilyen lesz. Még két és fél hónap és 4 meccs választott el bennünket ettől a perctől. És gyanítottam, hogy ez csak rosszabb lesz, ahogy az idő fogy. Én voltam a csapatkapitány asszisztense, ami nagy szó, de sokkal szívesebben lettem volna valaki másé. Brian Jessica-t kérte meg erre a feladatra, engem pedig elfogott a féltékenység. Természetesen tudtam, hogy Jess és Bry közt nincs semmi, csak barátság, de azelőtt úgy volt, hogy én leszek Brian segítője. Azt is tudtam, hogy Patric direkt előtte csókolgat, és szánt szándékkal csinálja a fesztivált. Csak hogy Brian munkájában semmi kivetni valót nem talált.
Egy délután Patric az utolsó pillanatban lemondta az edzést, és eltűnt. Minden segéd lány furcsállta ezt, mivel Patric az előtte való nap még azt mondta, hogy többet kell edzeniük, ha győzni akarnak. És az, hogy kihagyta az edzést, ez aggasztotta a csapatot. Én megpróbáltam visszaemlékezni, hátha mondott valamit Patric, hogy hova megy, de semmi. Csak annyi rémlett, hogy nagyon nyúzott volt, és hogy egész nap alig láttam. Megkérdeztem Jenny-t, hogy mi volt az utolsó órájuk.
- Matek. Miért?
- Csak mert Patric felszívódott, és senki nem tud róla semmit.
- De hát Pat már a harmadik óra után elment, Bart-nak azt mondta, hogy csalódott az egész világban, meg ilyenek.
És akkor bevillant. Hónapokkal ezelőtt, mikor összejöttünk Patric-kel, aznap este, a karácsonyi bulin elmondott nekem valamit.
- Én, ha nagyon mélyen vagyok, olyankor mindig valami butaságot csinálok. Például mikor a nagyim meghalt belőttem magam, és kölcsönkértem az egyik haverom BMX-ét, és összetörtem magam az ugratón. Ki tudja, mire vagyok még képes? – és akkor leesett, hogy valószínűleg egy kocsmában ül valahol, és csontig részeg. Gondoltam egyet, és elég közel lakik a Jeff-hez, így gondoltam, ha egy csepp esze is van, akkor oda ment. Idegrángástól gúzsba kötve rohantam a Jefferson-hoz, és csodák csodájára Patric ott ült egy sarokban egyedül. Előtte volt egy Abszolút vodkás üveg, ami nem úgy nézett ki, mint ami még tele van vodkával. Csöndesen leültem mellé.
- Pat! – szólongattam halkan, hátha felismer. – Pat, megismersz?
- Ne viccelődj. Persze, hogy meg – mondta, meglepő józansággal.
- Akkor mit csinálsz itt? – karoltam át a derekát. – És nekem mért nem szóltál?
- Mert... Mert ez az egész úgy, ahogy van szart sem ér! – mondta. Dühös volt.
- Mi? Miről beszélsz? – kérdeztem, mert fogalmam sem volt róla, hogy mit akar ezzel mondani.
- Hát a kosárbajnokságról! Az egész csapat magasról toj az egész közepébe! Akkor én mért törjem magam? – háborgott.
- Ne add fel! Az egész iskola számít rád! Ez már nem csak rólad szól! Vagy a csapatról. Hanem 500 társunkról! Nem hagyhatjuk őket cserben! – próbáltam lelket önteni belé, de ő csak mogorván bámult maga elé, és fújtatott.
- De, hát... – akart ellenkezni, de én a szavába vágtam.
- Pat, figyelj! Egy egész közösség számít rád. Nem adhatod fel. És nem csak rád, hanem rám is, hogy tudok annyi lelket önteni beléd, hogy talpra állj... Feltett szándékod, hogy szégyent hozol rám? – kérdeztem, mire ő gúnyosan elmosolyodott, és a szájához emelte a vodkás üveget. Erre én gyorsan reflexből lecsaptam az asztalra, amitől összerezzent, és lerakta az italosüveget. – Még mindig nem érted, hogy mi forog kockán?
Rám nézett, majd sóhajtott.
- Úgy utállak! Egyszer szeretném magam úgy isten igazából leinni, te meg keresztülhúzod a számításomat egy ilyen buzdító hegyi beszéddel... – mosolygott. Kicsit megnyugodtam. Megcsókolt, és kézen fogva kisétáltunk a Jeff-ből, a másnapi elődöntőn pedig a csapatunk nyert.