Élettánc – És mégis 07

E-mailek

Feladó: Damnát
Címzett: Glinda
Küldés időpontja: 09:13
Tárgy: búcsú
Szia!
Köszönöm a barátságodat és a hűségedet. Ferdyt szeretem. Nem tudok nélküle élni és nem akarom elveszíteni. Nem találkozhatunk többet, nem válthatunk e-mailt és telefonon sem beszélhetünk.
Légy boldog!
Damnát

Feladó: Glinda
Címzett: Damnát
Küldés időpontja: 09:15
Tárgy: Elolvasva: búcsú

Feladó: Glinda
Címzett: Damnát
Küldés időpontja: 13:01
Tárgy: Re: búcsú
Rád parancsolt vagy adott választási lehetőséget?

Feladó: Glinda
Címzett: Damnát
Küldés időpontja: 15:26
Tárgy: Re: búcsú
Láttam, hogy mennyire szereted. Tudom, hogy sokat számít neked, ezért most félreállok. Nem mondom azt, hogy ha túl lesztek ezen, akkor majd újra barátok leszünk, nem akarom a barátságunkat azon az áron, hogy boldogtalan legyél.
De ha kell, várok. És ha valóban nem találkozunk többet, akkor is jó szívvel fogok visszagondolni rád.
Legyetek nagyon boldogok!

Feladó: Damnát
Címzett: Glinda
Küldés időpontja: 15:41
Tárgy: Re: Re: búcsú
Köszönöm, hogy megérted.
Azt hiszem te szerettél egész életemben a legtisztább és legönzetlenebb szeretettel. Nem érdemeltem meg, elárultalak. Túl jó vagy.

Feladó: Glinda
Címzett: Damnát
Küldés időpontja: 15:49
Tárgy: Re: Re: Re: búcsú
Megértem a helyzetedet, még ha azt a szerelmet, ami köztetek van, soha nem is fogom megérteni. Az egyik felem azt mondja, hogy menekülj ebből a kapcsolatból, mert az sohasem vezet jóra, ha a másik azt követeli, hogy add fel magadat. Azt is mondhatnám, hogy előbb-utóbb azt fogja kérni tőled, hogy még jobban add fel magadat, nem tudom, talán azt, hogy tagadd meg a hitedet, vagy azt, hogy jelentsd ki, hogy jobban szereted, mint ahogy Verát szeretted. És lehet, hogy egy nap majd már nem fogsz tovább hátrálni és nemet mondasz neki. De nem akarom, hogy miattam veszítsd el életed nagy szerelmét.
A másik felem viszont azt mondja, hogy bár láttam rajtad, hogy feszült vagy, de még így is olyan boldogságot láttam rajtad, mint még soha. Kicsit irigyellek is ezért. Lehet, hogy jár nektek ennyi az élettől. Valószínűleg ez az utolsó alkalom, lehet, hogy valóban ki kell használnotok.

Feladó: Damnát
Címzett: Glinda
Küldés időpontja: 15:59
Tárgy: Re: Re: Re: Re: búcsú
Köszönöm és bocsáss meg..
Feladó: Glinda
Címzett: Damnát
Küldés időpontja: 04:49
Tárgy: álom
Veled álmodtam. Szürkületkor biciklivel érkeztem földúton a tanyára, ahol nem volt senki. Olyan helyen hagytam a biciklimet, hogy jól tálható legyen, hogy itt vagyok. Bementem és vizet ittam. Közben autóval megérkeztél egy nővel. Ő vezetett. Nagyon jó hangulatban voltatok, közös szivart szívtatok, sokáig ki se szálltatok az autóból. Én zavaromban, hogy nem egyedül vagy és én bent vagyok a házadban elbújtam az ablakban lévő virágok mögé és onnan szemléltelek benneteket. A hölgy szőkés barna-világos barna enyhén hullámos, vállig érő hajú volt, azt hiszem, Ferdy.  Bejöttetek, de nem nagyon szóltunk egymáshoz. A nő nagyon csúnyán nézett rám, hogy mit keresek én itt. Meg tudott volna ölni a szemével. Ekkora már szinte sötét volt és jött egy nagy villanás a körülöttünk lévő pusztaság égett és elszaladt előttünk egy szarvas lángoló aganccsal. Keletre, a nap felé.
Amikor felébredtem furcsamód boldog és felszabadult voltam.
Tegnap este elhatároztam, hogy többet nem írok, de úgy éreztem, hogy ezt az álmomat el kell mondanom neked. Te egyike vagy a három férfinak, az apám és a férjem mellett, akiket legjobban szeretek. Másképp, de te ezt érted. Szeretlek, így el tudlak engedni.

