Élettánc – És mégis 04

Gyűlölet és szeretet között

Még lázas volt, amikor szerda este Ferdy felhívta: - Akkor holnap újra jönnék takarítani. Talán hangja nem volt olyan felhőtlenül vidám és könnyed, mint máskor, talán Damnátban bujkált még a betegség, talán a sors iránt érzett gyűlölete sarkalta arra, hogy nemet mondjon, de élesen elutasította az asszony segítségét.
- Nem, most nem jó. Beteg vagyok és nem akarom, hogy így lássál. Felnőtt ember vagyok, majd én kitakarítok magamnak.
- De én már úgy készültem, hogy felmegyek, szabaddá tettem magamat…
- Nem kellett volna, nem kértem sohasem.
- De én mindenképpen szeretnék…
- Nem kell. Pihenjen inkább, maradjon otthon a családjával.
- Kérlek, hadd menjek fel takarítani.
- Mondom, nem kell. – Az asszony hangja hirtelen kétségbeesettre váltott:
- Kérlek, Damnát, hadd menjek fel csak egyszer, aztán békén hagylak.
- Nem, most semmiképpen sem jó. – Valami nagyon mélyről jövő gonoszság áradt szét benne. Úgy érezte, azzal, hogy a nőnek ezt a jelentéktelen kérését visszautasítja, bosszút áll a hosszú napokért és hetekért, amikor hiába várta, hogy megrezegjen a telefon, amikor a félve tett utalásaira semmit sem reagált. Megkóstolta a bosszú ízét és ízlett neki. Valahol érezte, hogy szégyenletes és kicsinyes, amit tesz, de ebben a percben minden megalázottsága és terméketlen vágyakozása gyűlöletté és gonoszsággá vált benne.
- Nem, még egyszer nem, most nem. – A telefonon keresztül hallotta, hogy Ferdy erőt gyűjt a válaszhoz, de meg sem várva, lenyomta a telefont. Úgy érezte, végre egyszer diadalt aratott. Erős volt. Ha nem is az élethez, de legalább a pusztításhoz, végre egyszer nem a párkák, hanem ő sodorta sorsának fonalát.
Ezen az éjszakán sokáig nem tudott elaludni. Nem, nem a lelkiismeret bántotta, hanem az újonnan felismert hatalma a gonoszságnak. Nem mintha eddig jó ember lett volna, de valahol élt benne valami erkölcsi rend, amihez tudta, hogy igazodnia kellene, most azonban a sutba dobta ezt a rendet, mégsem dőlt össze a világ, hanem csak erősebbnek és hatalmasabbnak érezte magát.
Érezte, hogy most, hogy levetkőzte az amúgy sem hitt erkölcsi rendet, mindenre képes lenne. Nem szerette, akarta az asszony szerelmét, akarta a reménytelen várakozásokért összetörve és zokogva látni. Meg akarta szerezni, nem csak testileg, bár az sem megvetendő szempont, hanem lelkileg is, hogy ebben a kapcsolatban a nő személyisége, kapcsolatai teljesen kiüresedjenek, hogy ne legyen több, mint egy kétségbeesett ölelés, amivel belé kapaszkodik.
Hirtelen korábbi valója értelmetlennek tűnt: eddig arra törekedett a szerelemben, hogy a másiknak minél többet adjon önönmagából, hogy a másikat tegye minél boldogabbá – kivéve azon az őrült éjszakán, amikor az Álomlányt szerezte meg magának. Akkor, mert önmaga lenni, csak a saját boldogságáért tenni – és az volt élete legszebb éjszakája, az, aminek az emléke segített túlélni Vera halálát. Ha nem lett volna olyan boldog, akkor nem tudta volna az emlékképe tönkretenni azt, amit Mártával éveken keresztül épített. Igen, ez a megoldás: merjen csak magára, csak a saját vágyaira és boldogságára gondolni, még akkor is, ha ezzel tönkreteszi Ferdyt. Milyen különös ízt adott a nőről szőtt vágyakozásainak az a gondolat, hogy ezzel teljesen kiüresíti és megsemmisíti őt.
