BELÉPÉS
REGISZTRÁCIÓ
Legnépszerűbb írások:
pff
Barbara, Kedves! A villamoson láttam meg a nevetésedet, mintha csak Te lennél, akkor határoztam el,...
Legnépszerűbb szerzők:

Élettánc – És mégis 08

Végelszámolás


Nem emlékezett arra, hogyan indult el, tudta, hogy minden létező sebességkorlátozást áthágott, egészen addig, amíg egyszer meg nem pördült a kocsi, s csak pár arasznyival egy fa előtt állt meg a kasztni. Akkor egy pillanatra megmerevedett, s arra gondolt, hogy mennyivel egyszerűbb lett volna, ha kicsivel nagyobb lendületet vesz a kocsi, s itt véget ér az élete. Egyszerűbb lenne, de most nem szabad magára hagynia Ferdyt. Nem szabad abbahagyniuk, lesznek még boldog napjaik, ezt túl kell élni, lesz újabb gyermekük, győzködte magát. Ez logikus, ezt el kell fogadni, de ezt most lehetetlen elmondani Ferdynek. Mit lehet ilyenkor mondani?


Mindenét, testét, lelkét, életét odaadta volna egy szál cigarettáért. De csak a hideg, tüdőt fagyasztó levegő volt körülötte és a hangulatához egyáltalán nem illeszkedő napfény.
Már este volt, amikor a csillagvári kórházba érkezett. A tócsák újra jéggé fagytak. Az átkozott tél még mindig nem adta fel. Milyen egyszerű az időjárás jelentésben a gyakorta elhangzó mondatot hallgatni, szinte oda sem figyelve: talaj menti fagyok várhatók. Lehűlés közeleg. Ki az, aki belegondol, hogy azon az éjszakán mi lesz az úton lévőkkel, vagy a törékeny csontúakkal? A várandósokkal?
A kórteremben csend fogadta, nehéz volt megszólalnia. Nem tudta mi a jobb, átölelni szorosan, vagy gyengéden, rózsaszín fellegekbe vont szavakkal vigasztalni, vagy együtt sírni vele? De egyiket sem tudta, csak ült vele szemben, még ahhoz sem volt ereje, hogy az ágy szélére üljön, inkább a széket választotta. Hallgattak.
- Köszönöm, hogy visszajöttél. A vetélésnél is rosszabb volt, hogy nem voltál mellettem.
- Biztos?
- Igen. Már mindenen túl vagyok. Akár haza is mehettem volna, de féltem egyedül lenni a lakásban.
- Hogyan történt?
- Nem akarok róla beszélni.
- Akkor ne beszélj. A lényegen úgysem változtat.
- Érted? Már nincs gyerekünk.
- Nem baj, majd lesz.
- Nem, érzem, már nem lesz több. Mindennek vége, legalábbis gyerek téren.
- Én hiszem, hogy lesz még gyerekünk és leszünk még boldogok, és el fogjuk ezt felejteni. De ha nem, én akkor is veled akarok élni, semmi más nem számít.
- De igenis számít. Mégis el kell mondanom. – Nem bírt a férfi szemébe nézni. – Te hiszel abban, hogy minden tettünknek következménye van? A jóknak talán nem, de ha valamit rosszul teszünk, akkor az bosszút áll rajtunk. Lehet, hogy nem azonnal, lehet hónapokig, évekig lesben áll, csendben vigyorog magában, de egyszer lecsap ránk, akkor, amikor a legkevésbé számítunk rá, amikor a legkevésbé várjuk. Velem is ez történt. Évekig csaltam a férjemet, hazudtam mindenkinek, a szeretőimnek, neki, a gyerekeimnek és magamnak is. Zoli… Ő volt az utolsó kalandom. Te már más voltál. Rád, a veled való kapcsolatomra nem tudok úgy gondolni, mint bűnös dologra. De Zoli nem csak gonosz, de ostoba dolog is volt tőlem. Tudtam, hogy erőszakos, mégis szerettem, nem óvakodtam tőle. Olyan volt, mint amikor az ember egy szakadék szélén áll, tudja, hogy ha közelebb lép meghal, de mégis vonzza valami, valami, amit józanésszel nem lehet megmagyarázni.
- Ha nem akarsz, ne beszélj róla. Nem tartozik ide. Szeretlek, akármi is volt ezelőtt.
