Forever Young 36.rész

36.    Visszaút a szívedhez
Már a külváros látványától nagyot dobbant a szívem. A nyárfák és a virágok illata keveredett a levegőben, és még éppen nem volt teljes sötétség. Az ég alja piroslott. Egyre gyorsabban vert a szívem, ahogy közeledtünk a ligethez. Végül Patric kocsija megállt a mocsár előtt. Ki sem mertem nézni az ablakon, nehogy valami szörnyű csalódás érjen. Végül csak kiszálltam.
- Sok szerencsét! – mondta Patric. Bólogattam, de egy hang sem jött ki a torkomon. A szememmel végigkísértem, ahogyan Patric elhajt, és csak azután fordultam meg. Ott állt Brian Vespa-ja, teljes pompájában. A szívem feldübörgött. Nagyon izgatott lettem, de akkor észrevettem, hogy két bukósisak van hozzácsatolva. Nem egyedül jött a mi helyünkre... biztos valami csajt hozott ide magával. De hogy lehet ilyen szentségtelen? Ez a MI helyünk volt! Nem baj Broolyn, nem ítélsz, amíg nem látsz – gondoltam megnyugtatva magamat. Elindultam a mocsár melletti kis ösvényen. Minden léptemet megfontoltam, ugyanis a bokám instabilan ingott a magassarkúmban. Nagyon féltem, hogy mi van, ha Brian-t valami másik lányt ölelgetve találom itt... vagy rosszabb...
Átbújtam a kis átjárón, ami a ligetbe vezetett, de egyenlőre nem láttam semmit. A hold gyönyörűen tükröződött a víz fodrain, megvilágítva a partot. És akkor megpillantottam őt. Ott ült egymagában a tó szélén, egy pléden, egy kis kosárral mellette. Ha nem lenne olyan férfias a sziluettje, akkor azt hinném, hogy Piroska ücsörög itt a nagymamáját várva. Vagy a farkast. Lassan, kicsiket lépve közeledtem. Egy hangot sem lehetett hallani az osonásomból, mert mindent elnyomott a víz zaja. Ám Brian váratlanul megszólalt.
- Gyere ide, és ülj le! – mondta még a környezethez képest is lágy, mégis férfias hangon. Annyira hiányzott már minden, ami vele kapcsolatos, hogy a hangjának minden egyes rezzenését magamba szívtam. Odasétáltam, és leültem. Sóvárogtam az után, hogy megszólaljon, hogy megérintsen, vagy csak rám nézzen, de némán, és mozdulatlanul ültünk egymás mellett a víz habjait figyelve. Néha belekortyolt a sörébe, vagy beletúrt a hajába, de ezen kívül semmi. Olykor lopva rápillantottam. Hunyorogva figyelte a csillagokat. Követtem a tekintetét, és az esthajnalcsillagon állt meg a szeme. Csak ült, és várt, mintha le akarná bűvölni azt a csillagot az égről. Egyszer csak lekapta a tekintetét, és egy pillanat múlva rám nézett. Először nem szólt egy szót sem, csak nézett.
- Nem értem, miért vagy itt. Nem tudtad, hogy itt vagyok, igaz? – mondta végül, de mint ha nem is nekem mondta volna, hanem egy élettelen üzenetrögzítőnek...
- Csak sejtettem – mondtam kimérten. Fájt a fájdalma.
- Akkor... elmegyek... – mondta bizonytalanul, kicsit talán mintha kérdezte volna. De már tápászkodott fel.
- Ne! – kaptam fel hirtelen a fejem. – Kérlek, ne!
Rám nézett, és visszaült a plédre. Mindketten hallgattunk.
- Kellemes az idő – törte meg érzelemmentesen a csendet. Fájt, hogy nem akar velem komolyan beszélgetni. De belementem, csak hogy hallhassam a hangját.
- Igen.
- Ma különösen fényesek a csillagok... az égen – folytatta még mindig szenvtelenül. Felnéztem, de a szemem sarkából láttam, hogy rám néz. – Ma nem valami buli van Patric-nél? – kérdezte, némi undorral a hangjában.
- De, az volt... az első feledik évfordulónk... – mondtam óvatosan, és ránéztem, kíváncsi voltam, hogy hogyan fog reagálni.
- Akkor most nem vele kellene lenned és... Nem, az hogy mit csináltok, az nem tartozik rám.
- Brian... – kezdtem volna bele a magyarázatomba.
- Nem, tényleg semmi közöm hozzá! – mondta nyugodtan.
- Figyelj... – kezdtem bele, de arra sem méltatott, hogy odanézzen. – Brian, legalább tégy úgy, mintha érdekelne! – mondtam, erre ő olyan szemrehányóan nézett rám, hogy elszégyelltem magam.
