Élettánc – És mégis 11 - vége

Kivonulás

Tulajdonképpen itt véget is ért az a történet, ennyit mondott el apám. Ami ezután jött, az tulajdonképpen nem más, mint egy boldog házasság mindenki által ismert és giccsesnek minősített képei, amit valójában nagyon kevesen élnek meg. Nem gondolkoztak el még arról, hogy a történelemkönyvekben a háborúkról hosszasan értekeznek, miközben a köztes, békés és boldog időszakokról csak lábjegyzetekben emlékeznek? A boldogság és a béke soha nem olyan érdekes, mint a tragikus események. Ezért csak címszavakban: még azon a nyáron megesküdtek a templomban, született két gyerekük, még hármat örökbe fogadtak, nem költöztek el Ábrám bácsi házából, a faluban mindenki szerette őket, sok barátjuk volt, úgy éltek mint egy bibliai pátriárka, és egy történelem előtti matriárka. Unalmas lenne, ha ezekről írnék, pedig ez volt az életem első fele. 
Ennyit mondott el apám, de azt hiszem, még két részlettel ki kell egészítenem, de ezt már a saját emlékeimből, illetve más forrásaimból. 
Két évvel azután történhetett, hogy újra egymásra találtak. Anyám az első gyerekkel volt otthon, apám dolgozott, csak este ért haza. Aznap este nem volt forró hitvesi csók fogadásul, anyám éppen csak rálehelte a szájára és az asztalra mutatott. - Leveled jött. Csillagvárról. – és kiment a konyhába.
Azt hiszem, apám rá sem nézett az asztalra, hanem utána ment.
- Tudom. Ferdytől jött. Felhívott telefonon is.
- Mit akart?
- Semmit. Csak gyerekük született és megkért, hogy vállaljuk el a keresztszülőséget.
- És mit válaszoltál?
- Mit mondhattam volna? Kitaláltam valami kis hazugságot, hogy nem érünk rá pont aznap és lemondtam. Átlátszó hazugság volt, éreztem a hangján, hogy ő is tudja.
- Miért?
- Nem akartam, hogy rosszul essen neked. Gondoltam, hagyjuk a halottakat. 
- És miért nem mondtad el nekem?
- Mondtam már, nem akartam, hogy rosszul essen neked, már nem számít.
- Ha valóban nem számít már semmit sem neked, akkor most azonnal felhívod és elvállalod. A nevemben is. 
- Akkor most én kérdezem: miért?
- Látni akarom, hogy amikor találkoztok, akkor hogy nézel rá. És látni akarom, hogy hogyan nézel a férje szemébe. És azt is látni akarom, hogy ő hogyan néz az én szemembe. És ha látom, hogy egymás szemébe tudunk nézni, akkor már tudni fogom, hogy igazán vége van.
- És… és mi van akkor, ha bárkinek a pillantásában valami olyat találsz, ami nem tetszik neked?
- Tudom, hogy nem lesz olyan. De szükségem van a bizonyosságra. Mielőtt azonban telefonálnál, azért bonts fel a levelet.

Apám felbontotta a levelet, telefonált és egy hónap múlva szépen kiöltözve elmentek Csillagvárra. Anyám talán még puszit is adott Ferdynek, nem tudom, de az egyik fotón egymásba karolnak. Apám azt a képet a legbecsesebb emlékei között tartotta, de senkinek sem mutatta meg. Én is csak akkor találtam meg, amikor elment és rendezgettem a dolgait. Azt sem tudom, hogy milyen pillantásokat váltottak, de azt igen, hogy utána is ugyanolyan szerelemben éltek, mit az újrakezdés óta.