Másnap reggel összetörten ébredt. Ágyneműje lucskos volt az izzadtságtól, s lelkiismerete úgy bántotta, mintha valami nagyon súlyos bűnt követett volna el. Szerette volna jóvátenni tegnap éjszakai ki nem mondott gondolatait, de fél óráig próbálta összeszedni magát, hogy a nőt felhívja. Egyszerre akadályozta a büszkesége és gyávasága, hogy beüsse az asszony telefonszámát. Azután a kötelességtudat győzött, de a telefon kikapcsoltat jelzett. A telefont dühösen a szőnyegre vágta és kifakadt: - Akkor rohadjon meg minden!
Nehezen telt a nap. Előjöttek régi tervei: mégiscsak meg kellene keresnie Mártát, beszélnie kellene Glindával, segítenie kellene Évának a tanyát (és az életét) rendbe tenni… Minden gondolat fontosnak és sürgősnek tűnt, ezért nem is tett semmit se. Olyan nap volt, amikor mindenki feszült, amikor a világegyetem erői egymásnak feszülnek, s valaminek történnie kell, ami megváltoztatja az emberek sorsát. Olyan nap, amikor mindenki érzi, hogy tennie kell valamit, amivel ki tud törni a sorsa rabságából, amikor a végzet fölé tud kerekedni, de vagy nem mer belevágni, vagy ha mégis, akkor pár perc alatt tönkre tudja tenni az életét. Damnát az első utat választotta. Ferdy pedig…
Ferdy pedig becsöngetett a vajúdó, eseménytelen nap végén. De ez a Ferdy már nem az a vidám, csapongó nő volt, akit távolról kamaszlánynak is vélt az ember. Nem, ez a Ferdy hirtelen megtört öregasszonnyá vált, akinek minden szó és lépés nehezére esik.
- Beengedsz? – Felesleges lett volna válaszolni, csak kinyitotta az ajtót és lesegítette kabátját. A nőből hirtelen kitört a zokogás, tétova mozdulattal a férfiba szeretett volna ölelni, de az hátralépett, így csak az ajtófélfába tudott kapaszkodni. Damnát óvatosan megfogta a vállát és a fotelhoz vezette. Az asszony felhúzva a lábait, a ruhájába próbálta meg temetni az arcát. Csak nézte, hogy rázkódik a sírástól, mint egy gyerek csuklott a könnyektől – és nem érzett semmit. Pár napja már átölelte volna és értelmetlen kedveskedő szavakkal vigasztalta volna, de most csak nézte és nem tett semmit sem. Sőt, valahol a lelke mélyén örült is a másik fájdalmának. Mintha az összes asszony és lány iránti reménytelen sóvárgásának fájdalmát kellene jóvátennie ennek a nőnek. Ha Ferdy felnézett volna, megriadt volna a férfi szája szélén játszadozó kaján mosolytól – de így csak hálás volt, hogy valahol békén ülhet és nem bántják.
- Adnál valamit... Most ne kapucsínót, ha van valami keményebb...
Olcsó kocsis bor volt csak otthon, talán még az előző lakó hagyhatta ott, porrá morzsolódott a parafa dugó, az üvegpohár is csak úgy férfiasan volt elmosva, de az első néhány korty megakasztotta a könnyeket. – Köszönöm. Ma mindennek vége lett. Hazudtam mindenkinek, a férjemnek, a szeretőmnek, éveken át.
Néhány hete megrendült volna ettől a hírtől, de most csak olyan közömbösen hallgatta, mintha egy ritka állatfajról nézett volna természetfilmet. Már az a csalódottság sem keserítette, hogy mások ölelték a nőt, akit akart, hogy megint kimaradt valamiből, hogy a szenvedély megint elkerülte. Csak matematikus módon számolgatta az esélyeit, hogy nyerheti meg magának a nőstényt.
