Élettánc – És mégis 05

Szerelemíz

Teltek a napok és a hetek, és semmi sem változott. Napközben mindegyikük élte a saját életét, a nap végén együtt ittak egy kapucsínót, majd külön vacsoráztak, fürödtek, nem volt szebb zene a víz csobogásánál, az asszony tévét nézett, általában valami olcsó szappanoperát, Damnát a szobájában olvasott, vagy dolgozott. Kapucsínózás közben fájóan banális dolgokról beszéltek, a politikáról, a világ híreiről, az időjárásról, a férfi akadozó szavaival próbálta meg leplezni, hogy kamaszos módon a torkában dobog a szíve, ha a nővel beszélhet, az asszony csacsogva mesélt pletykákat olyan emberekről, akikről még sohasem hallott. Csacsogó szád szeretni való..., idézte magába ilyenkor, kicsit hátradőlt és valami olyasmit érzett, amit leginkább boldogságnak lehet nevezni. Közben pedig félt, hogy Ferdy a maga hányaveti módján, az egyik percben majd azt mondja, hogy kibékült a férjével / Zolival, vagy ki tudja kivel és másnap elköltözik. Ő pedig majd örömet színlel és gratulálni fog jól nevelten. De a csacsogásnak soha nem lett vége, csak egyre követhetetlenebb lett.
Talán minden így ment volna az idők végezetéig, de legalábbis hónapokig, ha a véletlenek különös összjátéka nem terem mást egy tél eleji éjszakán. A kevés családban, ahol még tartották a hitet, már égtek az adventi koszorún a gyertyák, de még Miklós napja előtt jártak. Leesett az első hó, Damnáton különös nyugtalanság vett erőt; eszébe jutottak a feleségével töltött téli esték, a gyermekkori karácsony-várás izgalma, gépiesen elnézegette a kirakatokat, pedig kinek is vehetett volna ajándékot. Ferdynek talán? De mit? Ha apróságot vesz, olyan, mintha nem lenne neki fontos, ha pedig drágát, akkor túl direkt megközelítés lenne, túl őszinte és lemeztelenítő gesztus. Nem az udvariatlanságtól félt, hanem a visszautasítástól. Már bezártak az üzletek, de még mindig nem akart hazamenni. Önismerete szerint neo-cinikus volt (a „neo” azt jelentette, hogy még a régi cinikusokat is idealistának tartotta), mégsem tudta magából kivetni a Dikens-i karácsonyi gondolatot (mindenki szeressen mindenkit és minden baj elmúlik), s bár nem merte bevallani, félt, hogy a nő üres fecsegése szétrombolná az első hó varázsát. Az üresedő utcák reménytelensége és az átázott cipője azonban hazahajtotta.
Kívülről nem volt más a ház és, ellentétben a romantikus regényekkel, semmilyen előérzete nem volt. Csak lépkedett a lépcsőházban, bár, ahogy később visszagondolt, már hallott valamit, de azzal nyugtatgatta magát, hogy valaki túl hangosra állított a rádiót vagy a tévét. Az ajtó nem volt becsukva – a szeleburdi nő, gondolta magában, szólni fogok neki, mert még kirabolnak minket –, a hallból zihálás és zokogás hallatszott, mintegy álomban vágott át az előszobában, mintha nem vele, hanem valaki mással történt volna meg, aki túl élethűen meséli, s ő meg behunyt szemmel élné át…
A szőnyegen Ferdy magzatpózban feküdt, meztelenségét csak fürdőköpenye maradékai takarták, fölötte meg egy férfi állt, lihegett és zihált, és a lábát rúgásra lendítette.