Hazafelé jövet, azonban még történt valami. A kocsiban nem nagyon beszélgettek, anyám csak a falu és a tanya között szólalt meg:
- Láttad? Ferdy felszedett néhány kilót és mintha a haja sem lenne az igazi. Kicsit a színét vesztette és mintha ritkulna is. Nemhiába, az ő korában már nem kockázatmentes gyereket vállalni…
Apám nem akart visszakérdezni, hogy honnan tudja, hiszen akkor látta először Ferdyt, nem tudja milyen volt előtte az alakja és a haja – de boldog volt, mert tudta, hogy asszonynyelven ez azt jelenti: megbocsátottam és már nem tekintem versenytársnak. Damnát boldog volt és önkéntelenül is dúdolni kezdett. Márta elérte a dallamot és csengő hangján ő is énekelni kezdett.
Emlékszem, gyerekkoromban Ferdy és a családja többször meglátogattak minket, a gyerekek nagyon élvezték a tanyát, aztán, amikor a gyerekek felnőttek, a látogatások megritkultak.
A másik részlet már valóban az utolsó lesz. 
Amikor anyám meghalt, szép kort élt meg, nagyon aggódtunk, hogy mi lesz apánkkal. Ahogy mondani szokás, egy test, egy lélek voltak. Emlékszem, előző este még benn volt nála az apám a kórházban, mosolyogva jött haza, arról beszélt, hogy hogyan fognak élni, ha anyám hazajön, s másnap, már készülődött, hogy újra bemenjen, amikor jött a távirat. Hosszú időre eltűnt a mosoly az arcáról, alig evett és ivott. Féltünk, hogy hamarosan utána megy, s félre ne értsenek, nagyon fájt volna, de valahol a szívünk mélyén úgy éreztük, hogy ez lenne a dolgok természetes rendje. Azonban életben maradt. Amikor az unokáival játszott, újra megjelent az arcán a mosoly. Később leültünk beszélgetni, megmutatta a füzeteket, amikben leírta, hogyan ismerte meg anyámat, hogy mi történt velük az elválásig, majd a kérdéseimre szép lassan elmondta, hogy mi történt utána, de azt hiszem, erről már írtam.

Ami viszont ez után következett, arról még nem. 
Azt hittük, hogy megtalálta a helyét egyedül is. Játszott az unokákkal, művelgette a kertet… Néha elment csak úgy, néhány órára, talán utazgatott, egyszer egy vonatjegyet is találtam a szemétben, aztán bezárkózott a szobába, mint aki tervezget valamit. Ha megkérdeztük, hol járt, azt mondta, ő is gyűjthet valamit. De nem láttuk, hogy bármit is gyűjtött volna. Néha, amikor takarítgattunk a szobájában, térképeket, útikönyveket és golyóstollakat találtunk és rengeteg összefirkált papírt, mintha valaki a tollakat próbálgatta volna. Furcsállottuk, de nem kérdezgettük. Apánk volt, s ha voltak furcsa dolgai is, túlzottan tiszteltük ahhoz, hogy bármiben is kérdőre vonjuk.

Ha esténként néha kiültünk a ház elé, már nem beszélgettünk. Mintha azzal, hogy elmondta a történet hiányzó részeit is, már minden arra érdemest elmondott volna. Mintha már felesleges lenne minden további szó. Nem akarom, hogy félreértsenek: ez a hallgatás nem olyan volt, mintha lemondott volna az életről, nem a halálra vágyók hallgatása, hanem inkább olyan, elnézést az elkoptatott hasonlatért, az ugrásra készülő macska némasága, de erre csak utólag jöttünk rá. Tudom, furcsa kép ez egy nyolcvan közeli öregemberről, de nem jut eszembe más kép. Aztán egy este végre megszólalt.
- Ma Csillagváron voltam. Meglátogattam Ferdyt.
- Hogy van?
- Megöregedett. Már egy szót sem szólt magáról, csak az unokáiról és a gyerekeiről beszélt. Az öregség csalhatatlan jele, hogy a magunk életében csak a nyavalyákat látjuk, s lelkesedéssel és csillogó szemmel csak az utódokról mesélünk, akikben, úgy hisszük tovább élhetünk. Csak reménykedni tudok abban, fiam, hogy te, aki meghallgattad, hogy apád milyen butaságokat követett el, tanulsz belőle és a te utad simább lesz. De ez csak önáltatás, nekik is, neked is meg van a saját életetek, a saját ostobaságaikat kell elkövetniük. Elbúcsúztam tőle.
- Elutazik?
- Nem ő. Én. 
- Hova? Mennyi időre?
- Talán örökre. 
- Hogyan?
- Ahogy végiggondoltam az életemet, rájöttem, hogy a teljességet az jelenti, ha mindennek megfizetjük az árát. Nem kötelező, sokan csak költenek, nem fizetnek, de ahhoz, hogy békében tudjam befejezni, nekem egyensúlyba kell hoznom az életemet. Ezért kellett Ferdyhez is elmennem. Tudod, sokat rágódtam azon, hogy mi értelme volt az egész útnak, amit bejártam. Látszólag sok kacskaringó, vargabetű, de talán mindre szükség volt. Vagy legalábbis most, az út végén így látszódik. Most már minden szálat elvarrtam, minden tartozásomat megfizettem, kivéve egyet… És ezt kell még rendeznem. 
- Megkérdezhetem, hogy mi az az egy tartozás?
- Még régen, jóval azelőtt, hogy ti megszülettetek volna, anyáddal egyszer elmentünk Erdélybe, Csíksomlyóba. Egy öreg néni azt mondta, hogy ha beleírok egy kérést az oltár mellett lévő könyvbe, az egy éven belül teljesül, de akkor a tollból kifogyott a tinta és voltam annyira bosszús, hogy nem mentem vissza. Úgy éreztem, hogy Isten is kigúnyol. Elhatároztam, hogy most visszamegyek és beírom a kérésemet. Ez az az ügy, amit el kell rendeznem. 
- De apám, az út hosszú, és ilyen öregen már kockázatos az utazás. Legalább hadd vigyelek el.
- Nem, ez az én ügyem. Ha ilyen idős leszel, megérted, hogy Istennel mindenkinek magának kell megküzdenie, ebben nincsenek társak.