- Miért? Te úgy tettél, mikor nekem annyira fájt, hogy csókolóztál Patric-kel? Téged érdekelt, amikor komplett idiótát csináltál belőlem az egész suli előtt? Téged érdekelt, mikor a tornateremben parádéztatok, és nekem majdnem megszakadt a szívem? – vágta a fejemhez a múlt történéseit.
- Igen – mondtam csendesen. – Először is, én nem akartam semmit Patric-től... – kezdtem bele a mondandómba, de Brian közbevágott.
- A nézőtérről nem úgy tűnt!
- Akkor rosszul tűnt! Nem akartam tőle semmit, de a shownak mennie kellett! Egy jó színésznő nem engedi, hogy a darab az ő személyes érzései miatt menjen tönkre. És azt már nem láttad, mikor a függöny mögött egy hatalmos pofont kevertem le Patric-nek. Annyira bántam...
- Helyes... – mondta, mintha ez egy kis elég tét lett volna, de aztán újra rám förmedt. – De ez az egész nem jelent semmit, két hét múlva összejöttél vele!
- Na és? Miért nem tettem volna így? Te úgysem akartál kibékülni velem!
- De.
- Mi de?
- Ki akartam veled békülni. A forgatagban. Azt akartam, hogy újra minden rendben legyen köztünk!
- Hát, akkor ezzel jól elkéstél! Miért nem jöttél oda korábban, vagy miért nem álltál szóba velem? Miért nem vetted fel, ha hívtalak? Még az üzeneteidet sem hallgattad le!
- Mert mérges voltam! De neked mi jogod kiabálni velem? Én nem tettem veled semmi rosszat!
- Csak egy félévnyi szenvedést okoztál...
- Oh, vagy úgy! Akkor menj Patric-hez, ő majd megvigasztal! Egyébként is? Mit keresel te itt a feledik évfordulótokon? Nem hiszem, hogy Patric pont ma este adott volna kimenőt... Vagy ő is itt van valahol? – nézett körül alaposan. Nekem már kövér könnycseppek csordogáltak az arcomon.
- Én... én szakítottam Patric-kel – szipogtam.
Brian tágra nyílt szemmel nézett rám. Nem akart hinni a fülének.
- Ezt most mondd el még egyszer!
Sírósan elnevettem magam.
- Én már szakítottam vele.
- De... Mikor? És hol? Na és miért?
- Most, egy fél órája – mondtam a könnyeimet törölgetve. – Náluk. Patric tervezett egyet, s mást, de én megmondtam neki, hogy ez nem fog működni, és megkértem, hogy hozzon el ide.
- De miért tennél ilyet? – kérdezte értetlenül.
- Mert ez már az elejétől kezdve erőltetett volt – mondtam. – Sohasem szerettem úgy Patric-et, mint... szóval, mint ahogy kellett volna.
- De akkor miért feküdtél le vele? – csúszott ki Brian száján. Elkerekedett szemekkel bámultam rá, ő kicsit megszeppenten, és értetlenül nézett rám.
- Hogy mi? – kérdeztem vissza. – Ezt meg ki mondta neked?
Brian hadarva kezdte magát kimagyarázni az utóbbi botlásából.
- Hát, teljesen egyértelműnek tűnt... Olyan jól elvoltatok, mintha semmi probléma nem is lenne köztetek, én meg ebből gondoltam, hogy... Meg azt mondta Carly is, hogy...
¬- Carly? – állítottam le hirtelen.
- ...igen – szégyellte el magát.
- Csak azt áruld el nekem, hogy Carly Rovens honnan a fészkes fenéből tudhatná, hogy mi történik köztem és Patric közt az ágyban?
- Miért? Történt valami?
Vártam egy kicsit. Minden kétkedését ki lehetett olvasni Brian szeméből.
- Nem – mondtam, de már meg is bántam. – Vagyis igen, de semmi... Mármint... nem tudom, hogy mondjam...
- Őszintén!
- Na, jó. Patric nem látott, vagy kapott semmi olyat, amit te előtte ne láttál vagy kaptál volna. Így kb. világos, hogy mit akarok mondani?
- Tehát nem feküdtél le vele? – kérdezte.
- Nem.
- De hogy-hogy? Úgy értem, nem volt jó, vagy túl gyorsan akart... tudod...
- Nem erről van szó. Patric mindent jól csinált, azt hiszem.
- És mikor...? Mármint először mikor akart téged... veled... neked...?
- Először? Hm, azt hiszem a karácsonyi bulin a a parkban. Aztán a téli szünetben, a kocsijában, a szilveszteri buli után a nyaralójukban, a névnapomon, egyszer, egy családi vacsi után, amikor lerobbant a kocsija, és nem tudott hazavinni, a legtöbb kosármeccs után, kivéve a pénteki döntőt, az élményfürdőben, és ma este... a nyaralójukban. Kegyetlenség volt pont ma szakítani vele. Pont az ő ágyában...