- Köszönöm. Meghallgatsz? Nem kérek mást, csak azt, hogy elmondhassam, és ne szidjál le. Amúgy is elég pocsékul érzem magam. Vagy tudod mit? Ha akarsz, a végén lekurvázhatsz, csak hadd önthessem ki magam.
Gyűlölöm mind a kettőt. A férjemet, akitől akár meg is dögölhetek, akkor sem érdekelném. Minden más igen. A barátok, a család, az anyósom, minden igen, de rám soha nem figyel. Egyszer bosszúból zöldre festettem a hajamat – azt hiszed, észrevette? Annyi éve vagyunk házasok, s talán egy fél évig szeretett. Aztán csak házicseléd és használati tárgy éjszaka. Nem, ne hidd, hogy nem tettem meg mindent, hogy megmentsem a házasságunkat. Ne tudd meg, hogy mivel próbáltam meg elcsábítani, hogy mit meg nem tettem a kedvéért. De semmi. Ezzel az erővel akár egy múmia fejét is megpróbálhattam volna eltekerni. Pedig – és most egy kis büszkeség csengett ki a hangjából – hidd el, még arra is képes lennék. Ha meztelenül vittem volna be neki a pörköltet, úgy kezdte volna zabálni, hogy rám se néz. Csak ledönt, amikor végzett. Mint egy állat.
Zoltán más volt. Ne kérdezd meg, hogy hogyan ismertem meg. Nem tudom. Évek óta már ismertük egymást, persze nem úgy, aztán egy nap felismertem, hogy férfi és ő pedig, hogy én nő vagyok. Élveztem, hogy újra nő lehetek. Érted? Tőle ingyen, azonnal megkaptam mindent, amit a férjemtől hiába reméltem, amiért éveken keresztül harcoltam a házasságban… Rossz ízű volt a csókja, bagószagú és mindig borostás, de élveztem, hogy akar engem. Elviselhető volt az ágyban, jónak azért nem mondanám, de volt benne szenvedély. Igaz, önző, csak magával törődő, de legalább embernek tekintett. Néha meghívott ebédelni, néha még egy-egy szál virágot is vett. Rajtad kívül csak tőle kaptam virágot. Persze, te már el is felejtetted, hogy az első nap vettél nekem egy csokor virágot.
Tudod, mit nem adtam volna azért, hogy egyszer legalább egy napot együtt töltsünk és ne csak lopott órákat? Tudod, mit álmodoztam arról, hogy egyszer elmegyünk valahova és nem csak a szex, hanem valami más is közös lesz? Talán meg lehetett volna oldani, ha akarja. Én hazudtam volna és csaltam volna ezért, neki nem kellett volna, csak egyszer kellett volna mondania, hogy akarja és én mindent kockára tettem volna érte. De nem akarta. Neki csak az kellett, hogy amikor szól, akkor menjek oda, utána menjek el, közben meg kötelességszerűen mond valami kedveset. Kedveset? Hidd el, még azt is harapófogóval kellett kihúznom belőle, hogy szeret. Tudom, hogy hazudott, mert csak betanult sablonos duma volt, biztos minden nőnek ezeket mondta, de én hálás voltam érte. Mert mindene hazugság volt, de a szavak mögötti szándék, hogy kíván, hogy zsákmánynak és nem szemétnek tekint, igaz volt. Ha éreztem, hogy már lanyhul az érdeklődése, új és új praktikákat vettem be és ő vevő volt rá. Ne tudd meg, hogy milyen játékokat találtam ki, biztos egyből lekurváznál. De hatott!
Ha azt mondod, hogy ő is csak használt, mint a férjem, akkor igazad van. De ő legalább állatnak, nősténynek nézett és nem tárgynak. Nevetséges, de hálás voltam érte. Kurva voltam, de becsületes üzlet volt: odaadtam magamat és megkaptam az árát.