Talán nem értik meg, amikor ezt mesélem, hogy miért nem próbáltam meg jobban lebeszélni, amikor, ha nem is tudtam, de sejtettem, hogy erről az útról már nem fog visszatérni, de aki ismerte az apámat, az tudja, hogy ha egyszer valamit elhatározott, akkor nem volt ellenvetés. Látszólag udvarias és jóindulatú ember volt, sokszor engedett, de ha néha valamit igazán komolyan elhatározott, akkor nem volt ellenvetés. Ahogy ilyenkor tudott nézni, az elakasztotta a szavakat.

- Mondtam, lehet, hogy nem jövök már vissza. Vagyonom már nincsen, minden a ti neveteken van. Amim van, az befér a zsákomba. Egy valamit tudok csak adni nektek, és azt add majd tovább a testvéreidnek is. Egy idézet, Jób utolsó felelete Istennek. Tudod, ő is sokat küzdött az Úrral, erről szól az egész könyve, tudni akarta, hogy mi értelme volt az életének, hogy volt-e egyáltalán értelme, győzködték a barátai, megjelent neki az Örökkévaló is, de a végén neki magának kellett megtalálnia a választ… – behunyta a szemét és úgy szavalt:

Most már tudom, hogy akármit megtehetsz, 
nincs gondolat, amely neked lehetetlen.
Én borítottam tervedet homályba, 
olyan szavakkal, amelyekből hiányzik a tudás.
Hallgass meg hát, kérlek! 
Beszélni szeretnék! 
Kérdezni akarlak, világosíts fel!
Azelőtt csak hírből hallottam felőled, 
most azonban saját szememmel láttalak.

Még sokáig ültünk szótlanul és néztük az estét. Azután másnap hajnalban, mielőtt még bárki is felébredt volna, csendben elindult, és valóban, soha nem tért vissza. Nem tudom, hogy eljutott-e a céljáig, hogy be tudta-e írni a kérését abba a könyvbe. Néha abban bizakodom, hogy eljutott, s talán új életet kezdett, hiszen jó egészségnek örvendett, s talán még lehetett volna néhány boldog éve… Persze tudom, hogy nem ez történt.

Néha abban is reménykedem, hogy egyszerre majd újra megjelenik, egyszer, amikor hazaérünk, akkor újra kinn ül a ház előtt a kedvenc kerti székében és szivarozik, s ott folytatja a beszélgetést, ahol egykor abbahagytuk, hiszen még annyi kérdésem lenne… Például, hogy mi az a Pénuél?
Hónapok teltek el, amíg rá tudtam szánni magamat, hogy a szobájában rendezzem a papírokat. Sok fotó, sajnos csak kevésre írták rá, hogy kit ábrázol, ezért csak találgatni tudok. Sok feljegyzés, papírfecni, egy hatalmas kirakós játék darabkái. Kellettek ezek a hónapok, hogy össze tudjam rakni a történetet, amit most elmeséltem.
Az egyik papírfecni tartalma, nem tudom miért, de különösképpen megragadott:

„Annyi csapástól megtörve, meglátogatta őt a Szentlélek; és mert a csapásoktól nem lett keményebb, és nem küzdött önfejűen Isten jogos igazsága ellen, hanem amikor megérezte a nagy irgalommal büntető Isten kezét, vétkeit emlékezetébe idézve följajdult, és – amennyire emberi ítélettel helyesen meg lehet ítélni – szívének töredelmével és vezekléssel bánta meg vétkeit. Valóban boldog kényszerűség, mely a javulásra ösztönöz. Mert valójában szükségszerű dolog, hogy akit a világ gyűlöl, azt Isten szeresse… aki azelőtt a földi javakért harcolt, csupán az égiekre törekszik már. Mert életének egész hátralevő idejét zarándoklásban és imádkozásban, böjtben és virrasztásokban, munkában és könyörgésekben emésztette föl.”