Nem gondolt arra, hogy öregebb, hogy gyengébb, minden erejével nekitámadt az idegennek: egyetlen ütéssel feldöntötte, „az” a váratlan csapástól a szoba sarkába repült, hatalmasat roppant a feje a falon. Talán egyetlen perc alatt magához térhetett volna, s ellentámadásba lendül, de Damnát nem adta meg ezt neki. A még támolygó testet (emberként nem tudott gondolni rá), a vállánál megfogta és kilendítette az előszobába, majd a négykézlábon álló alakot néhány rúgással kirepítette a lakásajtón. Tétova mozdulattal megpróbált megkapaszkodni a lépcsőkorlátban. Damnát készült arra, hogy legurítsa a lépcsőn, nem számított már, hogy túléli-e, de a lakásból egy rekedt és alig érthető „ne” megállította. A hangtól hirtelen magához tért. Nem bánta meg, amit tett, sőt büszke volt rá. Egy pillanatra előbújt belőle a teremtés előtti állat, az evés, szaporodás, erőszak profán háromsága, ha már az emberi érzésekre a jelek szerint képtelen. Legalább létezik, ha élni nem is tud. Catullus talán teljes életet élt, mert egyszerre tudott szeretni és gyűlölni (ha nem csak a szerelmi játszadozásokat illette ezekkel a nevekkel – de a gondolat még akkor is szép), azonban ő már évtizedek óta nem érzett sem igazi szeretetet, sem igazi gyűlöletet. Azonban ebben a pillanatban legalább a másodikat megízlelte, és finom volt az íze. Ha az asszony csak egy pillanattal később szól, könnyen lehet, hogy gyilkossá válik. Talán egy jó ügyvéd jogos védelem címén el tudta volna intézni a felmentést, vagy a feltételest, de ez nem számít, az egyetlen lényeges tény, hogy képes lett volna rá, csak egy pillanat választotta el.
Visszalépett a lakásba és kulcsra zárta az ajtót. A nő már nem volt magánál, mozdulatlanul feküdt. Damnát a karjaiba vette, és ágyba fektette. Legszívesebben egy vizes törülközővel lemosta volna a testét, de úgy érezte, hogy minden jó szándéka mellett ezzel is csak megalázná, abból pedig ezen az éjszakán szerencsétlennek bőven kijutott. Betakarta, odahúzta az ágya mellé a fotelt és úgy vigyázta álmát.
Éjfél felé járhatott az idő, amikor mozgolódni kezdett. Néhány pillanatig üresen nézett, majd a szemével megtalálta a férfit: - Adj kérlek, egy kis vizet.
Damnát óvatosan, mint egy kisgyereknek, a szájához emelte a poharat, ő pedig apró kortyokban ízlelte. – Köszönöm… Tényleg megtörtént? Olyan, mintha egy rossz álom lett volna. De fáj minden. Ezek szerint megtörtént. Nagy voltál.
- Ne fáraszd magadat a beszéddel. Aludjál, és ha holnap is akarod, akkor majd elmondod. De ha nem, akkor nem. Aludjál és álmodj szépeket. Gyűjts erőt az élethez.
- Nem, el kell mondanom. Most már te is része lettél ennek az őrültségnek, jogod van, tudnod kell mindent. Ma éjjel kell elmondanom.
Szerettem őt, de csúnyán becsapott és kihasznált. Tudod, miatta dobtam a férjemet és a családomat, de neki nem kellettem. Kidobott, mint egy használt papír zsebkendőt… Amitől undorodik az ember. Még soha nem voltam annyira kiüresedett és megalázott, mint azon az éjszakán, amikor hozzád költöztem. Azóta meg semmi, ma estig. A dög. Megőrizte a kulcsot, pedig azt hazudta, hogy kidobta. Mondd, hol voltál? Ha ma is időben hazaérkeztél volna, akkor nem történik semmi. De ne hidd, hogy vádolni akarlak, elég csúnyán belemásztál már így is. Köszönöm, hogy megmentettél. Szóval este volt már, fáradt voltam, biztos a havazástól, zuhanyozni mentem. Nem tudom miért, de most úgy éreztem, hogy mindent le kell mosnom magamról. Lehet, hogy sokáig zuhanyoztam. Hallottam, hogy nyílik az ajtó, de nem törődtem vele, azt hittem, hogy te jöttél meg. Kicsit mások voltak a lépések, de azt hittem, hogy csak a havat vered le a cipődről.
Aztán csak annyit éreztem, hogy valaki áll a fürdőszobaajtóban. Ő volt és undorítóan vigyorgott. Megfogta a ruháimat és kidobta az előszobába. Vigyorgott és még soha nem éreztem magamat ennyire meztelennek. Tudod, furcsa volt. Nem vagyok egy szüzike, sokszor vetkőztem le már mások előtt, de akkor mindig én akartam meztelen lenni mások előtt, akkor mindig én akartam adni másoknak a testemből, vagy rosszabb esetben annak a látványából. De most hogy rám tört, olyan volt, mintha megrabolt volna. Meg akart ölelni, de ellöktem magamtól. Régen majd megőrültem az érintésétől, most csak undorodtam. Már nem volt rám hatása. Tudod, ez olyan volt, mint amit egyszer meséltél arról a lovagról, vagy miről, aki egy barlangban élt, valami istennő elbájolta, de egy pillanat alatt kijózanodott és eltűnt körüle a barlang. Szóval ilyen volt ez is. Már nem éreztem semmit.
