Élettánc – És mégis 02

Egy hajszál
A következő napokban Damnát szinte ki sem mozdult a lakásból, pedig tudta, hogy Ferdy telefonál, mielőtt eljönne, de félt, hogy talán mégsem, talán csak úgy akarna felugrani hozzá, hogy valamit igazítson a lakáson, hiszen az asszony lelke a pillangóé, röptét senki sem tudja megjósolni, követni nem, csak csodálni lehet. Talán, ha igazuk van az indiánoknak, és egy pillangó szállt először bölcsőjére, az lett a védőszelleme: s a pillangók sem kérnek repülési engedélyt, csak szállnak, merre ösztöneik és vágyaik viszik őket. Talán nem is ez volt az igazi ok: félt, ha kimegy az ajtón, elillan az asszony varázsa. Tudta, lehetetlenség, de még napok múlva is érezte az asszony parfümének illatát, s ahogy a padló megnyikordult és az ajtó súrlódott, mintha ő nyitotta volna ki, s lépett volna be.
Tudata mélyén érezte, hogy nincs értelme vágyakozni az után, amit soha nem érhet el, vagy kaphat meg, de éppen azért, mert tudta, hogy ez az álom sohasem válik valósággá, mert álmodozni. Az álmodozás szó nem is tudja visszaadni, ami benne történt. Nem szőtt magában terveket, nem gondolt arra, hogy milyen lenne naponta úgy ébredni, hogy az asszony nézzen rá, nem gondolt csókjának ízére, ölelésének erejére, egyszerűen csak félt, hogy elfelejti azt a pár percet, amit együtt töltöttek.
Megismerte a lakást, ahogy a felfedezők mindent bejárnak és megpróbálnak megérteni. Ott volt a nagy tükör, kicsit foltos, pácolt lábai talán polcként is szolgáltak valaha. Vajon hány nemzedék lányai fésülhették előtte hajukat? Hányszor és mely divatok szerint igazították el, hogy kedvesüknek, férjüknek vagy szeretőjüknek tetszhessenek? A sötét falapon számtalan kisebb karcolás, talán gyémánt fülbevalójukkal, talán fésűikkel sérthették fel.
És ott volt az öreg, kikopott bőrfotel, a nappali dísze, mely olyan tökéletesen fogta körbe a testet, mint édesanya tartja csecsemőjét. Hová tűntek a mesterek, akik ilyen szeretettel tudták formálni az anyagot? És hová tűntek a merengő hajadonok, szivarozó urak, tanuló diákok és kötögető nénikék, akik nap, mint nap koptatták? Damnát megfordította, hogy az előszobán keresztül a bejárati ajtó fényesre kopott kilincsét láthassa, s néha órákra leült, megpróbálván elképzelni a mozdulatot, amivel az asszony selymes keze először végigsimítja, majd lenyomja. Egy ilyen kilincset, egy ilyen kéz nem határozott mozdulattal nyom le, hogy durván felszakítsa a bejárati ajtó mögötti védett kisvilágot, hanem finoman nyitja meg vele, hogy könnyedén belépjen, ahogy az ember a templomajtót is gonddal nyitja-csukja, hogy megőrizze a benti megszentelt csendet.
Teltek a napok, s látszólag nem történt semmi sem. Damnát újra és újra felidézte az asszony minden egyes mozdulatának minden egyes részletét, hangjának minden árnyalatát, a kis gödröcskéket az arcán, amikor mosolygott, rakoncátlan hajszálait amik időnként szeme elé szöktek. Néha, hogy megtörje a varázslat hatalmát, megpróbált benne hibákat felfedezni, de sohasem sikerült. Talán a ráncok a szeme körül, de ez is csak azt jelentette neki, hogy sokat mosolygott, s öreg korában is szépek maradnak arcvonásai. Talán a szőkesége volt csak idegen a férfinak, nem tudta eldönteni, hogy vajon ez volt-e természetes hajszíne, vagy festett árnyalat, hiszen férfi volt, aki ezeket a részleteket sohasem tudta felfedni.