- De én nem tudom szeretni magamat, el kell mondanom. Ma ebédidőben el akartam ugrani a belvárosba. Semmi célom nem volt. Csak úgy vásárolni akartam. Ismered a nőket, volt neked is elég – Damnát nem tartotta célszerűnek, hogy reagáljon erre az oldalvágásra, inkább gonoszkodjon egy kicsit, legalább addig sem saját fájdalmával törődik. – Szóval elmentem kicsit vásárolni. A női lét legfőbb értelme és célja. Gondoltam, megnyugtat. Rossz ötlet volt. Úgy éreztem, hogy valaki követ. Nem tudom, csak egy megérzés volt, hogy Zoli az. Nem láttam semmit, csak éreztem. Féltem, hiába tudtam, hogy nem történhet semmi, legfeljebb egy kellemetlen beszélgetés. Futottam, nem akartam senkivel sem találkozni a múltamból. Tudod, van ott lépcső, amivel a sétálóutcából le lehet jutni… Arra akartam menekülni. Nem volt senki sem mögöttem, de csak menekültem, rettegtem valamitől, nincs rá semmi logikus magyarázat. Elértem a lépcsőt, nem is néztem, hogy kik vannak ott. Aztán mintha meglökött volna valaki. Elestem. Gurultam a lépcsőn. Nagyon fájt és sírtam. El akartam ájulni, meg akartam szabadulni a fájdalomtól, de nem tudtam, ébren kellett maradnom, és át kellett élnem mindent. Mindent. Nem volt menekvés. Közben pedig tudtam, nem éreztem, hogy az a valaki, aki meglökött Zoli volt.
Gyűlölnöm kellett volna, hiszen megölte a bennem lévő életet, nem csak a gyerekemét, hanem az enyémet is, amit veled élhettem volna. Mert már nincs tovább. Igaz, visszautam sincsen a régi életembe, olyan csodálatos volt ez a pár hónap, amit tőled kaptam. Gyűlölnöm kellett volna, de nem tudtam, és most sem tudom, mert érzem, hogy nem ő tette ezt velem, hanem én magam hoztam a fejemre a bajt. Én követtem el a bűnt, nekem kellett bűnhődnöm miatta, nem számít, hogy végül ki tette meg ezt a mozdulatot.
Most ne mondj semmit. Menj haza, és kérlek, holnapig gondolkozz azon, amit mondtam. Ha holnap reggel még mindig azt mondod, hogy együtt akarsz élni egy ilyen csődtömeggel, akkor még talán beszélhetünk róla. Menj, ne szólalj meg…
- Megyek, de tudnod kell, hogy szeretlek és életem egyetlen célja, hogy boldognak lássalak.
- És ne féltsél. Ha úgy döntesz, nincs tovább, nem fogok sírni. A legfurcsább az, hogy amióta arra eszméltem, hogy ott fekszem a lépcső alján és valami pokoli fájdalom árad a bensőmből, képtelenné váltam a könnyekre.
- Megyek, addig aludd ki magad.
Tudta, hogy holnap reggel is azt fogja mondani, hogy igen, akár így, akár úgy, de Ferdyvel akarja leélni az életét. Nem mondhat mást és nem is fog mást mondani, de itt és most, ebben a pillanatban képtelen volt megszólalni: fal emelkedett közé és a szavak közé.
Nagyon messze volt a kórterem ajtaja, nagyon hosszú volt a folyosó és követhetetlen a kifele vezető út. Már nem tudta merre jár, csak azt, hogy ha nem jut ki azonnal, beleőrül. Folyosók, a folyosókon székek, kávéautomaták, a székeken emberek, akiknek meg van a maguk története, tragédiája… Emberek, akik most mind gyűlöletesek, mert ugyanolyan érzéketlenek iránta, mint amennyire őt sem érdekli a sorsuk. Ilyen világ ez: állandósult a függetlenség napja, mindenki függetleníteni akarja magát a másiktól, minden kapcsolat csak addig tart, amíg a felek a kölcsönösen előnyöket remélnek belőle. És ezek az emberek csak itt állnak, néma díszletei, nem is epizodistái az életének.
- Damnát, jó estét… – Glinda volt.
- Te… itt?
- Ne csodálkozz, ez egy közkórház, ide mindenkit beengednek, akinek van érvényes társadalombiztosítása. No gyere, menjünk, hívj meg egy kávéra az automatából és keressünk egy nyugodt zugot.
- Most nem alkalmas. Ne haragudj, de most túl sok minden történt. Holnap…
- Holnap már késő lesz. Nem nekem… Nektek. No gyere, ne kéresd magadat, nem a kezedet akarom megkérni… – nem lehetett nemet mondania. Glinda nehézkesen állt fel, rossz volt látni, mennyire megöregedett. Mintha egy évszázada látta volna utoljára. Így múlik el az életünk.
Az aprópénzt halk csörrenéssel nyelte el a gép, a kávé olyan volt, mint amilyen, de legalább beszélgetni lehetett mellette. – Szerinted miből csinálják ezt a kávét?
- Nem tudom. Kávét nem mondanék, legalábbis eskü alatt nem. Bocsáss meg, hogy az előbb le akartalak rázni, de nagyon rossz napom volt. Most ment el a gyerekünk.
- Nem is mondtad múltkor, hogy gyereket szeretnétek. – Damnát mély lélegzetet vett, hogy elsorolja mi is történt azóta, de a nő szemében bujkáló mosoly elárulta, hogy csak a bolondját járatja vele. – Fogadjunk, hogy úgyis mindent tudsz.