Damnát, hogy minden apró részlet a helyére kerüljön, megkérdezte:
- Itt találkoztatok, amikor azt mondtad takarítani jössz?
Ferdy minden szégyenérzet nélkül válaszolt:
- Igen, neked is hazudtam. Miért, miért pont Neked ne hazudtam volna? Egyszer majdnem lebuktam, rögtön az elején. Amikor mutattam neked a lakást, észrevettem, hogy itt maradt Zoli cigije. Megpróbáltam észrevétlenül eltüntetni, biztos voltam benne, hogy észrevetted, de hogy nem szóltál, hát megnyugodtam. Úgy látszik minden férfit könnyű becsapni. Pedig hidd el, téged tényleg kedveltelek. Furcsa voltál. Láttam, hogy tetszem neked, de sohasem mutattad volna ki. Soha nem hívtál, s ha én hívtalak, mindig olyan kimért voltál, mint egy angol lord. Még ott a parkban is. Ha akkor átöleltél volna és megcsókolsz, megszerezhettél volna. De nem tetted meg. Talán jobb is, hogy az a vonat elment.
Láttam, hogy valami nagyon fáj, de nem akartam rákérdezni. Gondoltam, hogy egyszer majd úgyis elmondod. Most sem kérlek meg. Most mást szeretnék kérni.
- Ismered Parsifal történetét?
- Az valami opera?
Damnát nem bírta ki és keserűen felnevetett. Még Mártát hibáztatta, hogy nem bírt végig figyelni egy Wagner operára! Hirtelen nagyon hiányzott neki az asszony, s a nő, akivel éppen beszélt, idegennek és érdektelennek tűnt. De a megingása csak egy pillanatig tartott. Egyszer elhatározta, hogy ezt a nőt megszerzi magának, hát nem tér el tőle. Minden más: szerelem, részvét, hűség, csak másodlagos ahhoz képest, hogy a vágyába fonódó akaratnak teljesülnie kell. – Az is. De van egy másik történet is, még a kerek asztal lovagjainak meséjéből.
- Igen, egyszer láttam valami filmet is erről. Exavátor, vagy mi volt a címe. Valami Grált kerestek egyfolytában. Szép volt, azt hiszem, arról szólt, hogy az emberek élik a maguk kis életét, de meg kell találniuk önmagukat is.
- Majd egyszer elmesélem, ha még lesz időnk.
- Tőled függ. Azt akartam kérni, hogy hadd lakjak itt egy kicsit. Tudom, hülye helyzet, de a férjem kidobott.
- Hogyhogy?
- Tulajdonképpen te tehetsz róla. Most, hogy itt nem találkozhattam vele, nem jött össze a szex. Mivel amúgy is pocsék napom volt, elhatároztam, hogy most mindent kipakolok a férjemnek. Ha akarja, fogadjon el így, ha nem, hát vége. De azért reménykedtem benne, hogy azt mondja, hogy se egyik, se másik, hanem kezdjük újra, spongyát rá. De nem. És megint hazudok. Nem reménykedtem benne, nem is szerettem volna, hogy újrakezdjük, csak egyszerűen ragaszkodni akartam a megszokotthoz, hiszen bármi történt is, mégiscsak együtt élünk már annyi éve. Meg a gyerekek is. És talán az elején még mindig szerettük egymást. Kidobott és majdnem megpofozott. Még csak az kellett volna!
Veszekedtünk, kiabáltunk, összecsomagoltam és otthagytam. Aztán Zolihoz mentem. Először szeretkeztünk, aztán megmondtam neki, hogy most már együtt élhetünk. Nem veszekedett, csak egyszerűen megpofozott és kidobott. Azt mondta, egy ilyen cafkával nem köti össze magát.