Néha, de valóban csak nagyon ritkán, megpróbált magában dühöt szítani, hogy miért marad el olyan sokáig, miért nem találkozik vele, miért nem érzi ugyanazt, amit ő, vagy legalább annak töredékét, de ezek a gondolatok igazán soha nem születtek meg, soha nem vették át az irányítást.
Teltek és múltak a napok, de még a héten innen, amikor egyszerre csak csöngött a telefon, benne az ezerszer visszaidézett hang: - Felmehetnék most pár percre?
Bár sokszor elpróbálta magában, hogy mit fog erre válaszolni, pár pillanatig csak hallgathatott. – Igen, nagyon… nagyon megfelelő lenne most. Az asszony félreértette: - Ha nem jó most neked, akkor jöhetek máskor is. Megdermedt a gondolatra, hogy újra napokat kell várnia. Amíg nem tudta, hogy meddig tart a várakozás, addig viszonylag könnyen futottak a napok, de érezte, most belehalna, akárcsak egyetlen napba is. – Nem, dehogyis, nagyon kérem… - de elhallgatott, mert érezte, hogy sokat, sokkal többet, mint szabadna, árultak el tétován összedobált szavai. Szerencsére a másik nem értett félre semmit, talán nem is akart, ezért csak ennyivel zárta le a beszélgetést: - Akkor fél óra múlva ott leszek.
Banálisan közhelyes, szokványos szavak, nem méltók ahhoz, amit Damnátban felébresztettek. De ha egyszer az élet a felvilágosodás óta, amikortól kezdve nagyüzemben irtották ki a meséket és a legendákat, banálisan közhelyes, akkor még a legszebb pillanatokat is csak közhelyes, banális szavakkal lehet leírni.
Ferdy fekete ruhát viselt, pólót és nadrágot, furcsán izgató ellentétben nyarat idéző vidámságával. De Damnátnak tetszett, mert a sötét szín kiemelte az asszony szőkeségét. A férfi nem szerette a fiúsan öltözött nőket, de meg kellett állapítania, hogy még így is tetszik neki a másik. Talán ez a szerelem, hogy az ember elfelejti szokásait és korábbi értékítéleteit is felülírja? Valóban az a boldogság titka, hogy feladjuk a büszkeségünket és az elveinket? Felidézte magában korábbi, ifjúkori énjét: a soha, vagy csak ritkán beteljesült vágyait. Az időt, amikor a száj csak csókra való, a bőr arra, hogy bőr simuljon hozzá, a derék ölelésre és az ágyék arra, hogy forróságával lángra gyújtson. De Ferdyt nem tudta, vagy akár nem is akarta így látni: csak nézte a szájat és várta, hogy milyen új szó születik meg rajta. Minden érdekelte, mert minden szó róla szólt. A póló kicsit bő volt, néha szabadon hagyta a nyakat, de szentségtörő gondolatnak tűnt, hogy belecsókoljon. Furcsa volt, hogy nem tette vakká az, amit magában az egyszerűség kedvéért vágytalan szerelemnek hívott. Látta, amit a szerelem el szokott fedni: az asszony bőrének hibáit, arcán a ráncokat, hogy a testhez simuló ruha láttatni engedte kicsi pocakját is – tudta azonban, hogy a másik igazi szépsége valahonnan belülről jött. Régente, ha vágyat érzett egy nő iránt, hogy szenvedélyét lelohassza arra gondolt, hogy testének és viselkedésének hibái hogyan nőnek majd az évek multával, hogy ami most csak kiemeli és még érdekessé teszi szépségét, egykor majd rútságának jele lesz. De Ferdy hibáit nem volt képes a jövőben látni, csak az asszonyt látta, az asszony jelenét.