Végzet

Az a nap is úgy indult, mint bármelyik más. Reggel együtt ébredtek, elváltak, hogy délután újra találkozzanak, s Ferdy, mint egy lényegtelen apróságot mondta: – Gyerekünk lesz.
Nem volt benne semmi dráma, semmi patetikusság. Nem olyan volt, mint amikor Éva újságolta: „anyának érzem, Ádám, oh magam”, nem, ettől a hangsúlytól az sem lett volna idegen, hogy „kint ködös és hideg az idő, de nyáron perzselni fogja bőrünket a nap”.
Közömbös hang, mintha azt akarta volna, hogy a férfi ne a hangnemtől és a körítéstől döbbenjen meg, hanem meztelenül lássa maga előtt a szavak jelentését. Látszólag semmi, hiszen sok-sok milliárdszor megtörtént már a földön, hogy útnak indult egy-egy új élet, mégis akiből származik, mégis aki hordozza, annak felér az egész világmindenséggel. Damnát új formában élte át az első szerelemeket. Valami banális, amit mégis csodálatosnak lehet csak látni. Vannak dolgok, amiket egyszerre lehet közönségesnek és rendkívülinek látni. A szerelem egyszerre lehet egyszerű biológiai kérdés, szexuális vágy, de lehet egyben valami olyan hatalmas erő is, ami az egyik pillanatról a másikra elrepít egy másik világmindenségbe. Ami egy teljesen közönséges, inkább csúnya nőt képes Afroditévá tenni. Szülővé válás: fogantatás, egyformán lehet végtelen teher és végtelen öröm, Damnátnak az utóbbi. Általában cinikusnak tartotta magát, de most mégsem tudta magát kivonni annak misztériumából, hogy részese lett annak a folyamatnak, ami az emberiség születése óta szakadatlanul tart. Már nem törődött Istennel és a vallással, de most mégis végigszaladt az agyán a gondolat, hogy milyen furcsa, hogy amíg megpróbált jól és helyesen élni, addig hiába vágytak a gyerekre, most hogy függetlenítette magát a helyes és helytelen ellentétpárjától (néha fennhéjázón úgy gondolta, meghaladta), hirtelen mindent megnyert, amire korábban csak vágyott: szerelmet, szenvedélyt, gyermeket…
- Értetted? Gyermekünk lesz?
- Köszönöm, csodálatos vagy.
- Meg akarom tartani, tudod? Nem tudom, hogyan, de meg akarom tartani.
- Megtartjuk, a világ legcsodálatosabb gyereke lesz.
- Belegondoltál, hogy ez mit jelent? Eddig csak úgy éltünk egymással, szeretkeztünk, sétálgattunk, boldogok voltunk, mintha kamaszok lennénk, megpróbáltuk elfelejteni a világot, az eddigi életünket. De most már nem tudjuk többet kizárni. Most már nem csak ketten vagyunk. Tisztáznom kell a férjemmel a helyzetet, azt akarom, hogy ennek a gyereknek ne csak ténylegesen, hanem jogilag is legyél az apja, irtózom attól, hogy annak a papucsnak a nevét viselje… Pár hétig, hónapig nem voltam más, csak egy szerelmes nő, úgy viselkedtem, mint egy csitri, jó, néha fúria is voltam, de most, hogy jön ez a baba, újra gondolnom kell arra, hogy vannak már gyerekeim. Újra látni akarom őket és nem tudom, hogy hogyan feledkezhettem meg róluk… Nem csak napi félórákra. Olyan összevisszává vált minden, pedig azt hittem, hogy mindig minden így maradhat.
- Szeretlek.
- Szavak.
- Ha nem is hiszed el, de ki kell mondanom: te vagy a legjobb dolog, ami történt velem életemben. Ne gondold azt, hogy ez csak szó, szavak. Nem volt sok nő az életemben, nem szerettek sohasem a nők. Persze volt néhány, pont ezt akarom mondani. Szerettem őket, sokat jelentettek nekem, néha úgy éreztem, hogy mindent jelentenek nekem, de közben egyfolytában arra gondoltam, hogy ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, azt vártam, mikor fogom elveszíteni őket. Aztán, amikor istenhozzádot mondtak, akkor persze le voltam törve, de éreztem, hogy ez a világ rendje. Egyik sem szeretett, ezért voltak jók. Te szeretsz és ez a legrosszabb, mert a szereteteddel a hatalmadban tartasz és megszűntem létezni. Néha úgy érzem, hogy a szerelmünk olyan, mint egy kioperálhatatlan rákos daganat: lehet, hogy elpusztít, de nélküle már nem tudnék élni. De most, hogy gyerekünk lesz, már nem is lenne érdemes. Te elhoztad a teljességet az életembe.
Ferdy elkomorult: - Nők? Rák? Ez most azt jelenti, hogy te is ki akarsz dobni? – s miközben mondta lassacskán halotti maszkká sápadt az arca.
- Nem, nem, dehogy! – nevetnie kellett a feltételezésen. – Pont azt akartam mondani, hogy idáig bárkit is szerettem, tudtam, hogy el fogom veszíteni. De te más vagy: amióta megláttalak, nem csak azt éreztem, hogy meg akarlak szerezni, hanem azt is, hogy ha egyszer az enyém leszel, akkor nincs se isteni, se pokoli erő, ami el tudna venni tőlem. Szerelmem, Ferdy, meg foglak tartani, semmi sem szakíthat el tőled. Megoldjuk a jogi dolgokat, összeházasodunk, magunkhoz vesszük a gyerekeket. Mi ebben a probléma?