Most itt vagyok, és nem tudom, hogy mit tegyek, csak azt, hogy valahol ma éjjel és azután is aludnom kell. Elfogadsz lakótársnak? Ígérem, nem foglak zavarni. Illetve csak akkor, ha akarod – és megpróbált ehhez csábosan mosolyogni. Damnát meglepődött: csak ennyi lenne a vágyai teljesüléséhez az út? Itt ül ez a nő, aki naponta megalázta szépségével, érdektelenségével, boldogságával, hogy soha nem tekintette férfinek, most visszafizethetné neki minden kikosarazottságát, minden megalázottságát. Itt ül megalázottan, megverten, megtörten, reménytelenül és felajánlkozik neki. Még a sminkje is elkenődött a könnyeitől. Csak igent kell mondania, és az övé lesz. Valóban csak ennyi lenne? Egy bólintás és ma éjszaka már nem lesz magányos.
- Persze. Itt maradhatsz, ne viccelj, ez a te lakásod, én csak vendég vagyok. De nem kell zavarnod. Legyen tied a hálószoba, ha akarod, tartsd zárva. Én nem akarok hazudni neked: vágyom rád, éjszakánként nem tudtam aludni, mert csak rád gondoltam. De nem akarok visszaélni a helyzeteddel. Többet ér nekem, ha őszintén rám mosolyogsz, mintha kényszerből lefeküdnél velem.
- Köszönöm. – mondta Ferdy és olyan őszinte hálával és szeretettel nézett a férfira, mint még soha senkire sem. És Damnát tudta, hogy érdemes volt hazudnia újfent: mert azzal, hogy lemondott ma éjjel a nő testéről, esélyt adott magának, hogy előbb-utóbb, nem tudni, hogy mikor, megszerezze egyszerre a testét és a lelkét is. És majd az lesz az igazi győzelem, a bosszú pillanata az élet felett.

Itt egy pillanatra meg kell akasztanom, az elbeszélést. Eddig megpróbáltam mindent úgy elmesélni, ahogy nekem is elmesélték, ahogy a történet egyes szereplői fel tudták idézni magukban a történteket. De nincs két ember, aki ugyanúgy emlékezne a múltra, sőt olyan sincs, akinek a jelene ne befolyásolná, ahogy a korábbi időkre gondol. Apám, amikor erről az időről beszélt, mintegy példázatot akart mondani arról, hogy milyen mélyre jutott, és megpróbálta Ferdyt, aki valamilyen formában egész életében szeretett, tisztára mosni a közös bűntől. Általában minden ember szereti magát jónak hinni, könnyen talál mentséget saját tetteire, apám nem így tette, pont ellenkezőleg. De azon túl, hogy természetszerűleg elfogult vagyok vele szemben, racionális érveim és vannak, hogy nem lett volna képes egy gloster-i tervvel, akarata ellenére megszerezni magának egy nőt: ugyanis képtelen lett volna hónapokon keresztül, minden percben alakoskodni. Egyszer csak elvétette volna a lépést, egyszer csak megbánta volna és visszakozik. Szóval szerintem hazudott, amikor azt mondta, hogy azért nem feküdt le vele, mert hosszabbtávú tervei voltak; őt ismerve sokkal inkább valószínű, hogy valóban megsajnálta a nőt.
Csak ennyit akartam mondani. Többet nem akasztom meg a történetet.