Meztelen voltam, durván belemarkolt a mellembe, még most is fáj, fogdosott mindenhol, de csak utálkozni tudtam. És fájt, amit csinált, szégyelltem a meztelenségemet, de valahol boldog voltam, mert éreztem, hogy én vagyok az erősebb, mert ő megverhet, talán meg is ölhet, de többet már nem tud uralkodni rajtam. Meg akart izélni is, de olyan ideges volt, hogy még az ingét sem tudta kigombolni. Azt hiszem, itt rontottam el mindent. Ha csak azt mondom neki, hogy menjen a fenébe, elmegy. De nem mondtam semmit, csak nevetni kezdtem és ellöktem magamtól. Kétszer akkora, mint én, de ez a kis lökés elég volt, hogy megtántorodjon és a WC-re roskadjon. Én meg csak nevettem, felvettem a fürdőköpenyt és elindultam kifelé. Aztán a vállam felett visszaszóltam neki, hogy most aztán már tényleg tűnjön el, s menjen ahhoz a nőhöz, akit még képes kielégíteni és elég ostoba, hogy higgyen neki. Ettől megvadult, hátulról rám ugrott, a földre tepert, ököllel vert és rugdosott. Én itt kezdtem el félni. Éreztem, hogy addig nem hagyja abba, amíg csak egy véres húscafat nem lesz csak belőlem. Nem, ne hidd, hogy a haláltól féltem. Nem, eleget éltem, elég gyönyört szereztem magamnak és eléggé összerontottam mindent, ahhoz, hogy ne essek kétségbe, hogy nem kell rendbe hoznom. Nem, nem a haláltól féltem, hanem attól, hogy rondán vagy bénán kell tovább élnem. Úgy, hogy nem kellek senkinek. Túl sokan csodáltak és vágytak rám ahhoz, hogy el tudjam fogadni, hogy már csak sajnálattal nézzenek rám.
Damnát érezte az asszony hangján, hogy lassan átkerül az álom és az ébrenlét határvidékét jelző furcsa lebegésbe, amikor az ember már nem ura szavainak, túl őszintén törnek elő gondolatai. Majd kiszakadt belőle, hogy nekem mindenhogyan kellesz, lehetsz bármilyen, szükségem van arra, hogy szeressél, nem kell, hogy szép legyél, vagy szeretkezzél, csak adj nekem részt az életedből. Ezt akarta volna mondani és mindent, amit a magányos alvatlan éjszakákon már milliószor megfogalmazott magában – miközben másik, cinikus énje azt mondta, hogy ebből semmi sem igaz, csak a nő teste és fiatalsága kell neki.
- Vigyázz magadra, Damnát. Ez a vadállat vadászni fog rád és bosszút áll. Talán jobb lett volna, ha elintézed, miért is nem tetted meg? Azt hiszi, hogy azért dobtam, mert a tied lettem. Nem tudja sohasem megbocsátani, hogy nem őt akarom. Lehet, hogy hetekig, hónapokig vagy talán évekig nem hallasz felőle, de biztos lehetsz benne, hogy valahol lesben áll és akkor csap le rád, amikor nem várod, amikor a legsebezhetőbb vagy. Ismerem, a szexen kívül legjobban a bosszú érdekli. – a beszéde egyre lassúbb és akadozóbb lett.
És a legviccesebb, hogy valahol igaza van. Téged szeretlek, amióta csak megláttam azt a bús képedet ott a főtéren, csak nem tudtam róla. Egy ideig azt hittem, hogy csak az anyai ösztöneimet élesztetted fel a szerencsétlenkedéseddel, de most már tudom, a park óta, hogy szeretlek, úgy ahogy senkit sem szerettem még… de azt hittem, hogy az csak egy egyszeri és megismételhetetlen alkalom volt… gyere és csókolj meg… érezni akarom a nyelvedet… a többit majd később, de ma a szájadat akarom… előlegnek… – ezek voltak az utolsó szavak, mielőtt még érthetetlen dünnyögéssé kásásodott volna. Betakarta, megvárta amíg a feje oldalra bicsaklik és egy takarót magára terítve a fotelban elfészkelődött és végül álomba merült.
Egy pillanatra megkísértette a gondolat, hogy ajkait a nő ajkaihoz érintse, csak, hogy egy pillanatra érezze azok ízét – de ez lopott, elvett csók lett volna, nem pedig adott. És csak az számít igazán.
