Éjszaka egy halott asszony ágyában 09: Szentistvánok (1942)

Háborús idők voltak, keserűek az ünnepek. Szentistván vigíliáján a legények már nem készültek korongreptetésre, már nem mentek kirándulni a Duna partra a családok. Csak ennyi maradt: reggel felvették ünneplő ruhájukat, a templomba mentek. Szentmise után átsétáltak a hősi emlékműhöz, meghallgatták a polgármester szónoklatát, elénekelték a himnuszt, virágokat helyeztek a talpazatra és csendben hazamentek. Néha felsírt egy-egy özvegy vagy anya, hogy egy évvel ezelőtt még a Jóska, a Péter is itt volt, most meg kint nyugszik valahol muszkaföldön…
A plébánia és a falu már ősidők óta vetélkedett egymással, hogy a Templom tér vajon melyikőjüké; a plébános hivatkozott boldog emlékezetű Benedek pápa búcsúengedélyére, amiben egyértelműen leíratott: „a templom és annak udvara”, a polgármester pedig a templomépítő régi grófok magvaszakadását hozta elő, amivel minden főkegyúri jog a falura szállt… De ezek a vészterhes idők elsodorták a régi viszályokat. Amikor a falu népe elszéledt, a főtisztelendő úr beinvitálta a polgármestert és Kata édesapját egy pohár borra a plébániahivatalba, ezzel csak egészen finoman jelezve, hogy itt azért ő a házigazda… Koccintottak a szebb jövőre, amiben egyre kevésbé hittek. Kata az udvaron játszott a kis Ferivel és akaratlanul is minden szót hallott.
- Polgármester Úr, az egyházközségi tanácsnokokkal beszéltem múlt héten… Azt javasolják, hogy az emlékműre véssük fel ennek a háborúnak is a hősi halottait. – kezdte a tisztelendő úr.
- Nem tehetjük… Már magam is sokszor gondoltam erre, de még nincs vége. Túl sok a halál, félek, kicsi lesz ez a pár márványlap, hogy minden halott neve ráférjen. És a falunak erre nincs pénze. Maga is tudja, hogy egyre kevesebb a férfi, egyre kevesebb adó folyik be és egyre több az özvegy és az árva, akikről gondoskodnunk kell.
- Talán lenne mesterember, aki ingyen is megcsinálná. Istenért. Hogy a fia, öccse épségben hazatérjen…
- Még nem tudjuk azt sem, kik a halottak, kik az eltűntek. – Szabadkozott a polgármester.
- Tudjuk, hogy az eltűntek is halottak. Tudjuk, hogy kisebbfajta csoda lenne, ha valaki visszatérne közülük. – Válaszolta a pap, hivatásához nem illő pesszimizmussal.
- Ha rávésetnénk az ő neveiket is: az özvegyeik a tíz körmükkel kaparnák le a neveket, hátha ezzel vissza tudják hozni őket. Nem képes senki sem belátni, hogy nincs remény…
- Azt hiszem értem, mire gondol. Segélyeket gyűjtöttünk, hogy az özvegyeknek szétoszthassuk, de tudja, hány olyan asszony volt, akinek alig van betevő falatjuk, mégis elkergették a ministránsokat, hogy nem, őket nem illeti meg az özvegyeknek járó adomány, hiszen az ő uruk vissza fog térni, majd gondoskodik róluk… - Gondolkozott el a plébános.
- Főtisztelendő Uram, majd felvéssük a neveket, ha egyszer vége van és mindenki hazatér.
- Ha akkor még lesz falu és Magyarország.
- Lesz. Bármi is lesz, a falu megmarad. Voltak már háborúk, pestisjárványok, de a falu mindig újraépült, újranépesült. Majd elmúlik ez is. – Mondta a falu első embere, s nem lehetett tudni, a többieket, vagy magát győzködi.
- Ámen. Csak bennem van a félelem… Pár héttel ezelőtt a püspökségen voltunk. Megengedték, hogy Szentatyától érkezett tájékoztatást elolvassuk. Még ők sem tudják, hogy a barna vagy a vörös szocializmus-e a rosszabb. Mintha ez a két szörnyeteg hiába állna egymással élethalál harcban, folyamatosan tanulnák egymástól az embertelenséget… Néha, de ezt kérem, senkinek se mondják el, éjjel a templomba megyek imádkozni, kérem az Urat, hogy adjon egy jelet, hogy még van remény, hogy nem halálra szánt minket.
- És kapott jelet, a tisztelendő úr? – Kapcsolódott be a beszélgetésbe Kata édesapja.
- Nem. Mindig csak a némaság, a lélek sötét éjszakája.
Kata hallotta a szörnyű szavakat, de tudta, hogy ezek csak másokra vonatkozhatnak. Nem rájuk. Nekik nem eshet bajuk.  Csakazértis. Mert hiába volt kihalt a falu Szentistvánkor, ő csakazértis fogta a kisfiút és elmentek kirándulni a Duna partra. Hogyan is történhetne bármi rossz is egy ilyen szép napon? Nem csak arról van szó, hogy az emberek saját rosszkedvükkel hívják ki maguk ellen a sorsot? Történhet bármi rossz, ha együtt tudunk örülni azzal a világgal, amit Isten nekünk adott?