És Ferdy ott maradt, s fájóan nem vettek tudomást egymás jelenlétéről. Mindig kopogtattak egymás ajtaján, fogkeféiket és szappanjaikat a fürdőszoba különböző sarkaiba rakták, mindig külön ettek, s a semmitmondó üres szavakon kívül semmit sem szóltak egymáshoz. Damnát nem tudta, hogy a nő mit csinál napközben, de abból, hogy soha nem maradozott ki, sejtette, hogy a munkáján (amiről még annyi jó szava sem volt, mint a férjéről vagy a szeretőjéről) kívül nincsen senkije sem. Ferdy soha nem ismételte meg az ajánlatát (Damnát még utalni sem mert rá, sőt a nő jelenlétében még gondolni sem), s az udvarias formák mögött bántó mélységgel nem tekintette férfinak. A fürdő és a hálószoba közötti utat napi gyakorisággal egy szál hálóingben tette meg, egyszer-kétszer teljesen meztelenül, de ebben a pőreségben nem volt semmi kihívás, csak mintha egyedül lett volna a lakásban. A férfi pedig nem tehetett mást, csak az ajkába harapott, hogy vérezzen, s sikertelenül megpróbált valami másra gondolni. A tetteinek tudott parancsolni, nem bámulta meg, nem tett semmilyen célzást, de a vágyain nem volt képest uralkodni. Újult erővel dolgozni kezdett, nem a pénzt miatt, abból volt, ha nem is elég, csak azért, hogy más vágányon járassa az agyát. De bármit is tett reggeltől estig, hiába fárasztotta magát, éjjel nem tudott aludni. Csak feküdt álmatlanul és beszélgetett az asszonnyal, miközben az a szomszéd szobában feküdt. Mégis beszélgetett, mintha csak újra és újra próbálta volna, újra meg újra csiszolta volna a szavakat, amiket egyszer majd el fog mondani. Formázta a szavakat, erősebben, mint a suttogás, de gyengébben, mintsem, hogy bárki megérthette volna. Mert a legszörnyűbb nem is az volt, hogy a másik nem törődött vele, hanem a fojtogató magány, amiből csak a képzelt társalgás jelentett valamiféle kiutat.
Néha már szabadult volna, szeretett volna aludni, másra gondolni, de mint egy bilincs szorította az agyát a Ferdynek formált szavak sora. Megpróbált verseket mondani magában, iskoláskori memoritereket, de akárhányadik versszak után csak már csak a Ferdy, Ferdy maradt belőle, mint a keleti imamalmok hangja, de nem megnyugvást, hanem csak újabb feszültséget szított benne. Sokszor hitte azt, hogy még a ritmust mondja, de valójában már csak a Ferdyt, Ferdyt sugdosta maga elé. S az éjszakai pokoljárások idején a nő a szomszéd szobában, mint a tej aludt.
- Annyira szeretném kimondani, hogy szeretlek, de képtelen vagyok rá… Három nőt szerettem életemben, három nőnek mondtam… Az első meghalt, a második szeretett, de kinevetett és hajnalban eltűnt. De örökre rabul ejtett. Azóta minden nőt csak hozzá mérek és egyik sem üti meg a mértéket. A harmadik nő, akinek azt mondtam, szeretlek, néhány hónapja elhagyott. Talán azért, mert nem volt igaz. Illetve igaz volt, mert valóban szerettem, óvni akartam és gondoskodni róla, mert úgy éreztem, hogy az egész világon csak neki van rám szüksége, s csak én vagyok az, akire szüksége van…
Nevetsz? Igazad van. Ez nem az a szerelem, nem az a szenvedély, amit Te szoktál érezni. Nem voltak forró szenvedélyes éjszakáink, ha csókoltuk egymást nem tartott órákig, nem dobbant meg a szívünk, ha napok után találkoztunk, de hidd el, jó volt hideg téli éjszakákon a másik testéhez odabújni és melegedni, reggelenként mellette ébredni és jó volt néha csak csendben ülni mellette és nem gondolni semmire, csak a közelében lenni.
Azt hittem ez elég. De nem. És az egész csak egy apróságon bukott meg, hogy a múltamból előtűnt az a nő, akit valóban szenvedéllyel, vággyal szerettem. Csak egy éjszakát töltöttem vele, nem is egy éjszakát, csak néhány órát, mégis az emléke megkeserítette azóta az életemet. Nagy árat fizettem azért a pár boldog óráért.