- Majdnem… Tudom, hogy Márta elhagyott és azt is sejtem, hogy miért. Tudom, hogy megint feltámadt a vándor éned, és megint hátrahagytál mindent. Azt is tudom, hogy egy férjes asszonnyal élsz. Bár nem meséltél el semmit sem múltkor, de azért a jelekből én is tudok olvasni. Az utolsó részlet – hogy gyermeketek lett volna és elment – most került a helyére. Kicsi város ez a Csillagvár, egy pletykás vénasszony mindent megtudhat, ha akar. Röviden összefoglalva: már megint mindent tönkretettél magad körül, s ahelyett, hogy végre elkezdenéd rendbe tenni a dolgokat, csak rohansz, mint egy őrült, égő fáklyával a benzinkút felé. És most csak annyit akarok mondani, hogy elég. Elég. Hagyd abba, dobd a fenébe a férfibüszkeségedet és az önsajnálatodat, és kezd el rendbe tenni a dolgokat.
- Akkor akármennyire is okosnak képzeled magad, mégsem tudsz mindent. Nem tettem tönkre semmit. Márta maga döntött úgy, hogy elhagy.
- De te nem tettél semmit se ez ellen. Megpróbáltad megtudni, hogy igazán miért hagyott el?
- Ferdyvel nem én kezdtem ki. Csak úgy alakult. Nem miattam hagyta el a férjét…
- …és a gyerekeit. Mondd, nem látod, hogy ott volt az a… pillangó. Repdesett ide-oda, férfitól férfiig, mindegyik nagy boldogság volt, ami az égig repítette, aztán bekövetkezett a menetrendszerű tragédia és pofára esés… De közben ott volt a férjének és a gyerekeinek. És nyitva volt az út, hogy az egyik szakítás, az utolsó után visszatérjen a családjához. Egészen addig, amíg veled nem találkozott. Te többet jelentesz, jelentettél neki. Érted képes volt végleg szakítani mindennel. Te voltál a legrosszabb mind közül. Mert Te szeretted, nem csak kihasználtad. És néha ez a legnagyobb kegyetlenség, amit az egyik ember a másikkal tehet.


Most válaszúthoz érkezett, nagy pofont kapott az élettől. Már érezte, hogy hiányzik a családja, de betöltötte a várakozás, az új kis élet reménye feledtette vele a régit. Most azonban vége. Ha te most átöleled, és azt mondod neki, hogy minden rendben van, hogy szereted, akkor ő is átölel, végleg szakít a családjával és összejöhettek. Aztán boldogok lesztek… Nem tudom meddig. De egy nap rájön, hogy cserbenhagyta azokat, akik eddig szerették, akikért felelősséggel tartozott, akik eddig mindent elnéztek neki. A férjét magára hagyta, jó nem egy szuperhím, de mégiscsak egy rendes ember, a gyerekeitől elvette a családot… És majd elkezd őrlődni. Először magát őrli fel. Aztán téged, őszintén szólva, érted persze nem annyira kár… De azután jönnek a gyerekek. Az övék és a tiétek. És értük már kár. Lehet, hogy megöregedtem és szentimentális lettem, de úgy érzem, nincs nagyobb bűn, mint egy gyermektől elvenni a boldogságát, a családját.
- Talán igazad van. Talán, ha olyan jó ember lennék, amilyennek hiszel, akkor komolyan is venném. De én már csak magammal törődök. És természetesen Ferdyvel.
- Akkor törődj vele is, ne csak magaddal. Damnát, túl rég óta ismerlek, jobban, mint te saját magadat. Vera haláláig nem törődtél azzal, hogy mi a jó és mi a rossz. Éltél, élted a köznapi átlagos céljaidat. Karrier, házasság, lakás… Amikor Vera meghalt elbizonytalanodtál, s Ábrám halála után megpróbáltad elhinni, hogy jó vagy és képes vagy jó emberként élni. De nem sikerült, talán azért, mert bármilyen jó ember is volt Ábrám bácsi, az ő útja mégsem a te utad, még akkor sem, ha felvetted a nevét. Aztán, amikor Márta elhagyott, minden összeomlott benned, és elhatároztad, hogy ha a jó út nem megy, akkor az ellenkezőjét fogod csinálni. „És ha nem kell senkinek, akkor az ördög veszi meg…” És csináltad. De mindvégig tévedésben voltál. Először azt hitted, hogy jó vagy, vagy, hogy jó lehetsz, utána meg azt hitted, hogy eladtad, hogy eladhatod a lelkedet az ördögnek…
Pedig nem vagy sem jó, sem gonosz, ahogy az emberek többsége sem egyik, sem pedig a másik. Van benned valami, amit az első találkozásunkkor észrevettem, amit rögtön megkedveltem benned… Persze, már nem is emlékszel arra, amikor először találkoztunk. Ilyenek vagytok, ti férfiak, a teremtés koronái…
- Mi az, amit megkedveltél bennem? Én pillanatnyilag semmit sem találok magamon szeretnivalónak.