Az az egyszerű jóság, amivel az asszony megszólította, nem a szenteké volt, hanem azoké, akik végtelen mélységű szerelemmel szeretik az életet, s ezt a szerelmet képtelenek magukban tartani, hanem kiárasztják a világra.
Ferdy belépett a lakásba, nevetett, amikor a férfi kávét főzött neki – tudod, amikor egy férfi kávézni hív, mindig más lesz belőle és a végén kávét sem kapok… - kacérkodott, de leült mellé és apró kortyokban felhörpintgette. Vannak, akik a kávét különös szertartással isszák, ismerik a titkát, hogyan lehet apró falatokban ízlelgetni, kristályvízzel oldani az ízét, vannak, akik a munkakezdésben egy hajtásra felhajtják, de Ferdy egyik utat sem követte. Látszott rajta, hogy legszívesebben egy perc alatt végezne, de nem akarja ennyi idő alatt lezárni a beszélgetést. Talán azért, mert élvezte a férfi társaságát, talán csak nem akarta megbántani (de jó lenne hinni az elsőben!). Damnát megpróbált figyelni rá, de belefeledkezett az asszony minduntalan feltörő kacagásába. Nem szerette a költészetet, még a régi iskolai memoritereket is megpróbálta kitörölni agyából, de érezte, hogy nem tud ellenállni a vágynak, hogy magára egy öreg elszáradt és lehullt falevélként gondoljon, amit felkap az őszi szél… De vajon ez az őszi szél hozza-e a telet, s ha hoz, jön-e rá még új tavasz? Régen sokszor kirándult a télvégi erdőkben, amikor a hó már kemény és vékonyodó jéggé olvadt, de az emberléptekre felszakadt, sokszor elcsodálkozott azon, hogy az októberi kavargó színkavalkád lassan „puha sárrá rothad, mint mezítelen teste egy halottnak”. De ebből a rothadásból, a természet törvénye szerint új életnek kellett születnie. Úgy érezte, az ő életében is minden szétrohadt, amihez csak hozzáért, minden próbálkozása és újrakezdése kudarcba fulladt, de ahogy talán a falevél is az általa is születő új életről álmodik, a tavaszról, úgy boldog volt már attól a gondolattól, hogy Ferdy létezik, hogy él és nevet, és a férjét, a gyermekeit és még talán néhány embert boldoggá tesz. Nem kellett több, csak ez a tudat és az, hogy néhány pillanatig mellette lehet, hogy egy pillantással, egy kacagás hangjával egy kicsit az ő életének is része lehet.
A kávéskanál halkan csörrent a csészealjon, véget ért az álom. Ferdy finoman megtörölte az ajkait, mintha csak csendre intette volna, hogy soha ne mondja ki szavakkal is, amivel gondolatban játszott.
- Elmész valamikor? Szólj előtte és majd felugrom és kitakarítok. A férfiak ehhez úgy sem értenek… - Damnát megpróbált a szemébe nézni, pillantása elkalandozott, mint aki titkol valamit, vagy nem a másikra gondol. – Nem tudok segíteni? Csak könnyebb… - Ügyetlen volt az érvelés, érezte maga is, de nem jutott jobb az eszébe.
- Csak láb alatt lennél. Ma már úgyis eltelt az idő. Holnapután jó lenne? – Nem volt ereje, hogy nemet mondjon, legfeljebb elmegy sétálni egy napra.
- Ez volt a kedvenc fotelem gyerekkoromban… Mindig ebben ült a nagypapám és mesélt. Nagyon tudott mesélni, de már semmire sem emlékszem, csak a hangulatokra. Amikor meghalt, sokat sírtam. De később, ha nagyon egyedül voltam, vagy szomorú, mindig ebbe a fotelba ültem és máris biztonságba éreztem magamat. Egy másik, letűnt világban. Amiben lehet, hogy nem tudnék élni, de olyan jó vágyakozni utána. Mintha nem lennék egyedül. – Egy pillanatra gyermeki módra maga elé húzta a lábait, majd a balt visszaengedte, a jobbot, pedig karjaival átölelte. – Szeretem ezt a fotelt. Sajnos a mi lakásunkba nem illik, meg nagy is, de a világért nem adnám… Neked is van valamid, amit úgy őrzöl, mint a gyermekkorod utolsó darabját?