- De meddig ment el? Látott már... tudod, ruha nélkül? – kérdezte Brian szemérmesen, de felbátorodva.
- Nem. Vagyis csak bikiniben. Rájöttem, hogy nem ő a megfelelő.
Mind a ketten a saját kezünkkel, meg a fűvel babráltunk. Brian törte meg a kínos csendet.
- Figyelj, én hiszek a lány és fiú közti barátságban...
- Én is, de rám ne számíts! – mondtam határozottan.
- ... Mi? – kérdezte Brian összezavarodva.
- Én nem akarok a barátod lenni. Már bebizonyítottuk, hogy a fiú-lány barátság működik. De nem azután, ami velünk történt. Én még mindig szerelmes vagyok beléd! Még mindig szeretlek! Nem lehetek csak a barátod. Ha már mást nem tartogat számomra a szíved, akkor inkább a halál, mint a barátság. Tudom, ne is mondd, önző vagyok. De gyenge is. Túl gyenge vagyok ahhoz, hogy kibírjam a közelséged, úgy hogy nem lehetek a tiéd, vagy nem lehetsz az enyém. Sajnálom. Ez van. Túlságosan szeretlek, és vágyom rád...
Brian szóhoz sem jutott. Csodálkozó tekintettel nézett maga elé, ajkát harapdálva gondolkodott. Nagyot nyeltem, majd remegő hangon hozzátettem.
- Na?
Brian pislogott párat, majd arca gondterhelté vált. Összevont szemöldökkel meredt maga elé.
- Hát, Brooklyn, nem tudom. Az elmúlt pár hónap, nekem is nagyon zűrös volt. Tisztáznom kell magammal, hogy mit érzek. De te is tudod, hogy megy ez, nem?
Ez szíven ütött. Brian tovább lépett. A tudatomba hasított a felismerés, hogy már soha nem lesz olyan, mint régen. A szememet összeszorítottam, mert éreztem, hogy remeg az ajkam, de azért bólogattam, hogy felfogtam. A fejem megfájdult, görcsösen szorítottam a szememet, hogy ne sírjam el magam azon nyomban. Ekkor Brian az államnál fogva felemelte az arcomat. Az érintése szinte lyukat égtett a bőrömön! Láthatta, hogy mennyire csillog a szemem, és egy könnycsepp is legördült az arcomon. Ekkor jó hangosan elnevette magát. Szipogtam párat, majd szemrehányóan megkérdeztem.
- Most meg mi van?
- Jaj, csak olyan vicces, hogy a profi színésznőnek nem esett le egy ártatlan vicc.
- Nem jó vicc az érzéseimmel játszani...
- Ugyan már, hiszen ezekre a szavakra vártam már vagy egy...
- Fél éve? – fejeztem be a mondatát.
- Pontosan.
- És akkor most mi...? – néztem rá még mindig félve, hogy csak úgy feláll, és faképnél hagy. – Mi ketten...?
- Igen – mondta, és közelebb hajolt hozzám. Bele nézett a szemembe, és kisimított egy tincset az arcomból. A pillantása lágy volt, és szeretetteljes. Úgy éreztem, hogy már nagyon hosszú ideje először otthon vagyok.
- Nagyon, nem is, gyötrelmesen hiányoztál! Ígérd meg, hogy soha, de soha többé nem engeded, hogy elhagyjalak! Szeretlek, mindig is szerettelek, és mindig szeretni foglak! Egy csapat vagyunk, és ezen többé senki és semmi nem változtathat! Ígérd meg!
- Megígérem! Bármit, BÁRMIT megígérek neked! Annyi mindent akartam mondani, de most semmi sem jut az eszembe... – mondtam vágyakozva.
- Most semmi sem számít! Csak az, hogy bocsáss meg nekem, amiért olyan köcsög, kegyetlen, bunkó, önző, hülye, meggondolatlan baromarcú seggfej…
- Hé vigyázz, te most arról beszélsz, akit szeretek! – mondtam, mire ő elnevette magát. Istenem, még a nevetése is mennyire hiányzott!
- El sem tudom képzelni, hogy ebben a pillanatban hogyan lehetnék boldogabb! – suttogta rekedten még mindig a szemembe nézve.
- Én tudom! – mondtam, és megcsókoltam. Ez volt az a csók, ami fél éve hiányzott az életemből! Ő volt az a fiú, aki nélkül a jövőm egy üres mindenség! És ez az a perc, amikor nem számít semmi más, csak ő meg én!