- A békétlenségedet. Hogy nem elégszel meg a hétköznapi valóddal, hanem, ha nem is tudod magadról, de mindig vágyódsz valami után, valami jobb és nemesebb után. Ha nem is tudod, de ez nagy dolog… Én mindig megelégedtem azzal, ami vagyok és azzal, ahogyan élek… Te nem. Benned mindig is megvolt a vágy, hogy több legyél, csak nem tudtad, hogyan és mivé. Irigyeltem benned a nagyságot, akkor is amikor Ábrám bácsi életét folytattad, de akkor is amikor éppen a mocsokban szeretkeztél. Mert el tudtál feledkezni kicsiny, köznapi valódtól. Ezt mindig is csodáltam benned.
De még nem vagy semmi sem. Se jó, se rossz. De még bármelyik lehetsz. Attól függ, hogy döntesz.
- Talán igazad van, nem is tudod, mennyire. Ferdy válaszút elé állított. Holnap reggel kell megmondanom neki, hogy vele akarok-e élni, vagy nélküle. Talán lehet, hogy mégiscsak azt kellene mondanom neki, hogy köszönöm vége? Túl bonyolult dolgokat mondtál nekem. A kérdés szerintem egyszerűbb: cserbenhagyjam-e vagy sem. Hogy lehetne az helyes, hogy pont egy ilyen helyzetben magára hagyjam? Az a magzat, aki ma semmivé lett, az enyém volt. Hogyan lehetne erről megfeledkezni?
- De Ferdy nem a tied, hiába adta magát neked.
- Szofisztika. Szófacsarás. Ha most elhagynám, akkor olyan lenne, mintha csak egyszer használatos papír zsebkendőnek tekintettem volna. Ő ennél többet érdemel.
- Férfibecsület. Őrült makacsság, hogy mindent tönkretegyél azért, hogy mások, akiket egyébként abszolút hidegen hagy a sorsod, meg ne szóljanak.
- Tévedsz. Abszolút hidegen hagy, hogy azok mit gondolnak. Csak két dolog érdekel: hogy ő mit gondol rólam és hogy én mit gondolhatok magamról. Ki fogja őt szeretni, ha én is elhagyom? A férje, akit megcsalt? Vagy keressen egy újabb szeretetőt, aki még nálam is csúnyábban fog bánni vele? Eddig nem tűnt ki az emberismeretével…
- Kevésbé vagy fontos, mint amennyire gondolod… Nem neked kell mindenkit boldoggá tenned. Talán nélküled is megtalálhatja a boldogságot.
- Talánra nem futok. Ha tudnám, hogy van, aki szeresse, van, aki boldoggá tegye, akkor… Akkor még vállalnám, a becstelenséget is, hogy elhagyjam. De amíg ezt nem tudom, nem teszem kockára az életét. Túl sok mindenkit tettem már boldogtalanná. Lehet, hogy Isten kockajátékos, de én nem vagyok az.
- Ez is valami. Fejlődőképes vagy. De amikor mérlegelni fogsz ma éjszaka, akkor gondolj arra, hogy van még valaki, akiért felelős vagy.
- Mártára gondolsz? Nem hiszem, hogy hajlandó lenne velem szóba állni még, de még azt sem, hogy akármilyen formában is szüksége lenne rám. Nem csak te ismersz engem, ő is. Tudja, mit érek, hogy mit tudok neki adni – nem volt neki elég. Köszönettel, illetve köszönet nélkül lemondott rólam, én meg nem fogok könyörögni neki.
- Most magyarázzam el neked, hogy mennyire mások lesznek a gondolatok, amikor kimondjuk őket? Főleg egy nő esetében.
- Nem fogok könyörögni neki. Ő mondott nemet rám. Ehhez azért túl büszke vagyok. Persze, ha Ferdy nem lenne, akkor lehet, hogy minden más lenne. De van, és én felelős vagyok érte, és ezt határozottabban tudom, mint bármi mást eddig.
- Damnát, tudod, hogy szeretlek, ahogy tudom, hogy te is szeretsz. Még ha nem is tudom megfogalmazni, hogy pontosan hogyan, csak az az egy biztos, hogy nem úgy, ahogy Ferdy gondolja. Az egyszerűség kedvéért nevezzük barátságnak. És azt hiszem, hogy ez a barátság feljogosít arra, hogy őszinte legyek hozzád, még akkor is, ha fáj. Tudod, eddig mindig melletted álltam, akkor is, ha olyat tettél, amivel nem tudtam egyetérteni.
- Tudom és légy őszinte. Azt hiszem, ma már mindent el tudok viselni.