Hosszú volt az éjszaka, minden kis neszre felriadt, elég volt, ha csak nyikkant egyet az ágy, ha csak reccsent egyet a padló. Talán már nem volt hátra sok a szürkülésig, amikor álom nélküli kábulatba zuhant.
Kint az utcán már mindent elcsendesített a hó, a dunyhás fehér párnákon a kotrók zaja sem volt képes áthatolni, s a lakásban meleg volt, olyan meleg, ami csak a külső faggyal ellentétpárba állítva érezhet az ember. Olyan téli reggel volt, amikor a világ csak idegen és hideg, a lakás viszont otthon és meleg. Amikor a legelvágyódóbb lélek is hazavágyik, akár van, akár nincs igazi otthona.
Mondhatnak a lélektanászok akármit, van álom nélküli alvás, s ahogy Szókratész mondta idealista tanítványa szerint, ezek a legpihentetőbbek, mert ebből nem a valóságba, hanem egy új életbe tér vissza az ember. Lefekszik, mintha olyan éjszaka lenne, mint a többi, de a reggel már egy másik világba ébred. Ilyen volt Damnát álomtalan alvása is.
Ébredése már más emberként érte, s más ember volt már Ferdy is. Az asszony az ölében ülve cirógatva ébresztgette. Játszotta még az alvást olyan kellemes volt a női ujjak tánca az arcán, évek óta kóstolatlan öröm. Megpróbálta felidézni magában, mikor cirógatták utoljára, de mivel túl messzire kellett volna visszamennie az időben, inkább gondolattalanul átadta magát a pillanatnak. Nem tudta, hogy pár perc vagy pár óra telt el, kinn még mindig csak derengett a reggel, amikor az asszony fölkelt. Még mindig csukva volt a szeme, ezért csak fülével észlelte a lehulló ruhák suhogását de a következő pillanatban női mellek simítását érezte az arcán. Utolsó józan pillanatában arra gondolt, hogy nem más ez, mint hideg hús, még az sem volt izgató, mikor a kemény mellbimbók a szájához értek, de amikor kinyitotta a szemét és a másik arcába nézett, menthetetlenül elveszett. Nem volt több racionális mérlegelés, csak a meztelen állati ösztönök. Csak hím volt, és nőstény a másik. Csak az állati létből fennmaradt vágy és szenvedély volt, semmi megfontolás. Eltűnt az idő, elmerült az egész világmindenség, csak ketten voltak a semmiben lebegve.
A varázslatnak addig nem volt vége, amíg Ferdy a fájdalomtól fel nem szisszent. Nem kellett szólniuk, szelíden és finoman, óvatosan a másikra figyelve folytatták egészen a végkifejletig.
Összeölelkezve aludtak el a paplan alatt.
Dél körül járhatott, amikor felébredt. Boldog volt, mint évek óta még sohasem. Válltól bokáig összesimult bőrük. El is felejtette, hogy milyen a szenvedély és milyen egy asszony bőrének íze. Milyen az a csók, amikor nem csak összeérnek az ajkak, hanem egymás szájába fulladnak. Hogy hatol lélekig egy asszony kéjes sikolya. Hogy milyen jó érezni a másikat. Hogy milyen érzés szeretve lenni. Talán szeretni.
Talán kap egy újabb esélyt az élettől, hogy mindent újra kezdjen. Talán minden csak álom volt, az eddigi próbálkozások, s talán Ferdy életében is minden csak próbálkozás, előjáték volt, ami csak arra szolgált, hogy felkészüljön erre az egyetlen, nagy, mindent elsöprő és újrateremtő szerelemre. Ezen a színpadon csak ők a főszereplők, a többek, Márta, és Ferdy családja is, csak epizodisták, akiknek már nincs jelenésük. Az elvarratlan mellékszálak, akiknek sorsa senkit sem érdekel. Legkevésbé őket, az egyedüli létezőket.
Csak egy pillanatra rontotta el a kedvét, hogy Márta magányos és egyedül van. De nem ő volt-e, aki elhagyta, aki nem tudta és nem is akarta megtartani? Tévedés volt, hogy együtt éltek, tévedés volt, hogy azt hitte szenvedély nélkül is lehet valakinek az életévé válni. Tévedés, amit most helyre lehet hozni. Végtére is azzal, hogy most véglegesíti az elválás tényét, őt is felszabadítja a múlt kötelezettségei alól, és lehetővé teszi, hogy új életet kezdjen, hogy megismerje valaki mellett a szenvedély boldogságát. Ferdy családja… Róluk még sohasem mesélt. Vajon a táskájában van családi fotó? Most döbbent rá, hogy semmit sem tud róluk. Férje az van, gyereke, egy vagy több? Ennyire nem figyelt rá, vagy ő nem mondott még semmit sem. Itt fekszik vele összesimulva, a teste teljesen eggyé vált az övével, mégis ismeretlen.
