Élettánc – És mégis 10

És mégis…
A visszatérés könnyebb volt, mint gondolta volna. A házat és a kertet Éva rendben tartotta, de jól esett, hogy kicsit a fizikai munkával tudta feledni az elmúlt hónapokat. Újra vademberré lett, aki csak vasárnaponként borotválkozik, hetente egyszer bevásárol és nem találkozik senkivel sem. Újra a régi élet, ha csak a külső körülményeket nézte volna, eszébe kellett volna, hogy jusson, hogy valamikor már élt így, s azután jött Márta. De azt is tudta, hogy most már nem jön senki, volt elég. Az egyik meghalt, a másodikat meg sem próbálta megtartani, a harmadik elhagyta, s a negyedik… A negyedik még túlzottan fájó emlék volt ahhoz, hogy akárcsak szavakban emlékezni tudjon rá. Úgy látszik, képtelen arra, hogy bárkivel is együtt tudjon élni, úgy látszik, a párkák így fonják a sorsát. A régi görög drámákban a főhős mindig a végzet, az istenek rendelése ellen küzd, de ennek a dramaturgia szerint soha nem lehet más vége, mint az, hogy elbukjon. Ő nem görög hős: eleget vesztett, fáradt volt ahhoz, hogy halálig folytassa a küzdelmet.
Talán van annak is értelme, hogy végzi a munkáját, karbantartja a házát, gondozza a földjét. Nem volt a bukolikus erények csodálója, mégis ahogy múltak a hetek, ahogy a tavasz meghozta a zöldülést, lassan valamiféle békesség szállta meg. Hiszen van-e annál szebb, ahogy egy zsidó király mondta, mint hogy az ember örömét lelje a munkájában? Örömét, nem az értelmét. Hiszen jól tudta, hogy nincs értelme a munkájának, ha meghal (egy, tíz, vagy negyven év múlva, mindegy), a ház összeroskad, a föld elgazol, s ha valamelyik szomszédja hónapok múlva megtalálja mumifikálódott holttestét, a sírján senki sem fog mécsest gyújtani halottak napján. Mégis: mert csak örömét lelte egyszerűen a munkájában és nem kereste annak értelmét, valami boldogságszerűt érzett.
Amikor esténként kiült a ház elé, nem oda, ahol régen Mártával üldögélt vasárnap délutánonként, hanem a másik oldalra, úgy érezte, hogy feloldódik az estében, a csöndben, a naplementében, mintha mindig is így lett volna, mintha örökké így is maradna. Ha az éveit számolta volna, nem kellett volna öregnek tartania magát, mégis ilyenkor a földdel és a világgal egyidős volt, hiszen azoknak részévé vált. De akármilyen csendes is volt az este, a lelke legmélyén időnként megszólalt a lázadás hangja: vajon elég-e ez? Eddig mindig valami értelmet, valami célt, talán a boldogságot kereste, vajon eddig mindig tévedett? Ekkortájt, igaz, megszólalt benne egy másik hang is: ha felnevel néhány fát, ha elültet néhány virágot, ha kifesti a házat és megerősíti a falait, ha ezzel a világnak csak egy kicsi és szinte láthatatlan része lesz szebb és erősebb, vajon nem az egész világot szépíti és erősíti-e? Aztán ebben a gondolatban mindig megnyugodott. Közben az idő feltartozhatatlanul hömpölygött előre. Tehette: nem siettette, nem marasztalta senki.
Néha más érzés tört rá: legszívesebben azonnal elindult volna Csillagvár felé, néha azért, hogy Ferdyt legalább a távolból meglesse, máskor azért, hogy Glindával beszélgethessen, Glindával, akit elárult és akinek nem mert a szeme elé kerülni, de egyre gyakrabban gondolt Mártára is. Az igazira, a feleségére, nem pedig az Álomlányra.
Néha e-mailt vagy sms-t váltott Glindával, amiben mindig kérte, hogy ne látogassa meg, mert nem akarta, hogy így lássa őt. Glindában meg volt az a kicsiny hiúság, hogy a férfi ne a haldokló képét őrizze meg.  Ha éjszaka volt, akkor néhány órával kevesebbet aludt, ha nappal, akkor kicsit dühödtebben dolgozott, de legfeljebb egy nap alatt mindig elmúlt. Minden.