- Akkor készülj fel, Drágám. – Damnát meg sem lepődött azon, hogy Glinda újra úgy szólítja, mint régen. Vagy úgy, ahogy Ferdy is szólította, amikor éppen eltávolodtak. Ugyanaz a szó, mégis mennyire más.
- Drágám, beteg vagyok. Nincs se erőm, se időm, se kedvem, hogy udvarias frázisokkal fejezzem ki magam. Hónapokig felém sem néztél, nem tudtam, hogy egyáltalán még találkozunk-e – és bevallom, hogy gyűlöltelek, legszívesebben átkoztalak volna. Már nem az az ember voltál, aki éveken keresztül mellettem állt, akivel minden titkomat megosztottam, hanem az, aki eldobott engem. Cseppenként gyűlt bennem a gyűlölet. Ellened, aki elárultad egész eddigi életedet. Megtagadtad Vera emlékét, Márta jövőjét, Ábrám kitartását, a szemétbe dobtad a barátságunkat, a hitedet… Éned legmélyebb, eddig titkolt és megtagadott rétegeit vetted fel. Nem voltál mellettem, amikor megmondták, hogy daganatom van – közbe talán éppen vadul hemperegtél azzal a… bocs, tudom, hogy szereted. Azzal az olyan nővel. Maradjunk ennyiben. A lelki szemeimmel láttam, ahogy egy bakancsban széttaposol, sárba tiporsz mindent, ami eddig szent és fontos volt neked, fontos volt nekünk. Gyűlöltelek, mint még soha senkit az életben.
És még valakit elárultál, akire talán nem is gondoltál így: Ferdyt.
- Ferdyt?
- Igen, Ferdyt.
- Nem csináltam semmit, amit nem akart. Nem csókoltam meg és nem feküdtem le vele, amikor gyenge volt, amikor nem állt volna ellent – megvártam, amíg magától adja, amire vágyom.
- És ezzel voltál a legkegyetlenebb, mert most nem tud senkit sem hibáztatni, csak saját magát. Még akkor is, ha nyíltan mindenért te leszel a felelős. Ezzel számolni kell, mi nők már csak ilyenek vagyunk. De nem csak ezzel árultad el: visszaéltél a gyengeségével. A félelmeivel.
- A félelmeivel? Mitől félt?
- Amitől minden nő fél, ilyen idős korában. A magánytól, akár van férje, akár nincs. Hogy már nem szeretik, vagy csak megszokásból van mellette valaki. Hogy már soha senki sem fog rá szerelemmel nézni. Senki sem öleli, senki sem csókolja, senki sem öltözteti ünneplőbe a szívét, ha találkozni készül vele. Hogy ezek az idők örökre elmúltak. Félünk az öregségtől. Naponta félve nézünk a tükörbe, keressük az újabb ráncokat, az újabb ősz hajszálakat. Hiába már a drága kencefice, tudjuk, hogy ez a harc eleve vesztes. Mégis, könyörgünk a sorshoz, hogy hadd kapjunk egy kis haladékot. Csak még egy nyarat adjon a sors, amikor a férfiak, ha már nem is fordulnak meg utánunk, de legalább észrevesznek, legalább nem fordulnak el. És félünk a nevetségessé válástól, mert hiába tesszük ugyanazt, mint egy éve, most már csak gúnyolódni fognak rajtunk, nem pedig elcsábulni… Te nem tudod, milyen érzés, hogy amikor a buszon a mellünk véletlenül hozzáér egy férfihoz, annak nem felcsillan a szeme, hanem összerázkódik, és arrébb húzódik…
Ezzel éltél vissza. Ferdynek nem te kellettél, hanem ez az érzés. Hogy még van férfi, aki kívánja, aki képes úgy nézni rá, úgy ölelni... Most ne védekezz azzal, hogy formailag ő játszadozott veled, hogy ő csábított el. Mert te akartad, hogy ezt tegye, ha nem látta volna rajtad, hogy meg van benned a fogékonyság erre, eszébe sem jut elindulni feléd.
Elkövetett egy hatalmas hibát és te is: egymásba szerettetek. A könnyű kis játékból szerelem lett, és ezzel mindent elárultatok.
De most itt állsz mellettem, és már nem tudok haragudni rád. És újra úgy szeretlek, mint régen.
- Meg tudsz nekem bocsátani?
- Én igen, de neked magadnak kell megbocsátanod magadnak. És fel kell építened újra az életedet. Talán évekig fog tartani, talán évtizedekig, talán sohasem sikerül visszatalálnod, ahhoz, aki vagy, akinek lenned kellene. Egyszer Márta újra át fog ölelni és annak ugyanúgy fogsz örülni, ahogy a bűnnek tudtál örülni. De én már nem fogom meglátni, ahogy Mártával kéz a kézben sétáltok a folyóparton, boldogan, de hiszem, hogy ez is el fog jönni egy szép nyári napon. És akkor én is ott leszek.