- Nem, nekem meg van az a rossz szokásom, hogy pár évente mindig vagy kidobok mindent, vagy leöntöm benzinnel, hogy felgyújtsam. De valahogy mindig megmarad valami, amitől nem tudok szabadulni.
- Nem akarsz valamit megőrizni, abból, ami elveszett?
- Nem, én már úgy érzem túl fáradt vagyok és nincs semmim se, amit meg akarnék őrizni. Inkább mindent felejtenék, vagy meghalnék.
Ferdy felnevetett: - Ne akard! Arra még ráérsz később is. Az élet szép. – Damnát véleménye ettől kicsit eltért, de istenkáromlásnak érezte volna, ha megszólal. Ha őszinte, akkor csak lerontja a nő jókedvét, márpedig az előbb hazudott, mert lett volna valami, amit minden áron meg akart volna őrizni a világból: Ferdy mosolya. A nevetése. Öntudatlan kacérsága. Hajának illata. Ahogy néha durcásan gyűrte ajkait.
Pillanatra csend szállt le közéjük. Ferdy lenézett jobbra a vállára és észrevett egy aranyló hajszálat. Karját behajtva két ujja közé fogta a hajszálat és egy pillanatra a szeme elé tartotta. Volt ebben a mozdulatban valami keresetlen, mélyről jövő harmónia és szépség. Mint évezredes görög vázákon az istennők mozdulatai. Olyan pillanat volt, amit a régi időkben, szoborban vagy festményen kellett volna megörökíteni. Kinyújtotta karját, elengedte, s mosolyogva figyelte, ahogy a férfi szeme követte egészen a földig annak útját. És ez a mosoly volt, ami Damnátban megtörte a varázst, amit első találkozásuk óta érzett, Tanhauser kiszabadult a Vénusz-barlang kötelmeiből. Mert ebben az arckifejezésben nem szeretet vagy szerelem volt, hanem a birtoklás büszkesége. Mintha a régi mítoszok hősnője lett volna, aki az erős férfit egyetlen hajszálával meg tudja kötözni, minden erejét kiszipolyozva. Megvolt benne az önbizalom, annak a tudata, hogy szépségével és lényével mindenkit uralma alá tud hajtani.
Mintha hirtelen lemeztelenedett volna a nő lelke. Damnát úgy érezte, hogy egyszerre mindent meglátott benne. Hogy a szerelem, amivel ez a nő szeret nem az önátadás, hanem a birtoklás vágya. A beteljesített férfivágyért cserébe elvárja, hogy a másik csodálja, hogy epekedjen utána, de nem hagyja hiába szomjazni, odaadja magát neki, hogy uralmát továbbra is biztosítsa. Mint egy vámpír, aki nem áldozatai véréből él, hanem szerelméből nyeri el az örök fiatalság mirákulumát.
Mintha hirtelen ő lelke is pőrévé vált volna. Eddig tudata felszíne mögött abban reménykedett, hogy ha nem is szereti a nő, de legalább férfinak tekinti, aki legalább elméletben szerethető. Most azonban nevetséges figurának tűnt, akit orránál fogva lehet vezetni egy mosollyal, egy nevetéssel, egy kacér pillantással, a szoknya suhogásával. Nevetséges, mert akarta, hogy az orránál fogva vezessék, egy mosollyal, egy kacérgással, egy pillantással… Mert azt akarta, hogy vezessék, megalázzák, kiüresítsék, elhagyják, mert tudta hogy ez lenne a végén, mégis akarta, csak a másik legalább ennyit foglalkozzon vele, legyen egy pillanatra a része az életének. Aztán bármi jöhet.