Abban az évben a megkésett és kemény tél még egy utolsó rohammal adta ki a dühét és hirtelen váltotta a tavasz, s néhány hét alatt majd nyári meleg vágtatott végig a vidéken. A föld még szinte fagyos volt, de az ágakon kipattantak a bimbók. A világot valami megfoghatatlan, mégis mindent átható életöröm járta át, Damnát sem tudta kivonni magát a hatása alól. Böjt ideje volt, mégis mindenki Húsvétot és Pünkösdöt érzett. Lassan Istennel is megbékült. Ha imádkozni nem is tudott, de legalább annyit érzett, hogy jó csendben ülni a templomban, hogy jó hallgatni az imák duruzsolását… Nevetett, ha arra gondolt, hogy minden kitérő és minden tévút ellenére lassan mégiscsak ábrámosodik…
Húsvét nyolcadában jártak, változatlanul meleg volt az idő, olyan, amikor a lányok már a nyári ruhán gondolkodnak, s a férfiakon akasztófa kötelévé válik a nyakkendő, s páncéllemezzé a zakó. Vasárnap volt, hét teljes napja tartott már a feltámadás ünnepe, amikor Damnát életében is bekövetkezett valami hasonló: Márta visszatért.
Nem volt semmi rendkívüli, csak egyszerűen ott ült sötét ruhájában a padon, amikor Damnát kijött a templomból. Meg kellett volna lepődnie, hogy itt látja, hiszen majd háromnegyed éve nem beszéltek egymással, s elválásuk körülményeivel éles ellentétben Márta rámosolygott. Megkísértette a gondolat, hogy jó lenne abban hinni, hogy az a bizonyos háromnegyed év meg sem történt, ott folytatódik minden, ahol azon a bizonyos napon, amikor a másik Márta, az Álomlány meglátogatta őket.
- Szia.
- Szia. Örülök, hogy nem akkor jöttél, amikor nem vagyok otthon.
- Tessék?
- Azt mondtad, hogy akkor jössz majd vissza a maradék holmidért, amikor nem vagyok itthon.
- Ja igen, tulajdonképpen azért is jöttem. De más miatt is. Kicsit leülnél ide? Valamit mondanom kell.
- Persze, – leült a pad másik végére, szembefordulva az asszonnyal, de úgy, hogy két arasznál egyetlen testrészük se legyen közelebb egymáshoz.
- Mondanom kell valamit… Glinda múlt szombaton meghalt. Tudom mennyire kedvelted őt, nem akartam, hogy a formalevélből tudd meg. Elaludt. Azt mondják olyan kisimult és békés volt az arca, mint egy angyalé. Sajnálom.
- Köszönöm. Bocsáss meg – kamaszkora óta nem sírt, most mégis küszködnie kellett a könnyeivel. Most lett igazán magányos, az utolsó ember is elhagyta, aki mindig ott volt sorsa háttereként, a hűséges barát, akire mindig számíthatott, aki mindig megértette, aki szerette. Akit elárult, mégis megmaradt sorsa hátterének. Most már valóban magányos volt. A nő tapintatosan elfordult, hogy ne szégyenüljön meg előtte a férfi. Amikor már kicsit rendbe szedte magát, s remélte, hogy már nem sírós a hangja, megkérdezte:
- Ismerted te is őt? Persze, tudom, hogy találkoztál vele a házasságkötésünkkor, de igazából is ismerted?
- Igazából ő keresett meg. Nem tudom, honnan tudta, hogy nagyon magam alatt vagyok. Olyan volt, mint egy pótanya vagy egy nagyon jó barátnő. Elmentünk kávéházba, moziba, meg vásárolni, meg ilyenek… Női dolgok, de nekem nagyon jól esett. A kórházban is meglátogattam néhányszor. Megkért, ha lenne vele valami, akkor értesítselek. De… persze magamtól is jöttem volna. Viszont, ha itt vagyok, tényleg elvinném néhány holmimat.
- Ahogy akarod. Sajnos nincsen kocsim. Eladtam. Busszal járok. Tudod, amióta nincs miért hazasietnem…
- Értem. Azóta nekem is kevésbé vonzó, hogy hazamenjek, Inkább én is mindenfélét csinálok. De hát ez van.
- Elsétálsz velem hazáig? Mármint hozzám.