Emlékszel még arra az álomra, amiről egyszer írtam?
- Igen. Ezerszer is átolvastam és megpróbáltam értelmezni.
- Én is. Azt hiszem, már értem, hogy mit jelent. Szürkületkor érkeztem a tanyára: az életed kezd rosszba fordulni. Nem rejtőzködtem: úgy éreztem, hogy a barátságunkban nincs semmi szégyellni való, nyíltan vállalhatjuk. Az autó, amit a nő vezetett: az életed, ami felett teljesen átvette az irányítást. A szivaron sokat gondolkoztam…
- Ezt én sem értettem, Ferdy nem dohányzik, sőt még nekem is megtiltotta, hogy rágyújtsak.
- A szivarban mindig is van valami frivol, valami bűnös. Főleg egy olyan ember esetében, aki egyáltalán nem dohányzik. Közös szivar, az ajkak bűnös közössége. Elég finom voltam és úrinő? Vagy mondjam azt, hogy smároltatok? Egyszer, nem is tudtad, megláttalak titeket az utcán, amint éppen megcsókoltátok egymást. Napokig nem tértem magamhoz. Nehezen tettem magamat túl rajta. Akkor döbbentem rá, hogy engem már soha senki sem fog így megcsókolni, mint ti egymást. Persze, akkor még nem tudtam, hogy ez az élet milyen rövid lesz.
No, de térjünk vissza az álomhoz. Elbújtam, mert tudtam, hogy most már nem én vagyok a főszereplő az életedben. Nem szóltunk egymáshoz, hiszen az a… szóval Ferdy megtiltotta. Nagyon csúnyán nézett rám álmomban…
- Igen, azt hiszem, ez pontos leírás volt Ferdyről. Azt a pillantást, ott a kávézóban soha nem felejtem el.
- Teljesen sötét volt. Talán azért, mert mindent megtagadtál, amit azelőtt hittél, amiért éltél. De jött a villanás, ami mindent felégetett. Azt hiszem ez a mai nap, amikor minden álom, amit Ferdyről álmodtál, semmivé foszlott. De jött a szarvas, a lángoló aganccsal. Isten küldötte, a megvilágosító, aki keletre, Isten, a megvilágosodás felé vezet téged. Mert van remény, van visszatérés.
No jó, akkor már nem győzködlek tovább, elmondtam mindent, amit akartam. Aztán majd döntesz, ahogy döntesz. Most már tényleg nem tudok többet tenni az ellen, hogy újra fejjel menjél a falnak. No, kicsit kavarjuk fel azt a valamit, amit kávénak hívunk, búcsúzzunk el, és kész. Fáradt vagyok.
- Miért csak rólam beszélünk? Ennél kellemesebb témát is el tudnék képzelni. Például téged. – próbált meg témát váltani.
- Nem hiszem. Én most nem vagyok se kellemes téma, se kellemes táraság. Daganatom van. – Damnáttal megfordult a világ, átélte, amit egy elefánt érezhet a porcelánboltban.
- De ugye nem komoly? Bocsánat, persze, hogy komoly, de ugye gyógyítható, vagy kezelhető?
- Nem. Azt mondják, hogy legfeljebb heteim vannak. Húsvét talán, Pünkösd semmiképp. De tévednek. Én élni akarok, és élni is fogok, ne félts te engem. Mindannyian tévednek. Százhúsz évig akarok élni, és táncolni akarok a gyerekeim aranylakodalmán.
Azért megpróbálok jó kislány lenni, beveszem a gyógyszereket és elrendezem a dolgaimat, de maradjon a mi kis titkunk, hogy életben fogok maradni. Képzelem a dokim arcát, amikor majd kibontja a jövő karácsonyi ajándékaimat.
- Hiszek neked. Tévedtél, emlékszem az első találkozásunkra. Egy fogadáson voltunk. Valami lehetetlen piros ruha volt rajtad…
- Mindig is utáltam, azóta már régen kidobtam. De akkor a szülés után felszedtem pár kilót és csak abba fértem bele.
- Igen, nagyon lehetetlen volt, először nevettem rajta, de annak köszönhető, hogy megakadt rajtad a szemem. Illetve ez butaság, bárhogyan is lettél volna, észrevettelek volna. Te voltál az egyedüli, aki mosolygott. Te mertél csak nevetni és nem csak halkan, udvariasan heherészni. Amikor koccintottunk, te a szemembe néztél, a pohár szebben csengett a kezedben, mint bárki másnak, s élvezettel kortyoltad a bort. Áradt belőled az életöröm. Addig soha nem gondoltam arra, hogy valaki ennyire telített lehet az élettel, mint Te.