Az asszony már régen elment, de még mindig mozdulatlanul ült és a földön heverő hajszálat nézte. Csak valami üres gyűlölettel tudott Ferdyre gondolni, rá gondolt, de valójában magát gyűlölte. Hányszor futott reménytelenül és eredménytelenül az asszonyok szerelme után. Vera szerette és vele élt, de nem volt benne igazi szenvedély, önátadás. Az álomlány szenvedéllyel, pusztító szerelemmel ölelte, de hajnalban eltűnt és csak a kínzó hiányérzet maradt utána, amit soha senki sem tudott betölteni. A csoda, amit megszerezni még talán lehet, de megtartani nem. A feleségével, aki Isten tudja, hogy most hol jár, csak valami csendes elfogadással szerette, úgy éltek egymás mellett, mint udvarias idegenek, akiket a sors szeszélye egymás mellé sodort. Most már be merte vallani magának, hogy Ferdyre megpróbálta ráaggatni minden teljesületlen és pillanatig élő vágyait. Hiába, ő is csak ember, ő is csak idegen… Vajon mikor lesz már ennek vége? Mintha valaki megátkozta volna, hogy ne halhasson meg, hogy újra és újra át kelljen élnie ugyanazt a vágyakozást, ugyanazt a reménytelen szerelmet, s talán csak akkor lesz vége, ha egyszer meg tudja fejteni azt az örök talányt, amit egész idők alatt csak kerülgetett. Ha megéli a szerelmet.
Csak nézte a hajszálat és nem tett semmit. Ha nincs az a pillantás, ereklyeként elrakta volna, de most viszolygott attól, hogy hozzáérjen. Nem ért hozzá, tudta, hogy a huzat egy pillanat alatt elrepítené, de azt is, hogy egész testi ereje nem lenne elég ahhoz felemelje ólommázsás súlyát és kidobja.
Holnap jön Ferdy és kitakarít, majd ő eltakarítja. Hiszen neki csak egy hajszál, semmi több. Csak ő képzelt bele vénülő bolondságában többet, szerelmet, szeretetet, életet, pedig az valójában nem más, mint egy női hajszál. Bolondok, akik a dolgokba többet akarnak belelátni, mint amik. A nő csak nő, az ölelés biológiai szükséglet, s a szerelem felesleges luxus.
Mielőtt lefeküdt volna, egy borítékba pénzt és pár köszönő sort készített, s reggel korán elindult, mielőtt még az asszony megérkezett volna. Egész nap a folyóparton sétált, nem mintha a régi találkozás emlékét kereste volna, a homok homok, a fák fák, a víz is csak víz, még ha kissé zavaros is. Messze egy fiatalt párt látott, akik meztelenül játszadoztak, kacagva permetezték, fröcskölték egymást. Tudta nincs értelme, pár év és egymásra unnak, de valahol mégiscsak irigyelte őket azért az illúzióért, hogy mégis, mégis van jövője és értelme a szerelemnek.
Késő este ért csak haza. Az asszony parfümének illata kínzón fájt. A friss virág a vázában már semmit sem jelentett, csak lakásdísz volt. Idegenül bolyongott a szobákban, s csak nagy sokára vette észre a hajszálat. Ugyanúgy feküdt, mint előző este. Lehajolt érte, felrakta a pohárszékre és megpróbálta elfelejteni. Nem sikerült.

Az utcán
Néhány héten belül egy különös élményben volt része, aminek jelentőségét csak jóval később értette meg. Újra csak a véletlen furcsa játéka volt, hogy egyszer véletlenül újra összeakadt Ferdyvel séta közben. Olyan váratlan volt, hogy fel sem ismerte, az asszony köszönt rá.
- Szia!
- Szia! Hát te? Nem a hivatalban vagy?
