Éjszaka egy halott asszony ágyában 21: Misszále (1956 október)

Egy könyv volt a kezemben. Kopott fekete bőrkötés, a gerincén a felirat: „Misszále, a római misekönyv Szúnyogh Xav. Ferenc O.S.B. fordításában”. Ahogy a kezemben fogtam, éreztem a hitet, ami az évtizedek alatt átitatta. Még a régi, zsinat* előtti rítus szerint, készült, ma már nem használható. Középen nyílik ki, jobbra egy Szűz Mária szentkép, balra az ünnep megnevezése: Kapisztrán Szent János hitvalló. Olvasni kezdtem a miseszöveget:
„Deus, qui per beatum Joánnem fidéles tuos in virtúte sanctisimi nóminis Jesu de crucis inimícis triumphare fecísti…” „Isten, ki Szent János által Jézus szentséges nevében híveidet a kereszt ellenségeivel szemben győzelemre segítetted…” A latin szavak újra visszarepítettek az időben…

Azon a napon a pap, szíve szerint hosszú szentbeszédet tartott volna. Elmondta volna, hogy a Sátán nem csak a lelkek mélyén jelenik meg, hanem a világban, az istenellenes hatalmak képében is. Hogy a gonosz a világban sokkal erősebbnek látszik, mint Isten, de Ő a legreménytelenebb helyzetben is mellettünk áll, ha nem veszítjük el az erőnket, hitünket, reményünket, megszabadít. Felnézett a misekönyvből és végignézett a híveken. Még csak egy év óta szolgált itt, a városból küldték ide „száműzetésbe”, hiszen a diktatúrák lényege, hogy akit nem tudnak leuralni, attól meg kell szabadulni, de már ismerte övéit, s mint pap volt annyira léleklátó, hogy tudja, melyik írja a jelentést a Pártnak. Tudta, hogy minden egyes szavát feljegyzik, s azt is, kiben talált visszhangra. Nem teheti ki ennek a híveit. Csendben végignézett rajtuk s folytatta a szertartást. 