- Olyan egyszerű minden, ha téged hallgatlak. Olyan, mintha tényleg szeretnél. Mintha egyszer végre lenne valaki, aki valóban szeret. De nem fogod úgy érezni egy nap, hogy a gyerekkel csak megakartalak fogni, mint egy megesett cselédlány? Valóban olyan egyszerű lenne, hogy a gyerek a szerelmünk beteljesedése?
- Mert egyszerű is. Minek bonyolítani? Szeretlek és kész. Boldog család leszünk, olyanok, mint egy német családmagazinban. Kispolgáriak, esténként, ha hazajövök gőzölögni fog a fazék és körbezsongnak a gyerekek. Boldogok leszünk, mint még soha. Hidd el. És ez a kölyök lesz a világtörténelem legfantasztikusabb babája, mert a mi szerelmünkből származik. Ha majd nagy lesz én meg öregember, kiülünk a ház elé és esténként arról fogok mesélni neki, hogy milyen csodát éltem meg az anyjával és azt fogja hinni, hogy ilyen szerelem csak a tündérmesékben létezhet.
Óvatosan, mintha félne minden mozdulattól, átölelte a férfit. – Ne nevess ki, úgy látszik, minden várandós nő bolond egy kicsit, de mégis félek. Biztos a hormonok. Biztos, hogy ez mind igaz? Biztos, hogy nem leselkedik ránk valami szörnyű és félelmetes árnyék? Nem fogsz elhagyni?