Tudod, van egy ének, régen hallottam, azt hiszem Erdélyről szól és van egy sora: „ott, ahol szenvedni jó…”. Látlak magam előtt, ahogy lebiggyeszted a szájadat, kicsit gyűrögeted az ajkaidat, kamaszlányosan, úgy ahogy csak te tudod, a vállad fölött rám nézel és azt mondod: soha nem jó szenvedni. Pedig hidd el, annak az éjszakának az árát bőségesen megszenvedtem, ha az első feleségemet öleltem, mindig csak arra gondoltam, hogy miért nincs ebben az ölelésben is az, amit azon az éjszakán átéltem… A másodikat meg azért vesztettem el, mert rájött, hogy őt soha nem fogom úgy ölelni. Kétszer ment tönkre az életem emiatt az éjszaka miatt, de ha megkérdezed, azt mondom, megérte, mert azon az éjszakán először és utoljára éreztem, valaki így is tud szeretni engem. Éltem. Éltem, mert először és talán utoljára önmagam lehettem, az a valaki, akit egész életemben megtagadtam, nem létezőnek tekintettem, de valahol a mélyben mindig ott volt. Megint nevetnél, ha ezt nem csak a fantáziámban mesélném el neked, s azt mondanád, sok tucat, vagy talán száz másik férfit is úgy ölelt, de engem ez nem érdekelt. Bármit tett is előtte vagy utána, akkor, abban a pillanatban, abban a két órában csak engem szeretett és ennek az emléke megéli azt a földi poklot, amit miatta, a hiánya miatt át kell élnem. Tudod, egyszer azt hallottam, hogy a holdon járt űrhajósok élete mind tönkrement, mert nem tudtak szabadulni attól az érzéstől, hogy soha nem juthatnak el még egyszer oda, ahol életük legnagyszerűbb pillanatát átélték. Én is így vagyok ezzel az éjszakával. Eltemettem magamban, de a legváratlanabb pillanatban újra előjön, és kéjjel kínoz. És kajánul rám néz, mert tudom, hogy veled ezt sohasem élhetem át. Nem lesz több olyan pillanat, mint ott a parkban. Amikor egyszer megérintettük egymást lélekben, amikor mertél önmagad lenni előttem.
Látom magam előtt, hogy amikor ezt mesélem, unatkozva ülsz a fotelban és kinézel az ablakon. Igazad van, miért is érdekelne? Nem vagyok neked senki, legjobb esetben is csak egy kellemes táraság, az életedben annyi szerepet sem játszok, mint az a karosszék alattad. Talán élvezed, hogy érzed, hogy a hatalmadba kerítettél. De még ebben sem vagyok biztos.
Nem mondom azt, hogy szeretlek, és nem csak azért, mert félek, hogy kinevetsz. Nem, a szeretet nem a legjobb szó arra, amit érzek. Mert igaz, hogy megőrülök azért, hogy veled lehessek, hogy mindenemet odaadnám azért, hogy egyszer megcsókoljál, hogy a hajad illatát, tested melegét, húsod keménységét egyszer igazán érezhessem, hogy alig várom, hogy beszélhessek veled… Ha néha véletlenül hozzád értem, a mennyben éreztem magamat. Hogy éjszakánként némán figyelem, hátha megreccsen a szobádban a parkett, hogy hátha nyikorog az ajtó…
Nem mintha botor módon hinnék abban, hogy hozzám akarsz átjönni, nem, csak azért, mert ezek a kis neszek is azt jelentik, hogy élsz, tőled származnak. Nem, a szeretet nem a legjobb szó erre. Mert egyszerre érzek valami mélyről jövő gyűlöletet is, talán nem is neked szól, hanem annak, hogy nélkülem vagy, voltál boldog. Gyűlöllek, mert most te testesíted meg azt a közömbösséget, amit a világ irántam érez. Tudom, ez nem igazságos, hiszen alapjában véve, te szeretettel és érdeklődéssel fordultál felém.