- Persze. Mindig is szerettem ezt az utat. Ugye tudod, hogy ezzel nem rád akarok akaszkodni? Aminek vége, vannak, annak nincs tovább.
- Nincs. – s ezzel le is zárták a beszélgetést, egészen amíg, a kerítésig nem értek. – Itt vagyunk. Menj be, majd kinn megvárlak.
- Értem – mondta az asszony, s csak magában folytatta: értem, mindig is sokat adtál a formaságokra. Ha együtt lennénk egy tető alatt, az olyan lenne, mintha helyre állítanánk az együttélést. És már öt percig sem akarod velem felújítani azt, amit már egyszer lezártunk. Nincs remény. És ezért már gyűlölni sem tudlak, mert megértelek. Magamat nem értem meg, hogy miért reménykedem még mindig az újrakezdésben.
Fél órába telt, amíg végzett, a férfi kinn várta, a ház előtt ülve.
- Összecsomagoltam mindent egy nagy dobozba. Kicsit nagyra sikerült, nem bírom el.
- Majd megkérem az egyik szomszédot, hogy vigye be a faluba kocsival, aztán postán elküldöm.
- Köszönöm. Már nem szivarozol vasárnap délutánonként?
- Néha, de ma nem akartam telefüstölni mindent, amíg itt vagy. Különben is már kezdek kifogyni belőle, takarékoskodnom kell.
- Tudom, a rendkívüli minőség, meg kell fizetni. – elfelejtette az egész helyzetet, amiben éppen éltek és felnevetett – csak nem tiltotta be a környezetvédelmi hatóság a bűzrudaidat? Ha már nem tudsz leszokni, legalább átszokhatnál valami drágább típusra, amit nem észak szibériai dohánylevelekből sodornak!
- Ígérem, hogy egy kubaira gyújtok rá, ha egyszer vissza… – elharapta a szót. – Bocsánat, nem úgy gondoltam.
- Tudom. Csak úgy.
- Jól mennek a dolgaid? Úgy értem, hogy van-e valakid, vagy ilyesmi.
- Élek, tehát nem rosszul. És nincs. És nem kérdezem meg, hogy neked mivel telt az időd. Ismerlek, el tudom képzelni.
- Nem mentegetőzöm. Nem volt szép. Volt-nincs. Nem lesz. Aztán visszajöttem.
- Nem akartalak megbántani, sem számon kérni. Hivatalosan még házasok vagyunk, de igazából már szabad vagy. Nem akarlak vádolni, ha volt valaki, aki boldoggá tett, Isten neki.
- Márta, nagyon sokat gondolkoztam rajta, de mondanom kell valamit. Szeretnék bocsánatot kérni.
- Miért?
- Azt hittem tudod, nehéz kimondani. Bánt a lelkiismeret, pedig nem is tudtam, hogy van.
- Ne viccelj.
- Nem viccelek, de ne vidd félre a témát. Szóval bocsánatot akarok kérni mindenért. Hogy nem szerettelek igazán, ahogy megérdemelted volna. Hogy annyi évet elvettem az életedből, hogy rám áldoztad az életed legszebb éveit. Hogy nem tudtalak boldoggá tenni. Bocsánatot akarok kérni a rossz szokásaimért, amivel naponta az őrületbe kergettelek. És végül azért, hogy megcsaltalak.
- Azt hiszem, tévedsz. Nem voltak olyan rosszak az együtt töltött évek. Lehet, hogy te úgy gondoltad, hogy nem tettél boldoggá, de hidd el, hogy ha valamikor, akkor ez alatt az idő alatt voltam boldog. Nekem tényleg az volt a legszebb az életemben. És ha már itt tartunk, és ha már egyszer beszélünk, mert lehet, hogy ez az utolsó alkalom, akkor el kell mondanom valamit. Emlékszel az utolsó beszélgetésünkre? Bocs, veszekedésünkre, vagy nevezd, aminek, akarod.
Beszélek össze-vissza, ha unod, csak szólj rám. Szóval emlékszel, amikor olyan vádlón beszéltem arról, hogy mi volt közted meg Márta között, olyan furcsa, hogy őt is ugyanúgy hívták, mint engem… Szóval csak azt akarom elmondani, hogy amikor ezt mondtam, akkor nem igazán rád haragudtam, nem is Mártára. Nem neked nem tudtam megbocsátani, hanem magamnak.