Az istenadtaiak megtanultak nem remélni. A nácik, a nyilasok, a demokraták, a kommunisták mind reményt ígértek nekik, sőt kötelező volt hinni az általuk kínált reményben, de ezek mind hazugságok voltak, tudták az első perctől fogva. Istenadtán, mint mindenhol, voltak egyszerű lelkek, akik úgy gondolkoztak, hogy gyerekkorukban Ferenc József, fiatalkorukban Horthy Miklós, most meg Rákosi képe van a falon, semmi sem változik, csak a keretben lévő kép. Sokáig Kata sem értette meg a különbséget, csak azt érezte, hogy ez más, ez rossz. Ahogy apja mesélte, a király képét szinte vallásos tisztelettel nézték, a kormányzóét bizalommal, Rákosiét rettegéssel. Apja egyszer azt mondta és ezen sokat gondolkozott, hogy a különbség az, hogy a királyságban a király vagy a kormányzó a rendnek a képviselője, jelképe volt, addig ’45 után az új urak, akik a képeiket kirakatták a falra, már új rendet hoztak, erőszakosan annak forrásai akartak lenni. Pedig a „rend” forrása csak örök lehet, csak Isten, minden más bálványimádás.
Az istenadtaiak megtanultak, nem remélni. Mert sokszor érkezett hozzájuk a remény, de minél szebbnek tűn elsőre a remény, annál keservesebb volt a kijózanodás. Szép remény volt a Felvidék visszatérése, de aztán újra elcsatolták, ráadásul a magyarokat elkergették, s hogy helyük legyen, elűzték a svábokat. Szép remény volt a háború vége, de a béke sokkal több áldozatot követelt, mint a hadi események. Reménykedtek Nagy Imrében, amikor Sztalin halála után hatalomra került, de aztán ő is megbukott és visszatért a Rákosi-rendszer.
1956-ot írtak és valami változott. Valami láthatatlanul, kimondatlanul, de készülődött. A beszélgetések közben már mertek kicsit őszintébbek lenni, a viccmesélések már nem „körültekintéssel” kezdődtek, az iskolában a gyerekek már néha hazafias verseket is mertek szavalni, már nem csak szocreál darabokat játszottak a színjátszó körök. Az ország Rajk László temetésére figyelt, sokan reménykedtek valami jóban, de az istenadtaiak, akik nem felejtették el, Rajk hogyan vezényelte le a kitelepítést, csak annyit mondtak titokban: „az urak dolga, hogyan ölik meg egymást, az urak dolga, hogy temetik el egymást, csak minket hagyjanak békében”. 
Az istenadtiak már megtanultak, nem remélni, de mégis ez az októberi nap más volt, mint a többi. Különös, várakozás ülte meg a falut és az országot. A tájékozottabbak tudták, hogy Pesten valami tüntetés készül, akik reggel a misén voltak, megértették a pap ki nem mondott szavait, akik kommunisták voltak, rossz előérzetük terhét titkolva nem mutatkoztak.
Senki sem tudja, hogyan tört ki a forradalom. Mert a falu népe, szótlanul hagyta, hogy átfolyjék rajta a történelem, rettegve tűrte ’19-ben a vörös terrort, szinte megkönnyebbülve vette a tiszti különítményesek érkezését, észre sem vette a német megszállást, bezárkózott, mikor a Vörös Hadsereg érkezett a faluba, melynek lakói némán, mint a birkák, vonultak a kitelepítésbe, nem vettek részt a Magyar Közösség** szervezkedésében.  Most, ezen az őszi napon, úgy döntött, hogy elég volt. Fellázad a rend ellen, amit rákényszerítettek, sorsának ura, nem pedig szolgája lesz. Senki sem tudja, ki kezdte el összehívni őket, hogy volt-e egyáltalán, aki kiadta a jelszót, „gyülekező”, egyszer csak mindenki megindult a tanácsház felé. Gyűlölet nélkül, de azzal az eltökélt szándékkal, hogy a saját kezükbe veszik a sorsukat. Istenadtán nem folyt vér, a tömegnek elég volt megjelennie, s a régi rend darabjaira hullott.
Nem volt akasztással való fenyegetés, ostrom, elég volt megjelenniük és a tanácselnököt és a pártitkárt máris leváltották. Néhány férfi fejszével, feszítővassal körbejárt a faluban és mindenhonnan lefeszegették a vörös csillagot és a többi gyűlölt jelképet.
Aznap este mindenki mámoros volt, mintha az első szerelmet élték volna újra át. Végre újra szabadok voltak, megrészegültek a szabadság elfelejtett zamatától. Több mint egy évtized után újra több lett, mint egy kötelező jelszó, a szabadság. És valami újat is megéreztek: az erőt. Hogy végre nem felülről mondják meg nekik, hogy mit kell tenni, hanem ők maguk érték el ezt a szabadságot. Hogy nem arra vártak, hogy a Wermacht jöjjön a csodafegyverekkel, a baráti nagyhatalmak, az USA vagy bárki más érkezzen meg fehérre meszelt tankjaival, hanem ők maguk szabadították fel magukat.
A kocsmákban végre újra összegyűltek az emberek, már nem számított, ki sváb, ki betelepült, leomlottak a falak, együtt ültek, hallgatták a rádiót, ami annyi idő után végre igazat mondott. Hangosan vitatkoztak, oly sok év után végre újra mertek politizálni. Hogy jó, jó a köztársaság, de az sohasem hozott jót, se 18-ban, se a háború után. Ennek védelmében vittek el mindenkit, aki másképpen mert gondolkozni. Hogy ha az oroszok végre kimennek, mást ne engedjenek be helyette, mert az nem vezet jóra. Hogy vajon a Hercegprímás mikor fog visszatérni és még mindig az ország első zászlósuraként fog-e viselkedni. Vajon Horthy is hazajön-e?
Valaki a háttérben énekelni kezdett:
„Pocakot ereszt majd újra a Hóman Bálint,
Washingtonba vasra viszik majd a Sztálint”
Néhányan csatlakoztak és harsogott Yankee Doodle dallamára írt buta versike. Valaki megjegyezte, hogy szegény Hóman is meghalt a börtönben, a Sztálint is elvitte az ördög, de épp itt az ideje, hogy pár komcsit vasra verjenek… A lámpavas talán túlzás, elég büntetés lesz nekik, ha látják a szabad és független Magyarországot.
Azokban a napokban mindenki boldog volt, kivéve Katát. Az első nap aggódott, hogy a fia, aki Szentandrásra járt gimnáziumba, haza fog-e érni. Amikor hazaért, s kiderült, hogy egy kis könyvégetésen kívül semmiben sem vett részt, nem engedte el többet, de aggódott a férjéért, hogy mi lehet vele a városban… Amikor ő is hazatért, legszívesebben rájuk zárta volna az ajtót, hogy nem, ne menjenek sehová, ők már megfizették, amivel a „hazának” tartoznak. Elég volt már a háború, a hadifogság, az államosítás, a kitelepítés, most már áldozzon más is!
Nem engedte, hogy a férje a Községi Forradalmi Bizottság munkájában részt vegyen. Elmentek a faluban tartott gyűlésekre (mint mindenki más, hiszen mindenkit nem lehet letartóztatni, ha mégis visszatérne a régi rendszer), élelmiszert küldtek a fővárosba, halottak napján a világháborús hősi emlékműnél ők is mécsest gyújtottak az elesett felkelők emlékére, tették, amit mindenki más. Kata apja egyik este előszedte a zászlót, amit még 44 októberében eldugott. Nézegette, aztán visszarakta: Majd akkor rakom ki, ha a ruszkik végleg kivonulnak…
De két napon belül a „ruszkik” helyére, akik kivonultak, csak még többen jöttek. A szabadság és a szabad akarat álma, hogy egyszer kézbe vehetik a sorsukat, véget ért. Istenadtán újra végigcsörömpöltek a ruszki tankok.
Kata apja még azon a télen ágynak esett s már nem gyógyult meg sosem.

** II. Vatikáni Zsinat (1962-1965): a Katolikus Egyház ezen a zsinaton fogalmazta újjá viszonyát a világgal, többek között a nem katolikus keresztény közösségekkel is, valamint döntöttek a nemzeti nyelvű liturgia bevezetéséről.
** titkos szervezet, mely a II. Világháború után a szovjet kivonulását és az azt követő demokratikus átmenetet akarta előkészíteni.1947-ben felszámolták, 260 tagját perbe fogták, egyik vezetőjét, Donáth Györgyöt kivégezték.