Mégis, szeretlek. Ha végre elalszom, arról álmodok, hogy itt fekszel mellettem, hogy érzem a bőrödet, látom ahogy elmosolyodsz álmodban, még akkor is ha tudom: nem én vagyok abban. Tudom, hogy minden fantáziatervem ellenére soha nem fogsz szeretni. De a hangod mindig a legszebb dallam lesz nekem. Az együtt töltött pillanatokra, bár olyan ártatlanok voltak, mint egy gyermekmese (mondd nyugodtan, hogy neked unalmasak), az egész életemben emlékezni fogok.
Ma éjjel is nyugtalanul fogok aludni, te pedig, boldogan. Nem tudom miért, neked sincs rá több okod, mint nekem. Álmodj szépeket. És hadd kívánjak neked azzal a szóval, amit soha nem fogok kimondani: szeretlek.
Ha szeretnél… Látom, hogy azzal a bölcs, mindent tudó nőies mosolyoddal nézel rám, mint aki mindent tud, vagy legalábbis tudni vél. Ha szeretnél… Bevallom, nem hagy hidegen a gondolat, hogy testileg is megismerjelek. Már az is gyönyörrel tölt el, ha elképzelem, hogy milyen ízű lehet a csókod, hogy milyen a bőröd simulása… Hogy milyen, amikor nekem nevetsz. De most nem ezt akartam mondani. Persze ez is fontos, de most igazából másra gondoltam. Ha szeretnél, és én is szeretnélek, tudom, hogy valami hihetetlen dolog történne. Mindkettőnk élete örökre megváltozna. Nem tudom, hogy jó vagy rossz irányba. Lehet, hogy a menny, vagy a pokol, vagy közhelyesen, mind a kettő. Olyan lenne a szerelmünk, amilyet még egyikünk sem élt át. Elfelejteném az Álomlányt, a korábbi hétköznapi évtizedeket, és hidd el, hogy én is tudnálak szeretni, úgy ahogy még nem szeretett senki. Nekem minden nap meg nem unható csoda lenne, amit veled élhetnék. Minden nap a legszebbnek látnálak a világon. Nem bántanálak és tisztelnélek. Amim van, azt mind neked adnám. Mindent elmesélnék és átadnék neked, amit csak tudok. És nem kérnék, nem várnék cserébe semmit, mert elég lenne az, hogy vagy és hogy én is életed része vagyok.
De van valami szörnyű és rettenetes is abban, amit érzek… Ne nézz rám ilyen haragosan. Nem az, hogy ez a szerelem elmúlna. Nem, nem múlna el, mert abban a pillanatban, hogy először megcsókoljuk egymást, megszűnne az idő, s ha nincs idő, akkor a romlás sem tudna miből táplálkozni. Nem, nem erre gondoltam, hanem arra, hogy tudom és érzem is, hogy nem lesz ebből semmi. Nem fogod azt mondani nekem, hogy szeretsz, mert neked az csak egy elkoptatott szó, feleslegesnek tartanád kimondani, nem fogsz megölelni, nem ízlelem a csókodat, bármit is érzek, nem fogod viszonozni. Élünk egymás mellett néhány hónapig, majd visszatérsz a családodhoz, vagy a szeretődhöz, mert bölcsességgel senki sem tudja elrendezni a sorsát. Az ember genetikai kódja a hülyeség. Én meg maradok ennek a néhány hónapnak az emlékével, amikor tulajdonképpen semmi sem történt, de legalább néhány hónapig legalább reménykedhettem. Naponta hallottam a lépteidet, a víz zubogását, amikor fürdesz, piperéd illatát… És tudom, hogy ha elmész, akkor újra keserű leszek, sokkal keserűbb, mint bármikor azelőtt. Feketén keserű lesz minden, de akkor is megérte, hogy egy rövid törtévig játszhattam a gondolattal, hogy még nekem is juthat valami az élettől…
Fekszem a szobámban az ágyamban, látom az ajtórésből szűrődő fényekből, most oltod el a lámpát, fekszel a szobádban az ágyadban és nem gondolsz rám, pedig érezned kell, tudnod kellene, hogy szeretlek, ahogy még nem szerettem senkit és ahogy még senki sem szeretett téged.