Aznap este nem már nem andalogtak, nem beszélgettek édes semmiségekről, nem játszottak ujjaik egymás arcán, Damnát nem melengette a hideg téli hidegtől óva, mint egy kiscicát, s ezután már minden estéből eltűntek ezek a szerelmesék. Megváltozott a dolgok súlya. Utónévkönyveket bújtak, próbálgatták a becézgetést, tervezgették, hogy hova rakják a gyermekágyat, de legfőképpen találgatták, hogy fiú lesz-e vagy lány. Ferdy fiút akart, hogy a másikat láthassa benne, Damnát lányt ugyanezért.
Damnát még soha nem volt ennyire boldog és még sohasem mondta ennyiszer, hogy „szeretlek”. Ha Ferdy elaludt, néha lehúzta róla takarót és nézte, napról napra hogyan változik a teste, kereste benne az új élet jeleit. Dühös volt magára, már unta saját magát, hogy mindig csak azt mondogatja magában, hogy még soha nem volt ennyire teljes a boldogsága. Csodálta, hogy Ferdy még nem unt rá erre a közhelyes igazságra. És közben arra is gondolt, hogy ezért érdemes volt azon a szörnyű pénteki napon mindent feláldoznia, ami addig volt. Szerelem és gyerek – van ennél több a világon? Nem ér többet, mint azok a soha nem látott fantom-fogalmak, mint hit, hűség, barátság?
Lusta önelégültséggel gördültek a nappalok. Dolgoztak, aludtak, éltek, de egész életüket átjárta valami elmondhatatlan várakozás, valami advent, valami profán úrjövet. Ferdy elkezdte rendbe tenni ügyeit a férjével, akinek említésekor mindig a „volt” jelzőt használta. Majdnem minden nap a régi otthonában töltött néhány órát, Damnát nem kérdezte, mivel. A legtöbbször feszült és ideges volt, amikor hazaérkezett, de néhány simogatás és kedves szó után újra felcsillant régi énje. Csak felcsillant: már nem az a boldog pillangó volt, aki megismerkedésük kezdetén repkedett összevissza. Ha erre gondolt, bántotta az, amit valaha lelkiismeretnek nevezett. Talán post hoc típusú okoskodás volt, de nem bírt szabadulni a gondolattól, hogy a boldog pillangó és az aggodalmas kismama állapot között az egyetlen külső hatás az ő megjelenése volt.

Ifjúkorában úgy hitte, minden nő maga a csoda, földöntúli varázs, az egyetlen, amiért egy férfinak érdemes élnie és halnia. Hitt a régi lovagregényekben, a női nem misztikájában, Vogelweide volt és nem Tannhäuser. Azután, túljutott a kamaszkoron és rádöbbent, hogy a világ nem fehér és fekete, legfeljebb a szürke különböző árnyalataiban játszik. Nem jutott el odáig, mint a középkorú férfiak többsége, hogy a másik nem tagjait csak egyszerű használati tárgyaknak tekintse, ez ellen a gondolat ellen Goethe védte meg: az asszonyok ezüsttálcák, melyekre mi aranyalmákat helyezünk. S a szerelem még az ólomtálat is ezüstnek látja. De ha ez igaz, márpedig eddig olyan munkahipotézisnek bizonyult, ami megkönnyítette az életét, tehát ha igaz, akkor neki kell felelnie azért, hogy Ferdy vidámsága eltűnt s a nevetés helyett már csak sírdogált. Persze, lehet, hogy csak a hormonok.

