A titokzatos sorozatgyilkos 2. rész

Második fejezet

New Yorkban sohasem állt meg az élet. Még a nagy ´77-es áramszünet idején is ment az élet a hatalmas megalopoliszban. Most hogy Boston, New York, Philadelphia, Washington D. C. és az összes köztük lévő város összeolvadt East Part City-vé az egész térségre kiterjedt az éjszakai élet. És többé nem csak New York volt „a város amely sohasem alszik” hanem egész East Part City. Bár voltak kevésbé lakott külvárosi negyedei de nagyrészt az „élet városa” lett. Főleg mert itt volt a Ember Tenyésztő Intézet (az ETI) központja is Manhattan egyik tengerparti felhőkarcolójában.

Az egyik New Yorki sportcsarnok focipályáján két lány csapat mérkőzött meg. Az egyik kelet New York-i gimnázium és egy Philadelphiai gimnázium lány csapata. Már fél éve készültek erre a meccsre. Mindkét fél nagyon erős volt. Iskolájuk sőt városuk legjobb játékosait válogatták be. A verhetetlen kapusok és csatárok küzdelme volt ez. Titánok harca melyben csak egy győzhet. Az egyik csapat győz, hírnevet szerez és Boston majd Washington D. C. csapatával mérkőzik meg. A vesztes hazakullog és a gimnáziuma évekig nem jut ki az East Part City-i bajnokságra. Már a második félidő végén jártak. Már csak tíz perc volt hátra a meccsből és szállás 1:1. A Philadelphiaiak az első félidő utolsó fél percében lőttek be egy gólt a New York-iak pedig a második félidő tizedik percében. Milliónyi gólhelyzetet, ezernyi kapufát láthatott már a közönség. Már mindenki tövig rágta a körmét hogy mi lesz ennek a vége.

- A New Yorkiak megszerezték a labdát! - ordította a mikrofonba a kommentátor. - Susan Stevens a kapura tör.
És valóban. A fehér mezes New Yorki csapat védvonala mögül előretört ez a viszonylag magas kb. 180 cm magas leomló barna hajú lány. Arcán néhány piros folt volt. A meze karja felszakadt és a térdét is lehorzsolta egy esés következtében. Mégis úgy száguldott mint a villám. Csillogó haja csak úgy lobogott. Cikk-cakkban rohant végig a pályán de hirtelen meghátrált. Két lány egyenesen neki rohant. Kapott egy erős rúgást a combjára és egy fejelést a mellébe de kicselezte őket és ment tovább.

- Tíz! - hallatszott a kommentátor hangja.
Susan gyorsított és már majdnem a kapunál járt.
- Kilenc!
A két philadelphiai védő a lányra vetette magát de az kiugrott előlük.
- Nyolc!
- Hét!
- Hat!
- Öt!
Susan szinte egyhelyben toporgott nem talált „rést a falon”. A philadelphiaiak tökéletes védvonalat állítottak föl. Vagy mégsem?
- Négy!
Susan odarúgta a labdát egyik csapattársának és amíg a védők félrenéztek átlökte magát rajtuk.
- Három!
A labdát ismét visszakapta és rúgott. Egyenesen a kapura. Oldalra vágódott és csúnyán felhorzsolta a karját.
- Kettő!
-Egy!
- És bennvan! New York nyert 2:1-el.

A közönség ujjongott. Csapattársai felhúzták Susant és „hősként” vitték ki a pályáról. Egy fél óra múlva már nem sok látszott a horzsolásaiból és Susan önfeledten mulatott barátnőivel. Jill Keys odalépett mellé és megölelte.
- Itt a mi bajnokunk! - mondta és nyomott egy hatalmas csókot az arcára.
A lány is átölelte barátnőjét és örültek a győzelemnek. Alig másfél óra múlva már a kapunál voltak és indultak hazafelé. Igazából a szüleiket mentek megkeresni de ez ebben a tömegben akkora teljesítmény volt mint innen hazajutni. Susan és Jill lassan sétáltak ki csapattársaik után. Már mindenki szétszéledt és lassan fogyatkozott a tömeg.
- Jó voltál. - dicsérte társát Susan.
- Te is. - mondta Jill mosolyogva.
- Ugyan! - fordult el Susan és eltakarta kivörösödött arcát. Jill visszafordította a fejét és a szemébe nézett.

Nagyon közel álltak egymáshoz. Túl közel. Ajkuk lassan összeért és megcsókolták egymást. Mutattak némi leszbikus hajlamra utaló nyomot, de most már biztos volt, hogy ez nem csak „nyom”. Bár nem voltak leszbik, de élvezték a csókot. Hirtelen dudaszó rázta meg őket. Susan szülei voltak. Szerencsére elég hamar elengedték egymást, hogy ne lássák meg őket csókolózva. Susan beszállt a kocsiba és elment. Jill szülei is hamar rátaláltak lányukra és hazavitték.
Susan hamarosan hazaért. Fáradtan és éhesen. Kiürítették a postaládát és bementek a házba. Susannak is érkezett egy levél. Ez furcsa volt hiszen barátnőivel általában SMS-ezni szoktak más meg most nem nagyon küldhet. A boríték elég hivatalosnak tűnt. Szép fehér papír, gyöngybetűs írás. Feltépte a borítékot és kivette a levelet. A papíron ez állt:

Kedves Susan Stevens!

Ön 2125 május 15-én betöltötte tizennyolcadik életévét. Ezért felkérjük, hogy jelenjen meg június 15-ig az ETI valamely épületében. Ha a megjelenést elmulasztja polgári kötelességét sérti meg és akár háromszáz dolláros bírságot is kiróhatnak önre.
Érdeklődhet a 493-68-68-as telefonszámon.

Az ETI igazgatósága!

Susan alaposan végigolvasta a levelet és elsápadt a képe. Tudta hogy egyszer eljön ez a nap, de azt nem sejtette hogy ilyen hamar. Bár hazafelé menet szörnyű éhségre panaszkodott, most nem volt étvágya. Hamar lefeküdt, de egész éjszaka álmatlanul forgott az ágyában. Arra gondolt, hogy hogyan szúrhatja el egy ilyen jó napot egy ilyen „csekélység”. Végül is elmegy egy jót kefél és még fogamzásgátlót is bevehet, úgysem jönnek rá. De mégis aggódott.
Másnap egész nap kába volt és semmire nem tudott odafigyelni. Edzésen is olyan béna volt amennyire még a kezdők sem. Jill-nek feltűnt barátnője szomorúsága és megkérdezte tőle, hogy mi baja van. Susan mindent elmondott. Jill ajánlatára rögtön edzés után elment az ETI-be és arra gondolt, hogy végül is csak egy kefélés. Már nem is félt annyira. Bement Mannhattanbe és bement abba az ETI irodába, ahova ki volt írva.