Egész nap kint voltak a parton, távol mindentől és mindenkitől. Nem akart senki ismerőssel sem találkozni.
Egész nap csak énekelt, mesélt és játszott a kis Ferivel. Néha csak ültek a parton, a sziklánál, ahol a patak belefolyik a Dunába, ültek, nézték a lustán hömpölygő vizet, s maga mellé képzelte férjét is. És ott is volt.
Már sötétedni kezdett, mire hazaértek. Otthon anyja halálra váltan fogadta: a kormányzó-helyettes, Horthy István, a főméltóságú úr, a keleti fronton hősi halált halt.



Kata az édesanyja vállára borult és zokogni kezdtek. Később, ha erre az estére gondolt, nem tudta megokolni miért.
Mint svábok, Horthyban a régi világ megtestesítőjét, a jóságos Ferenc József szárnysegédjét, annak a bizonyos Homo Monarchicus*-nak megtestesítőjét látták. Aki képviseli az évezredes rendet, a soknemzetiségű magyar birodalmat, aki minden néphez a saját nyelvén tud szólni: a svábokhoz németül, a tótokhoz szlovákul, de aki ellentétben a Habsburgokkal, szíve legmélyebb zugáig jó magyar. Hogy nem katolikus? Mein Gott, senki sem tökéletes, de amíg tiszteli, hogy az ország többsége és rendje az, addig nincs baj.
Mesélték, hogy minden évben részt vett a Szent Jobb körmeneten, de a Bazilikába sohasem lépett be, mindig a tűző napon várta meg, hogy véget érjen a szentmise. Hiába volt az ország első embere, reformátusként nem vehetett részt katolikus szertartáson. Kata arra gondolt, hogy ő vajon mikor tudta meg és hogyan fogadta a hírt? Az öreg katona, aki már annyi halált látott, annyi embert küldött a halálba, mit érzett, amikor a szemébe mondták: fia és támasza már nem él.
És… Kata szívébe mart a kérdés: és ő hogyan fogadná, ha Feri halálhírét hoznák neki? Megrázta a fejét, nem ez nem fordulhat elő. Mindenki meghalhat, de ő nem.
Az öreg kormányzóról a gondolatait a fiára terelte. A fiatal kormányzó-helyettes már más volt, más nemzedék. Nem mintha elhitték volna, amit a nyilas propaganda suttogott róla, hogy minden éjszaka táncosnőkkel dorbézol, hogy whiskyben fürödik minden este… Mégis, idegen volt, nem más nemzedék, már más világ. Senki sem tudott róla rosszat mondani, fess katonatiszt nézett rájuk az újságokból és a filmhíradók képeiről. De aki jót akart mondani róla, ilyen kifejezéseket használtak: egy igazi gentleman, sportsman**… Csupa angol szó, idegen a magyar fülnek, legfeljebb az anglofil*** uraknak és üzletembereknek ismerős, azoknak, akiket az írók balkáni angoloknak hívtak. Amerika és Britannia is olyan világ volt, amit csodáltak, de messzi és idegen – és nekik ezt jelentette a kormányzó-helyettes.
Most mégis siratták. Együtt éreztek az öreg Kormányzóval, aki néhány éven belül második gyermekét veszíti el. Tudták, hogy ezzel elveszett a remény, hogy egy fiatal életerős kéz ragadja meg a kormányrudat, ha a vész beköszöntene… De Kata másért sírt. Összetört a biztonságérzete, gondolatai zaklatottá váltak.
Mert, ha az állam második embere**** meghalhat, akkor egy olyan egyszerű bakákkal, mint a férje, ugyan mi lesz majd?
Néma csendben nézték a filmhíradó képeit. Egy fess, jól ismert fiatalember, háborús képek, a RE-2000 Héja repülőgépek képei… Majd vágás: magyar katonák a Götter dammerung***** zenéjére a vállukon viszik a koporsót. Amikor az egy koszorún megjelent Adolf Hitler neve valaki megpróbált tapsolni, de visszhangtalan maradt kísérlete. A gyászoló családban feltűnt egy hasonló korú fiatalember, ifjabb Károlyi Gyula gróf. Alig lehetett felismerni, mégis a kávéház tulajdonosa kajánul hozzátette: ezek sohasem adják fel… Mindenki tudta, mire gondol, hallották már a pletykákat, hogy Horthy István sógora, legjobb barátja, talán utódja is… S mivel katolikus, talán még király is lehet belőle…
Katában még éjszaka is visszhangoztak a szpíker szavai: „Legyen a fiú halála nagy útmutatás, égi jel minden magyarok számára itthon és messzi idegen harctereken egyaránt. A fiú áldozatával és példájára mi is vállalunk minden áldozatot: apát, fiút, testvért. És büszkék leszünk, ha méltóak lehetünk a nagy család áldozatos szelleméhez.”. És ezerszer és ezerszer, forgolódva álmában csak egyetlen szót ismételgetett: NEM. Nem adja se a férjét, se a fiát.
Másnap este elment a templomba vecsernyére. Eddig feleslegesnek érezte, hiszen tudta, hogy Feri vissza fog térni, de ettől a Szentistvántól kezdve már csak a remény maradt: hogy ha senki más nem, de Ő vissza fog jönni. S minden este mécsest gyújtott a férjétől kapott kis fakereszt előtt, s se apja, se anyja nem szólt rá, miért pazarolja háborús időkben a drága viaszt.
A vidéken kevés jó varrónő volt, Katát sokszor távoli falvakba is hívták, a folyó mentén már híres volt az az istenadtai asszony, aki olcsón csodákat tud alkotni, még abból a kevés anyagból is, amit a jegyrendszerben kapni lehetett. Néhány nap múltán, szeptember másodikán, egy távoli rokonuk hívta, hogy a lányuk távházasságára készítsen neki egy ruhát. Lehet, hogy a vőlegényével, mint férjével már sohasem fog találkozni, de legalább ne lányként keljen élnie tovább. Ha egyedül is marad, özvegyként gondoljon rá a falu, ne vénlányként, aki nem tudott embert szerezni magának. Ha meg meghal, mert háborúban minden lehet, a fejfájára úgy írják a nevét: „özvegy” és „-né”. És akkor senki sem fog sajnálkozva emlékezni rá.
Felszállt a buszra, maga mellé ültette a kis Ferit, hadd lásson világot. Az ablak mellé ültette, csodálatos volt a nyár végi táj. Minden békés, minden zöld, minden színes. Elképzelhetetlen, hogy valahol háború folyik. Nem gondolt semmire, csak nézett ki az ablakon. Az éber álomból a kis Feri izgatott kiáltása zökkentette ki:
- Mama, né! – És izgatottan mutatott a Duna felé. Egy kis repülőgép húzott el, pár méterrel a víz fölött. Kata arra gondolt, hogy ezek a pilóták mindig kísértik a sorsot.