- Nem, nem volt munka, hát eljöttem. És a női lét legmagasabb szintjét élem meg: vásárolok. Ha van kedved, gyere velem nyugodtan, bár úgyis tudom, hogy nincs férfi, aki örömét lelné benne…
- Nincs dolgom, ha tényleg nem zavarlak, elkísérlek.
- Mazohista vagy! – nevetett fel Ferdy, s együtt folytatták útjukat. A nő kedvesen csacsogott, mindenféle butaságról, de Damnát mégis minden szavát itta. Boldog volt, ahogy néha egymás mellett menvén kezeik egymáshoz értek.
Szerette volna, ha ez a séta örökké tart és semmi sem zavarja meg – de a sors másképpen rendelte. A sors, buta hivatkozás minden váratlan eseményre.
Amikor egy kereszteződéshez értek, egy motoros vadul bekanyarodott, nem figyelve az egyesen közeledő autóhoz. Hatalmas csattanás, a motoros elrepült, feje a sarokkőhöz ütődött, s rövid rángatózás után groteszk pózban megmerevedett. Az arcát nem látták, csak a sisak alól lassan folydogáló vért. Damnát már hozzászokott a halál látványához: közlekedési balesetek, lőtt sebek, férfiak, nők hullájához, egyedül a csecsemők és gyerekekéhez nem, szinte észre sem vette, ment volna tovább, azonban Ferdy hangos zokogásban tört ki, elgyengült és kétségbeesett öleléssel átkarolta a férfit. Mintha legszívesebben belebújt volna a férfi testébe, megszüntetve saját énjét, hogy ne kelljen a halál tényével szembenéznie.
- Ugye túléli és nem lesz semmi baja? Ugye minden jó lesz?
Damnát nem tudott semmilyen értelmes választ adni, simogatta a fejét, s mindenfajta értelmetlen szavakkal próbálgatta megnyugtatni, ahogyan a gyerekeket szokás, ha rossz álomból ébrednek. És mindeközben szégyellte magát, mert boldog volt, hogy a másik nála keresett menedéket. Boldog volt, hogy érezte testének melegét, lelkének hidegét.
Talán csak egy percet, talán egy félórát töltöttek így el, míg Ferdy összeszedte magát. Közben a mentők néhány méterre tették a dolgukat. Nem néztek arra, nem akarták látni a motoros arcát – jobb volt a bizonytalanság, hogy talán mégiscsak életben maradt.
- Ne haragudj, kicsit kiborultam. Tudod, félek a haláltól. Az életet szeretem. Ilyenkor irigyellek téged, mert most én is szívesen rágyújtanék egy cigire.
- Ha akarod, szívesen adok egyet – s önkéntelenül is a félig szívott cigire nézett, amit eldobott, amikor Ferdy átölelte.
- Nem, dehogyis, utálom a cigit, utálom a szagát, a nikotin ízű csókokat.
- Akkor valami mást esetleg?
- Sietsz?
- Nem, nincs semmi dolgom.
- Akkor kicsit üljünk le. Valahol itt van a közelben egy park. Add a karodat, kérlek, gyengének érzem még magam. Nem akarok senkivel sem találkozni. Nem akarom, hogy bárki is gyengének lásson.
- És én?
- Te sem. De már itt vagy, nem tudom meg nem történtté tenni, hogy ilyennek láttál.
- Miért baj az?
- Mert nem szabad gyengének látszanom. Mert a gyengéket mindig eltiporják.
- Ilyennek tartasz engem is?
- Igen, mindenki ilyen. Eddig bárki is látott gyengének, hiába hittem azt, hogy szeret, előbb utóbb mindig visszaélt vele és megalázott. Elhatároztam, hogy sohasem szabad gyengének mutatkoznom és sohasem lehetek senkivel sem őszinte. Védekeznem kell. Szeretsz?