Nem tudtam rólad semmit sem, de valahogy megéreztem, hogy vagy barátoknak, vagy ellenségnek kell lennünk, hogy soha nem lehetsz közömbös nekem. Meg persze arra gondoltam, hogy nem az a nő vagy, akibe szerelmes lennék…
- Igazán hízeleghetnél egy kicsit egy haldoklónak – pojácáskodva folytatta –, hagyd ajkad nyomát az ajkamon, hogy annak emlékével menjek át a túlvilágra, hogy szerelmed nyoma világoljon a holtak barlangjában…
- Ha haldokolnál, másképpen fogalmaznék, szerelmet hazudnék neked, térdre borulnék előtted, kezet csókolnék, meg minden egyebet… De aki annyira szereti az életet, mint te, az nem halhat meg. Egyszerűen ellenkeznék a természet törvényeivel. Az élet él, és élni akar.
- No, ha majd meg akarok halni, majd szólok előtte, hogy lássam ezt a színjátékot. Megérné.
- Tudom, hogy élni fogsz, de ha valamit tudnék segíteni, kérlek, csak szóljál. Tudod, érted mindent.
- Csak annyit kérek, hogy gondolkozz el azon, amit mondtam. Csak ennyit. Megteszed?
- Igen. És ha a legkisebb esély lenne arra, hogy igazad van…
- Azért ne ígérj meg semmit. Ismerlek. No, most tűnj el, én meg visszavonulok kellemes kis rezidenciámba. Fáradt is vagyok, s ráadásul még néhány, hozzám hasonlóan pletykás vénasszony társasága is vár rám. Istenem! Ezek a kórházi társalgások után a végén még tényleg vágyódni fogok a halálra…
Te pedig csak ne félts engem. Fogok még virágot vinni a sírodra. Túl foglak élni, mindenkit túl fogok élni, aki most már előre elsirat engem.


Rossz mesélő vagyok, nem tudom felépíteni a történetet a klasszikus szabályok szerint. Most csak valami sejtelmes utalást kellene tennem a borús jövőre, hogy nem alakult minden úgy, ahogy sejteni lehetne, majd a történet egy boldog pillanatánál visszatérnem Glinda történetére. De nem tudok. Túl nehéz erről beszélni, hogy halogassam annak elmondását, hogy Glinda hazudott és azt hiszem, hogy ezt apám is tudta. Nem élte meg Húsvétot sem. Valamikor Nagyszombaton még meglátogatta a családja, vittek neki húsvéti tojást és sonkát is, hogy már a másnapi látogatási idő előtt meg tudja kóstolni. Nem panaszkodott, mosolygott és mindenkihez kedves volt. Csak azon sajnálkozott, hogy Húsvétkor nem tud elmenni a templomba.


Aznap este korán lefeküdt. Tizenegy körül jelzett a nővérnek, de amire kiért hozzá, már halott volt. Állítólag gyönyörűen nyugodt és kisimult volt az arca. Nem tudom, én csak hallottam. Furcsamód apámnak még fényképe sem volt róla. Amikor egyszer rákérdeztem, hogy hogyan lehet, hogy annyi mindenkinek megvan a képe, pont Glindáé, talán a legjobb barátjáé hiányzik, ezt válaszolta: - Soha nem akartam őrizni annak a képét, ami nem volt, vagy nem lehet az enyém.


Még valamit el kell mondanom. Apám nem volt temetőbejáró ember, halottak napján elintézte egy évre a megboldogultattak kapcsolatos kötelezettségeit, de három embernek a halála évfordulóján mindig kiment a sírjához. Ez a három ember: Vera, az első felesége, Ábrám bácsi, akiről már meséltem és Glinda volt. Emlékszem, gyerekkoromban sokszor mentem vele, de ma már nem találnám meg ezt a sírt. Bocsánat, csak ennyit akartam mondani, most pedig térjünk vissza a történethez.

Folytatások
Két évvel azután történhetett, hogy újra egymásra találtak. Anyám az első gyerekkel volt otthon, apám dolgozott, csak este ért haza. Aznap este nem volt forró hitvesi csók fogadásul, anyám éppen csak rálehelte a szájára és az asztalra mutatott. - Leveled jött. Csillagvárról. – és kiment a konyhába. Azt hiszem, apám rá sem nézett az asztalra, hanem utána ment. - Tudom. Ferdytől jött. Felhívott telefonon is.
Magamnak nem tudtam megbocsátani, hogy én nem tudtalak úgy szeretni, ahogy az a másik nő. Hogy én nem tudtam belőled kihozni ugyanazt. Akkor megértettem, hogy hiába is igyekszem, én évek alatt nem tudtam neked annyi boldogságot adni, mint amennyit az a másik egyetlen éjszaka alatt. Tudod, hogy mennyire rohadt érzés, amikor azzal szembesülsz, hogy kevesebbet érsz, mint valaki más. Az is rossz, amikor ezt mások mondják, de akkor még van egy kiskapu, hogy tévednek, vagy hazudnak, de az pokoli,...