Magamnak nem tudtam megbocsátani, hogy én nem tudtalak úgy szeretni, ahogy az a másik nő. Hogy én nem tudtam belőled kihozni ugyanazt. Akkor megértettem, hogy hiába is igyekszem, én évek alatt nem tudtam neked annyi boldogságot adni, mint amennyit az a másik egyetlen éjszaka alatt. Tudod, hogy mennyire rohadt érzés, amikor azzal szembesülsz, hogy kevesebbet érsz, mint valaki más. Az is rossz, amikor ezt mások mondják, de akkor még van egy kiskapu, hogy tévednek, vagy hazudnak, de az pokoli, amikor te magad jössz rá erre. Akkor nincs kiút. És én ezért voltam dühös, ezért nem tudtam megbékülni.
Szóval, ne haragudj te se rám. Váljunk el békében.
- Soha nem haragudtam rád, csodálatos éveket és csodálatos reményt kaptam tőled. Váljunk el békében. Igazad van, lehet, hogy most beszélünk utoljára. Lehet, hogy ennek az egész találkozásunknak és az elmúlt, legalábbis nekem zűrzavaros hónapoknak, az volt az értelme, hogy most újra megbékülten tudjunk beszélni. Valaki egyszer azt mondta, hogy a szerelem nem akkor múlik el, amikor gyűlölettel vagy fájdalommal gondolunk a másikra, hanem amikor mosolyogva tudjuk felidézni a szép emlékeket, anélkül azonban, hogy vissza akarnánk hozni.
- Annak a valakinek igaza volt. És te már ott tartasz, hogy nem akarod visszahozni?
- Ne kérdezd ezt, kérlek. De igen: ott tartok már, hogy nem akarom visszahozni. – s magában folytatta: miért nem úgy kérdezted, hogy vágyódom-e utána, hogy szeretnék-e újra veled élni? Akkor gondolkodás nélkül igent mondtam volna. Az „akarat” azonban más: az nem csak egy érzelmi fellobbanás, nem csak egy vonzódás az elmúlt szépség után, hanem tudatos lelki cselekvés, hogy mindent meg is fogok tenni azért, hogy visszajöjjön az az idő. Ez belőlem hiányzik, mert tudom, hogy ha újra együtt is élnénk, azt a szerelmet, azt a szenvedélyt, azt a boldogságot, amire vágyódsz, ami hiányzott a kapcsolatunkból, nem tudnám megadni. Látom, hogy itt ülsz mellettem, látom rajtad, hogy rosszul esett, hogy ezt mondtam, s tudom, ha most elmondanám mindazt, amit most gondolok, elmosolyodnál és átölelnél… Mégsem mondhatom ki, mert tudom, hogy te ebből csak a szeretetre figyelnél és nem arra a lelki bénultságra, hogy nem foglak tudni többet boldoggá tenni. Ólomsúlyúak a szavak. Miért nem úgy kérdezted, hogy igennel válaszolhattam volna? Miért kell, hogy egy kérdés hibás szavai miatt ne találjunk újra egymásra?
Látom, hogy a szemeddel a fenyőfánk felé nézel, s arra gondolsz, hogy talán a mi szerelmünk is olyan lassan nőne meg, teljesedne ki, mint az a fa… De tudom, hogy ha visszajönnél, egy nap, lehet, hogy csak évek múlva, újra felébredne benned a megcsalatottság, hogy téged nem úgy szeretlek, mint a másik Mártát, az Álomlányt. Jobb, ha most csendben és békében elmész, mert még egy szakítást egyikünk sem bírna ki. Jobb, ha most elmész, hiszen még fiatal vagy és szép, könnyen találsz magadnak egy olyan férfit, aki úgy szeret, ahogy szeretnéd, ahogy megérdemled, aki teljesen betöltene téged, és boldoggá tenne. Én erre képtelen vagyok.
Talán az jár a fejedben, hogy amikor elmentél, elég lett volna egyetlen „szeretlek” visszafordultál volna és ma is boldogan élnénk. Boldogan? Talán ez túlzás, de folytattuk volna, ahogyan addig is. Szégyellem, hogy akkor a gyűlöltelek, hogy azért hallgattam, - de ma is hallgatok, de most már azért, mert szeretlek. Menj már, mert nem bírom ki és visszatartalak.