Damnátot váratlanul érte a kérdés, hirtelen nem is tudta, hogy mit válaszoljon. Merje-e kimondani, hogy mit érez? És egyáltalán: mit érez? Egyformán hazugság az, hogy közömbös a számára és az is, hogy szereti. Nem, a szeretet nem a megfelelő szó, hiszen az önzetlen, önfeláldozó – ő pedig meg akarja szerezni ezt a nőt. Akarja, hogy az övé legyen, testestül, lelkestül, szellemestül. Végül, kis gondolkozás után elhatározta, hogy hazudni fog ő is.
- Kedvellek.
- Akkor jó, mert ha szeretnél, akkor gyenge lennél. Mindenki, aki szereti a másikat, kiszolgáltatja magát neki, ezért sohasem szabad szeretni senkit sem. Szóval „kedvelsz”?
- Nagyon.
- Hazudsz.
- Tessék?
- Kedvelni a forró csokit, az almás pitét, az After eight-et lehet. Gyűlöljél, vagy imádjál, de ne kedveljél. Ennél már csak az lenne a rosszabb, ha szeretnél. Az lenne a legszörnyűbb hazugság.
- Akkor, ha ez a választék, akkor inkább imádlak. Mondjuk, a teljes skálán kábé 1,5 százalékban. Így jó?
- Jó tanítvány vagy, jól formálható anyag, ha nem lennél ilyen érdemes lenne veled foglalkoznom! – nevetett fel a nő, s ezzel le is zárták a beszélgetésnek ezt a szakaszát.
S egymásba karolva elindultak a park felé. Dél körül volt, furcsamód kihalt volt a park. Nem volt semmi különös, kiszáradt a gaz, a homokozót kezdte meghódítani a zöld… Nem beszélgettek, csak ültek egymás mellett s Ferdy még mindig a férfi karjába kapaszkodott.
- Jó lenne újra gyereknek lenni. Jó lenne mindent elfelejteni a felnőtté válás napjától egészen eddig a balesetig. Jó lenne újra gondtalannak lenni.
- Hát legyél! Próbáld meg!
- Tessék?
- Gyere! – kézen fogva a nőt a hintához vezette.
- Ne viccelj, kövér vagyok, bele sem férek…
- A csudát! Próbáld ki! Ha nem, akkor ez egy rossz ötlet volt, de jó próbálkozás.
A férfinak igaza volt: a lány épp belefért még a hintába, jó erős vasszerkezet volt, elbírta a súlyát. Az elején még csak mint egy darab kő ült, szemében még a könnyek csillogtak, de ahogy a férfi elkezdte belendíteni, lassan ő is, a régen elfeledett mozdulatokkal hajtani kezdte magát. Már régen nem lett volna szükséges, de a férfi még mindig taszítgatta, s örült, amikor lopott mozdulatokkal hozzáérhetett a lány popsijához, örült, amikor a lány blúza félrecsúszott és egy pillanatra meglátta fehér pöttyös kék melltartójának pántját. Örült ennek, s talán be sem merte vallani magának, hogy a nő helyére valaki mást képzel: soha meg nem született gyermeküket.
Boldog volt, s közben arra gondolt, hogy ennél úgy sem kerülhet közelebb Ferdyhez.
A nő boldog volt, mert egy pillanatra mindent elfelejtett, ami az utóbbi években nyomasztotta. Boldog volt, s közben arra gondolt, hogy ha a férfi most átölelné és megcsókolná, nem állna ellent és ez olyan csók lenne, amilyen még nem volt az életében. De ez a vonat, sajnos elment.
Végül elfutott az óra, a délután, a nap és a sorstól lopott alkalom és többet nem tértek vissza rá. Folytatták udvarias, semmitmondó kapcsolatukat, mint addig, ha találkoztak, vagy átnézett Damnáton, vagy semmitmondó, vidám-üres mosolyával nézett rá, ugyanúgy, mint minden hímnemű lényre a világon. Egy pillantással sem árulta el, hogy abban a pillanatban mire gondolt, a férfi pedig újra magába zárkózott.