Igaz, máskor, ha elkoptak róla a napi gondok, s újra boldog volt a nő, elfelejtettek minden árnyat és baljós félelmet. S az is igaz, hogy ez a boldogság már nem a régi volt: nem csapongó, tündöklő volt, hanem befelé forduló, mélyről jövő.
- Tudod, ki vagy te kis boszorkány? Delila vagy, nem más…
- Boszorkány, ez valami sértés akar lenni? – könyökölt fel az ágyon. – Tudom, hogy régen voltam fodrásznál, de ez azért…
- Nem, ha boszorkány vagy, akkor is csak a jó boszorkányok házából. – magában hozzágondolta: „Gyönyörű boszorkány becsaptál, szemed bűbájjal volt tele. Míg néztelek és arcod ittam, gyönyörűnek látatlak, és jó volt hinni a szavaidban”, s megpróbálta jelen időbe átformálni a szavakat, de ahelyett, hogy kimondta volna, inkább folytatta: - De engem úgy bűvöltél el, mint még soha senki. Melyik boszorkányszombaton tanították neked ezt? Egyetlen hajszálat ejtettél el, legalábbis én azt hittem, hogy csak gondatlanul elejted, valójában kötelet fontál belőle, hogy megkötözzél. Pont úgy, ahogy Delila próbálta megkötözni Sámsont, csak neked sikerült. Amióta azt az aranyhajszálat itt hagytad, nem tudok nyugodni. Amíg egyedül voltam naphosszat csak bámultam és gondolatok nélkül álmodoztam rólad. Szeretlek, és soha nem akarok megszabadulni ettől a varázslattól.
- Akkor – ült fel az ágyon, – én – szólt, s kibontott aranyló haját megrázta, hogy fejét glóriába vonja – ha megszültem, levágatom kopaszra a fejemet, és a hajammal körbefonlak, hogy soha többet nem tudj még más nőre gondolni sem. Jó lesz?
- Nem engedem! Ha még egy hajszállal megkötözöl, már lélegezni sem fogok tudni… Szeretlek és nélküled már létezni sem tudok.
- Ha egyszer ez eltűnik, – simogatta meg szeretettel a pocakját, - akkor varázslat ide, bűbáj oda, úgy kiszívom minden erődet, hogy nem csak pillantani, de gondolni sem fogsz tudni más nőre…
- Tudod, nem szoktam esküdözni, de amikor még csak vágytam rád, amikor még nem voltál más, csak egy jelenés, ami időnkint ellibbent szemem előtt, akkor megfogadtam, hogy ha egyszer rám nevetsz, nem lesz más célom az életben, csak az, hogy boldoggá tegyelek. Hidd el, már akkor álmodoztam rólad, amikor azt sem tudtam, hogy a világon vagy. Tudtam, hogy ki vagy, hogy hogyan nézel ki, pedig egyszer sem láttalak, csak a vágyaimban, csak az álmaimban.
- És a feleséged? Róla mit fogadtál meg?
- Kár volt megkérdezned. – Megpróbált valami kibúvót keresni, hogy elvágja a témát, eszébe ötlött, hogy mi lett az eredménye, amikor utoljára kérdeztek tőle hasonlót: - úriember nem beszél nőnek más nőről, főleg ilyen összefüggésben.
- De te nem vagy úriember. Ahogyan ebben a pillanatban én sem vagyok úrinő, hanem még a legjobb esetben is csak egy ágyas. Szóval, mondd el, róla mi fogadtál meg?
- Nem tudom, hogy szerettem-e… Szeretni akartam és boldoggá akartam tenni, de ez nem ugyanaz. Hazudtam magamnak és a mi még súlyosabb bűn, hazudtam neki is. Remélem, egyszer meg tudja bocsátani. Nem csak, hogy hazudtam, de rosszul is csináltam. Nem volt boldog. Akartam, hogy boldog legyen, de ez más. Abban a kötelességtudat volt a legsúlyosabb, mert akartam, hogy legyen valami értelme az életemnek, de ha veled vagyok, akkor nem kötelességtudat vezérel, hanem az önzés is: tudom, ha te boldog leszel, akkor én is az leszek.
- És engem szeretsz?
- Már ezerszer mondtam. – Te meg, azóta egyszer sem, tette hozzá, de csak magában.
- Akkor mondd még egyszer!
- Szeretlek.
- És mit szeretsz bennem?
- A nevetésedet, ahogy gyűröd a szád, ha morcost játszol. A hangodat. A járásodat, olyan, mint egy zene. Ahogy átölelsz: mintha kettőnk testét az idők kezdete óta arra csiszolták volna, hogy az ölelésben tökéletesen összesimuljunk. A hajad illatát, a bőröd ízét, a pocakodat, a combodat, a…
- Elég! – nevetett fel a nő – Elég! De ez mind csak külsőség. Mi az a belső, igazi tulajdonság, amiért szeretsz?
- Nincs olyan.
- Tessék?
- Félre ne érts: sok értékes tulajdonságod van, de ezek nem azok, amiket értéknek neveztem volna, mielőtt megismertelek volna. Okosság, pontosság – ezek mind fontos dolgok, de ezért nem szerettem volna beléd. Egy olyan tulajdonságod van, ami miatt szeretlek és amiért örökké szeretni is foglak.
- És mi az?
- Hogy szeretsz.
- Csúnya vagy, nem is szeretlek – mondta durcás hangon.
- Pedig szeretsz, még ha nem is mondod, még ha be sem vallod magadnak. És tudok várni, tudom, hogy egy nap, ki fogod mondani…
- De a szeretet nem tulajdonság. Mondj egy tulajdonságot is.
- Önző vagy.
- Jót, te süse!
- Ez jó!
- Mikor lehet jó az önzés?
- Amikor ölelsz.
- Ezt megint nem értem.
- Tudod, eddig, ha egy nő ölelt, ha egy nő szerelmeskedett velem, sohasem tudtam, hogy valóban jó-e neki, vagy csak az én kedvemért csinálja, játssza meg magát. Talán mindent megtettek volna a kedvemért, de sohasem élvezték volna. Te viszont más vagy, pont az ellenkezője. Te semmit sem csinálnál meg a kedvemért, csak a sajátodért, de mindent, amit teszel, élvezel. És ettől olyan csodálatos dolog veled a szerelmeskedés és minden egyéb.
- Ez bonyolult nekem, de megnyugtat. Aludjunk. – S ezzel fejére húzta a takarót, s lezárta a beszélgetést.