- Akkor indulok.
- Még ne. Vagy van valami programod ma estére? - (nevetséges, mintha féltékeny lennék, gondolta)
- Egy szendvics, talán TV, zuhany és alvás. Mint minden este. De holnap dolgoznom kell és tudod, milyen vacak a tömegközlekedés.
- Akkor csak egy kávéra hadd hívjalak meg. Csak búcsúzóul.
- Inkább csak üljünk egy kicsit indulás előtt. Hogy felidézzük a régi időket. Szerettem itt ülni vasárnap esténként. Jó volt.
Szépen rendbe tartod a házat. Láttam benn, hogy a bojlert is megszerelted. Már nem csöpög. Emlékszem, régen mennyiszer kértem és mindig próbálkoztál, de soha nem lett tökéletes.
- A bojlert elismerem, de a kert Éva érdeme, tudod, Ábrám bácsi lányáé. Ő lakott itt, amíg Csillagváron laktam. A női kéz.
- Most hol van?
- Visszaköltözött a városba. Azt mondta, ő még nem adja fel, hátha sikerül visszaszereznie a családját. Őszintén szólva, nem hiszem, hogy sikerül. Azt még kevésbé, hogy érdemes. Találkoztam a férjével. Tőle vettem meg a tanyát. Tetű alak.
- De mégiscsak a férje. Nem mindenki olyan szerencsés, hogy találkozzon az igazival.
- Neked is csak én jutottam. Idáig.
- Nem volt olyan rossz. Rendes ember vagy. Csak a hajad kicsit rendetlen. Úgy is mondhatnám, hippis. Mondd, mikor voltál utoljára fodrásznál?
- Régen. De tükörbe is régen néztem.
- Látszik rajtad. Mielőtt új asszony után nézel, próbálj kicsit emberibb külsőt felvenni.
- Köszönöm a jó tanácsot, de most éppen nem aktuális.
- No várjál csak, nem is lesz, ha ilyen Raszputyin frizurával próbálkozol. Egy fél órát még igazán ráérek. Vetkőzz!
- Tessék?
- Ne ijedj meg, csak derékig! Levágom a hajadat. Nem emlékszel, hogy mindig én csináltam.
- De igen, csak ez olyan személyes…
- Ne felejtsd el, hogy hivatalosan még mindig a feleséged vagyok.
- Nem engeded. – A következő fél órában nem beszélgettek, csak annyit, hogy most kicsit lejjebb, most kicsit jobbra, meg hasonlók. Miközben az asszony időnként a feltétlenül szükségesnél hosszabban is megsimogatta a fejét, Damnát behunyta a szemét és némán élvezte a pillanatot. Nem akart semmire sem gondolni, egész tudatával megpróbált az asszony ujjbegyeire koncentrálni, de nem sikerült. Mindig beletolakodott egy másik kép: ahogyan Ferdy a szerelmük kezdetén ujjaival fésülte a haját. Ahogy szenvedélyes szeretkezések közben vadul beletúrt a hajába. Ugyanaz a mozdulat, csak a bűn és a kaland ízét valami végtelen béke és otthonosság váltotta fel.
Egyik sem volt az övé valójában, mind a kettő csak a kétségbeesett hit volt, az élni akarás, hogy egyszer sikerülhet. Mivel már egyik sem volt övé, pártatlanul ítélhette meg mind a kettőt. Ferdy érintése olyan örömöt jelentett, ami lehet, hogy csak egy pillanatig tart, de az emléke örökké megmarad. Márta simításában nem volt semmi szenvedély, de valami gondoskodó szeretet érződött benne, olyan, amiben benne rejlett a gondoskodó szeretet időtlensége. Ha választani kellene… Ha választani lehetne… Vannak pillanatok, amikor a gondolatok akaratlanul is szavakká válnak.
- Szeretlek Márta…. – az olló és a fésű csak egy pillanatra állt meg a levegőben, aztán folytatta járását.
- Tudom, és azt hiszem én is. Először még befejezem.
És befejezte… Azután nem esett több szó sem a múltról, sem a jelenről, sem a jövőről. Egyszerűen csak élték az időt.
Másnap reggel Damnát a frissen főzött kávé illatával ébresztette a feleségét, ahogy ez után minden reggel. És a kávénak szeretet zamata volt.