De minden másképpen lesz. Megismeri, és olyan boldoggá teszi, amilyen még sohasem volt. Csodálatos lesz az életük, olyan amilyenre mindig is vágyott, olyan amilyenre neki is vágyakoznia kellett.
Az asszony félálomban átölelte és szorítása egyre szorosabb lesz, s Damnát fejéből újra kiszállt minden gondolat, s félálomban, fél-ébrenlétben újra eggyé lettek.
Aznap alig beszéltek, talán csak egy-egy félszót, másképpen mondták el a másiknak, hogy mennyire és hogyan szeretik egymást. Nem kellett hosszas mondatokban kifejteniük, hogy hogyan képzelik a jövőt. Nem kellett megkérnie a kezét, nem kellett igent mondania, tudták, hogy most már sohasem fognak elválni, örökké együtt maradnak.
Annyi más nővel volt együtt, s mindig nehezen jöttek szájára a szavak, mindeddig úgy érezte, vigyáznia kell, mert egyetlen rossz mondat és eliszonyítja magától a másikat, mindig csak az önuralom, mindig csak az önfegyelem – de most ha nevetett, vagy ha csak lélegzetet vett, tudta, hogy a másik nem érti félre és mindent megért belőle. Végre nem kellett alakoskodnia, volt valaki, aki minden hiányosságával és tökéletlenségével együtt is elfogadta és szerette. Még csodálatosabb is volt, mint az álomlány, hiszen az csak ismeretlenül adta magát oda neki, s két boldog óra után már nem érdekelte. Ferdy azonban már mindent tudott róla és így mondott igent rá.
- Szeretlek – súgta a fülébe, s nem értette, hogy hogyan is várhatott ennyi ideig ennek a magától értetődő igazságnak a kimondásával. – Szeretlek – mondta újra, pedig tudta, hogy Ferdy még nem érti meg, hogy az ő szájából milyen súlya van ennek a szónak. De valahol a szíve mélyén értenie kell, s egyszer a tudatába is eljut ennek a szónak, az örök időkre szóló szónak az értelme. Hogy ellentétben a szerelmet játszók könnyű szavával, most úgy mondta ki, hogy mindörökkön örökké élni fog. Hogy lehet, hogy egyszer ebből a szeretetből gyűlölet lesz, a féltékenység pokla, de csak az iránya változhat meg, de az ereje nem. Most már akár így, akár úgy, de összetartoznak.
- Köszönöm – válaszolta Ferdy, s bújásán érződött, hogy érzi, hogy ez a „szeretlek” más, mint az a több száz vagy több ezer, amit eddig hallhatott.
Este tértek csak magukhoz a kábulatból és az álomból. Nehéz volt újra megszólalnia, de tudta, hogy meg kell kérdeznie:
- Mindenre emlékszel, ami történt? – kis csend után válaszolt a nő
- Mindenre, de van, amit el akarok felejteni.
- Engem is?
- Nem, azt meg akarom őrizni.
- Megbántad?
- Nem.
- És most?
- Hogy érted?
- Kettőnkkel. Mi van közöttünk?
- Mittudomén.
- Miért vagyunk ebben, hogy jutottunk ide?
- Mittudomén – nevetett fel a nő.
- Ha ilyen bölcs vagy, azt áruld el legalább, hogy mi lesz velünk, hová tartunk?
- Valahová – de erre a válaszra újra csókokba fulladt a világ. – Hagyd már abba a filozofálást, élvezd végre, ami van, hogy itt vagyunk egymásnak, és ne aggodalmaskodjál!
- Mert minden jó lesz?
- Nem, mert nincs jövő. Kedvesem, ez egy halálraítélt kapcsolat, pár hét alatt rám fogsz unni, el fogsz hagyni egy fiatalabbért, vagy szebbért, de nem akarok erre gondolni, csak élvezni akarom, amíg tart. Tedd te is ezt! Halálraítéltek vagyunk, csak még nem tudjuk a kivégzésünk napját.
- Azt akarom, hogy örökké tartson.
- Nem fog sikerülni. Hosszabb távon még egyetlen férfi sem tudott engem megtartani. Kedvesem, én egy drága nő vagyok, sokba kerülök.