Este, amikor hazaérkeztek, lerakta aludni Ferit, nagyon kifáradt az utazásban és felment imádkozni, de a templom felbolydult méhkashoz hasonlított. Az öregasszonyok izgatottan tárgyalták a legújabb híreket.
- A Károlyi Gyula gróf belezuhant a Dunába!
- István király bosszút állt azokon, akik a koronája után nyúlnak!
- Először a Horthy István, aki kálvinistaként akart király lenni, most meg Szent István másik ünnepén meghal a másik is, aki király akart lenni! Ez isteni útmutatás!
Katának le kellett ülnie ennyi ostobaság hallatán. Persze, ő is hallotta a pletykákat, hogy Károlyi, aki az öreg Horthy veje és szegény István jó barátja volt, talán kormányzó-helyettes, vagy még annál is több lehet, de megszédült a falusi öregasszonyok rosszindulatú pletykáit hallván. A magyar férfiak messze földön véreznek el, itthon a nyilasok szeretnének valami ősgyepűt létrehozni, a volksbundisták az ország nagy részét, ha nem az egészet, a Birodalomhoz csatolnák, sorozatban mindenki meghal, aki képes lenne egyben tartani az országot, minden remény magányos egy öregúrban van… És akkor vannak emberek, akik képesek vallási szűklátókörűségből örülni annak, hogy valaki meghal? Lehet, hogy tényleg nem érdemeljük meg, hogy éljünk? Ha ennyire megosztott egy ország a történelem viharában van még valami reménye? És visszagondolt a plébános úr véletlenül hallott szavaira, amivel annyira szeretett volna vitába szállni, de nem tudott…

* a monarchia embere (latin)
** úriember, sportember (angol)