Furcsa volt az a tél, olyan, amely nem tudja eldönteni, hogy tavasz beköszönte előtt megmutassa-e magát. Február végéig hezitált, aztán mégiscsak úgy döntött, hogy éjjenkint erősködik még, de nappal már a nap fénye mindig átfolyatta az út menti csökönyösködő hókupacokat. Sokan törtek csontot ezen a télutón, sokan kanyarították el magukat nap, mint nap, de tudható volt, hogy nem tart már sokáig. Mert a tél után mindenképpen el kell jönnie a tavasznak, a pusztulást az életnek kell követnie.

Ferdy gyakorlatilag minden estéjét régi otthonában töltötte, ahogy mondta, hogy elrendezze a dolgokat. Damnát többet dolgozott, mint korábban, meg akarta alapozni családja életét. Még nem döntötték el, hogy visszaköltöznek-e a tanyára, vagy az öreg lakásban maradnak. Furcsamód, inkább a nő volt, aki a vidéki életet pártolta, s a férfi maradt volna. Nem mintha bármit is érzett volna Márta iránt, de ízléstelennek tartotta volna, hogy ugyanabba az ágyba fektesse le az új asszonyt, amin évekig másvalakivel osztozott. Annak a háznak a falait másnak a jelenléte itatta át, s ezzel az érzéssel, bármilyen erős is volt a szenvedélye, félt megbirkózni.

Márciust írtak, Damnátot felhívták a fővárosba egy megbeszélésre. Este még boldogan bújtak össze, hideg volt az éjszaka, Ferdy magát fázós kiscicának nevezte, akit simogatni, cirógatni kell, s a férfi karjaiba bújt. Újra arról beszélgettek, hogy hogyan hívják a gyereket, Damnát több női nevet is felkínált, de Ferdy, mindnél azt kérdezte, hogy az melyik kedveséről jutott eszébe, míg neki a férfinévnek csak a kedvese neve jutott eszébe, de ezt embere tartotta kispolgári szokásnak, azt mondta, fia önálló személyiség lesz, jár neki a saját név. Végül nem maradtak semmiben sem, édes volt az álmodozás.

Lényegtelen csevely volt csak, szószaporítás csupán, mint minden este, s biztos nem is emlékeztek volna rá, ha nem ez lett volna az utolsó közös estéjük. Amikor végül is elaludtak, a párkák nagyot sóhajtottak, és fonni kezdték újra a sorsot, ami elől nem lehet menekülni.
Nem volt idejük közösen reggelizni, csak egy futó csók, csak egy „vigyázz magadra” és egy „siess haza” volt a búcsúszó. Aztán Damnát elindult a fővárosba, Ferdy pedig dolgozni.
A megbeszélés hosszú volt és unalmas. Ezerszer átrágtak mindent újra és újra, az idő végtelenbe hajlott, reménytelennek tűnt, hogy éjfél előtt végeznek. Damnát rossz szokása szerint a titkárnőnél hagyta mobilját, meghagyva, hogy csak egy újabb világháború esetén vegye fel. Régi bútordarab volt, megbízható, ezért is csodálkozott, amikor sápadtan belépett a tárgyalóba és megérintette Damnát vállát.
- Bocsásson meg Damnát… A fele… bocsánat, a párja…
- Mit akart?
- Nem ő hívott. A kórház. Valami baleset történt… De még nem biztos, lehet, hogy tévednek…
- Mi nem biztos?
- Azt mondják… elvetél…