- Pénzben?
- Nem, annyival én nem érem be. Csak olyan férfit tudnék szeretni igazán, hosszabb távon, aki teljesen az enyém. Nem osztozkodom senkivel sem. Az én pasimnak még az eszét se használhassa más nő! Túl sokat követelek mindenkitől.
- Rendben, halljuk a feltételeket.
- Az első: hagyd abba a cigizést.
- Rendben.
- Soha ne kérj tőlem semmit. Se ölelést, se csókot, se szexet. Ha olyan kedvem lesz, megadom, ha nem, akkor várjál. Ne akarjál birtokolni, mert azt nem viselem el. De álljál mindig készenlétben, mert ha én kérek valamit, mindig meg kell adnod.
Ne legyenek más nők az életedben, ne ölelj, ne csókolj más nőt sohasem. Még pillantást se váltsál más nővel. Ha meglátom, hogy szemezgetsz egy nővel, kitépem a haját, kikaparom a szemét. Rendben?
- Miért nem az enyémet?
- Hogyisne! Arra nekem is szükségem van! – nevetett fel.
Damnát furcsa, eddig ismeretlen örömöt érzett. A féltékenységgel eddig is találkozott, de ebben volt valami új: érezte, hogy ez a nő birtokolni akarja, nem azért, hogy ne legyen másé, hanem azért, hogy az övé legyen. Hogy ügyetlenül, de azt fejezi ki ezzel, hogy fél, hogy elveszítheti.
- Minden feltételt elfogadok.
- Kedvesem, lehet, te igazán szeretsz…? – kérdezte, kis meglepetéssel a hangjában. – akkor te vagy ez első férfi az életemben, aki ezt megteszi.
- És kérdezhetek valamit én is?
- Ha akarsz.
- Én mindent odaadok neked. És mit kapok cserébe?
- Nem ígérek semmit. Ha valami ígéretféle mégiscsak kicsúszna a számon, ne vedd komolyan, az csak addig van érvényben, amíg be nem fejezem a mondatot. Utána már nem ér számon kérned.
- Semmiért egészen?
- Igen, semmiért egészen. De olyat fogsz kapni tőlem, amit soha senki sem adott meg neked, és ha ügyesen viselkedsz, olyat, amit még senkinek sem adtam meg: a szerelmet. Ha ölellek, már nem leszel te meg én, csak mi leszünk, a húsunk is egybe fog olvadni. Ha csókollak, olyan tűz lesz benne, mint még sohasem. Ha csak rád nézek, úgy fogok rád nézni, hogy abban több lesz, mint az összes eddigi nő szerelmében, akivel csak találkoztál. Így is elfogadod?
- Ha szeretsz, elfogadom.
- Kedvesem, azt hiszem, elkövettem azt a hibát, hogy beléd szerettem.
- Elfogadom.
- Van most valaki az életedben, akivel szakítanod kell?
- Feleség, de már hónapok óta nem láttam.
- Akkor nem számít. A férjek sohasem szeretik úgy a feleségüket, ahogy a szeretőiket. Az előbb-utóbb úgyis csak megszokássá válik. Én csak tudom – mintha egy pillanatra megremegett volna a hangja – csak a barátnők számítanak, csak azokat szeretik igazán a férfiak. A feleséged nem érdekel, akár együtt élsz vele, akár nem – de van-e, akit igazán szeretsz?
Damnát egy pillanatig elgondolkozott, hogy van-e még nő az életében… Az Álomlány volt, de annak már ezer éve vége van, viszont… egy ilyen nap után képtelen lett volna hazudni a szerelmének, pedig érezte, hogy ha most meg is bocsátja, később még súlyos vádpont lesz ellene:
- Van egy barátom.
- Csak ne nő legyen.
- De az. Glinda. Évek óta ismerem, jó barátok vagyunk, de soha semmi olyasmi sem történt közöttünk. Már őt sem láttam talán évek óta.
- Viszont fontos neked?
- Igen.
- Akkor majd meglátom. Hozz össze vele, és akkor majd megmondom, hogy szabad-e. Most viszont főzzél egy kapucsínót!
- Ilyen későn?
- Igen, de sok hab legyen rajta! – s a pillantásában annyi huncutság volt, hogy Damnát nem kérdezett semmit, inkább elment, csinált egy kapucsínót nagyon sok habbal.
És aznap éjszaka tejhabnak egy teljesen új felhasználási területét ismerte meg, amire korábban még gondolni sem nagyon mert…