- Akkor most menj és hagyj magamra. Ne húzzuk tovább. Mennyivel szebb lett volna, ha meghaltam volna tegnap. Akkor egy tragikus és befejezetlen szerelem maradt volna utánam. De az élet nem egy romantikus lányregény. Vannak, akik meghalnak, de a legtöbb embert arra ítélik, hogy minden bukásuk és csalódásuk után tovább kell élniük. Remélem, még boldog leszel valamikor, valahol… valakivel. - Remélem, boldog leszel. - Akkor zárjuk le. Azt hiszem, kölcsönösen lemondunk a búcsúcsókról. Hová mész? -...
Előző részek
Megértem a helyzetedet, még ha azt a szerelmet, ami köztetek van, soha nem is fogom megérteni. Az egyik felem azt mondja, hogy menekülj ebből a kapcsolatból, mert az sohasem vezet jóra, ha a másik azt követeli, hogy add fel magadat. Azt is mondhatnám, hogy előbb-utóbb azt fogja kérni tőled, hogy még jobban add fel magadat, nem tudom, talán azt, hogy tagadd meg a hitedet, vagy azt, hogy jelentsd ki, hogy jobban szereted, mint ahogy Verát szeretted. És lehet, hogy egy nap majd már nem fogsz...
Köszönöm, hogy nem azt látod bennem, ami vagyok, hanem valami szebbet és jobbat. Talán ez a szerelem, amit nem mersz bevallani magadnak, amit félsz kimondani, pedig láttam, hogy még a haláltól sem riadsz meg? Ha mindezt más mondaná nekem, ha dicsérné a fiatalságomat és a szépségemet, először arra gondolnék, hogy csak meg akar kapni, s azután elhagy, de neked elhiszem, hogy örökké ezt fogod érezni, hogy nem hagysz el, vagy használsz ki. Én – nem akarok hazudni neked – nem látlak a világon a...
A szőnyegen Ferdy magzatpózban feküdt, meztelenségét csak fürdőköpenye maradékai takarták, fölötte meg egy férfi állt, lihegett és zihált, és a lábát rúgásra lendítette. Nem gondolt arra, hogy öregebb, hogy gyengébb, minden erejével nekitámadt az idegennek: egyetlen ütéssel feldöntötte, „az” a váratlan csapástól a szoba sarkába repült, hatalmasat roppant a feje a falon. Talán egyetlen perc alatt magához térhetett volna, s ellentámadásba lendül, de Damnát nem adta meg ezt neki. A még támolygó...
Gyűlölöm mind a kettőt. A férjemet, akitől akár meg is dögölhetek, akkor sem érdekelném. Minden más igen. A barátok, a család, az anyósom, minden igen, de rám soha nem figyel. Egyszer bosszúból zöldre festettem a hajamat – azt hiszed, észrevette? Annyi éve vagyunk házasok, s talán egy fél évig szeretett. Aztán csak házicseléd és használati tárgy éjszaka. Nem, ne hidd, hogy nem tettem meg mindent, hogy megmentsem a házasságunkat. Ne tudd meg, hogy mivel próbáltam meg elcsábítani, hogy mit meg...
Ferdy belépett a lakásba, nevetett, amikor a férfi kávét főzött neki – tudod, amikor egy férfi kávézni hív, mindig más lesz belőle és a végén kávét sem kapok… - kacérkodott, de leült mellé és apró kortyokban felhörpintgette. Vannak, akik a kávét különös szertartással isszák, ismerik a titkát, hogyan lehet apró falatokban ízlelgetni, kristályvízzel oldani az ízét, vannak, akik a munkakezdésben egy hajtásra felhajtják, de Ferdy egyik utat sem követte. Látszott rajta, hogy legszívesebben egy perc...
Hasonló történetek
Eva letette a kagylót, majd kiment a fürdőbe és megmosta az arcát. Aztán leült a hálószobába vezető lépcsőre. - Legalább egy üveg konyakot hagyhattál volna nekem! - gondolta. Nem gyújtott villanyt, csak ült ott fáradtan, és az agya teljesen üres vol...
Most zuhanyozzál le, aztán irány a szülői ház. Utólagos engedelmeddel haza telefonáltam, hogy előkészítsem a terepet. Csak azt mondtam, hogy összevesztetek Adammal és te, ott hagytad...
Hozzászólások
További hozzászólások »
SeaMiller ·
as lemaradt a rohanásban:))
Rozványi Dávid ·
Nagyon köszönöm! :-)

Marokfegyver ·
Kicsit zavar, hogy már látni a végét, legalábbis érezni. Viszont remélem, még százhúsz évig olvasgathatjuk az írásaidat!
Rozványi Dávid ·
Köszönöm!

Akkor mindenki megteszi a tétjeit, mi lesz a vége? (bár az elején már lelőttem a poént, de még egy kis csavar lesz benne)

Marokfegyver ·
Lemaradt a rohanásban - ilyen sebesen élünk : tetszett!

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned