Élettánc – És mégis 06

Konjunktúra

Gyorsan teltek a napok és örömmel itatódtak át a percek, mikor együtt voltak. Mintha fiatal szerelmesek lettek volna: Damnát már az iroda ajtajában várta Ferdyt, órákig sétálgattak, soha nem engedték el egymás kezét, moziba mentek, bárhol képesek voltak megállni csókolózni, állandóan cserepes volt az ajkuk, de csak nevettek, s otthon is mindig rövidek voltak az éjszakák. Nem törődtek senkivel sem, csak egymással. A szerelemnek olyan csodáját élték át, amit talán még egyszer sem életükben.
Alig néhány nap alatt kialakultak öröknek tűnő szertartásaik. A koktél, amivel indították az estét, az egymásba fonódó ujjak és kezek, az egyre hosszabb ölelések az utcán, a pad, ahol mindig megpihentek mielőtt hazaértek volna, hogy a téli éjben fázó csillagok alatt még jobban megnyíljon a lelkük egymásnak, de már az is soha nem ízlelt örömnek tűnt, hogy kézen fogva, gyermek módjára lóbálva, vagy éppen egymást átkarolva jártak – s nem volt bennünk szégyenérzet semmi.
Nem törődtek a napok múlásával sem, a Karácsonyból és az Újévből sem éreztek többet, csak annyit, hogy napokig nem kellett elválniuk egymástól.
Végre eljött az alkalom arra is, hogy Damnát elmondja mindazt, amit már hónapok óta formálgatott magában. Ferdy hallgatta a szavakat, megpróbálta követni és az egymással kergetőző, visszatérő és ellentmondó gondolatokat, s ha nem is mindig értette meg, de a kacifántok mögötti érzést, a szerelmet, mindennél jobban befogadta. Nem szólt semmit, a férfinak néha kétségesnek tűnt, hogy mit érthet meg a másik a végtelen monológokból, néha dühös volt, hogy a szerelmeskedéssel tölthető perceket miért fordítja beszédre, de érezte, beszélnie kell, mert mindennél fontosabb, hogy a másik ne csak szeresse, hanem meg is értse. S Ferdy megértette.
- Szeretlek, s nem kérdezem meg magamat, hogy miért, hiszen tudom, hogy csak annyit válaszolhatnék rá, hogy őrültség. Őrültség, hiszen más vagy, mint én, nincs bennünk semmi közös sem.
Fiatal vagy, én öreg. Nem hiszel semmiben, ami túl van az életen, bennem még élnek a régi hittanórák emlékei. A zenétől, amit hallgatsz, libabőrös leszek, te pedig, életedben nem voltál még operában. Nem, ne hidd azt, hogy le akarlak becsülni, már régen túl vagyok azon, hogy azt higgyem, hogy a kultúra minőségi különbséget is jelenthet az emberek között. Nem, különbség nem lehet, csak gát, mert amit én szépnek tartok, azt te unalmasnak véled, ha elmúlnak majd az első szerelmes hónapok, nem tudom, hogy miről fogunk beszélgetni esténként.
Neked családod és szeretőd volt, azt hiszem, mindenkit őszintén szerettél. Nekem is volt feleségem, nem is egy, volt egy szerelmem, de azt hiszem, egész életemben légüres térben mozogtam, soha nem kötődtem igazán senkihez sem, legfeljebb, mint egy biliárdgolyó, véletlenül csapódtam másokhoz.
- Én nem csak egy ilyen véletlen csapódás vagyok?
- Nem, te nekem minden vagy, amiben eddig nem volt részem. Néha még azt hiszem, hogy fiatal sem voltam. Mindig siettettem az időt, próbáltam valamilyen olyan élethelyzetbe kerülni, amit valami miatt ideálisnak, ha nem kötelezőnek véltem. Ha veled vagyok, nem törődöm a múlttal vagy a jövővel, csak az örök jelen idővel. Nekem te vagy a fiatalság, a szenvedély, a paráznaság…
- Kedves, hogy azt mondod, hogy a fiatalság vagyok, szeretnék az maradni, de neked talán igen, de a tükörnek és magamnak már nem tudok hazudni. Reggelenként mindig egy húszassal érzem magam többnek, talán még nálad is idősebbnek… De ez csak gonoszkodás volt. De miért mondod, hogy én vagyok a paráznaság? Csak arra vagyok jó?
- Régen, amikor még erkölcstanra tanítottak, megtanultam, hogy mik a bűnök: ne ölj, ne hazudj, ne lopj és a hasonlók. De ma, amikor már úgy érzem mindent átéltem és megszenvedtem, rájöttem, hogy egyetlen bűn van, amire nincs feloldozás: a szürkeség.
- Őszülés?
- Nem, hogyan is mondjam el neked. Látod, erről beszéltem: mondom a szavakat, nincs sok értelmük, te mégis egészen mást veszel ki belőlük.
Nem, a szürkeség az valami más. Idézhetném neked azt a verset, hogy ments meg, Uram, a szürkeségtől, de már el is felejtettem, s azt hiszem nagyon idegen lenne neked. Ezért inkább példát mondanék: szürkeség az, ha mindennap ugyanazt teszem, ha az életem egyetlen célja, hogy mindig ugyanolyan maradjak, legfeljebb mindig gazdagabb, sikeresebb legyek… Ha azt gondolom magamról, hogy az vagyok, aminek mások tartanak engem.  Ha nincsen olyan célom az életben, amit pénzzel ne lehetne megvenni. Ha azt hiszem, hogy alattam és fölöttem nincsen semmi, csak én. Ha minden napon ugyanúgy telik el, ha nincs ünnepnap, csak annyi, hogy vasárnap nem dolgozni megyek, hanem plázába. Ha mindennek csak a hasznát nézem, nem a szépségét. Ha a gazdagság csak pénz, ha a szerelem csak közösülés, ha a becsület csak hírnév.
- Azt hiszem, értem mire gondolsz. Nem vagyok olyan okos, vagy intelligens, mint te, de azért értem, azt hiszem, én is valami hasonlót éreztem. Gyűlöltem az életemet, hogy reggel mindig ugyanakkor kelek fel, hogy ugyanazt dolgozom, hogy este mindig ugyanakkor van a vacsora, hogy minden éjjel ugyanazokat a kihűlt hitvesi csókokat kapom, hogy minden harmadik nap szeretkezünk… Ezért akartam kitörni a házasságtöréssel. Tudom, hogy erkölcstelen volt, de legalább valami más. Volt végre valami izgalom, valami nem hétköznapi az életemben. Újra fiatalnak éreztem magam, izgalmas volt, hogy volt egy titkom, jó volt izgulni a lebukás miatt. Jó volt a kávéházak rejtekében ülni, bódítóbb volt az alkohol, ha az exszel ittam titokban egy pincében. Közben mindig féltem, hogy egyszer lebukom és akkor vége lesz a családi életnek, mert szerettem a férjemet és a gyerekeimet is, de nem volt elég. Kellett még valami. Most ráfáztam, mert se szerető, se család… csak te, bocs, ez tudom, hogy úgy hangzott, mintha csak valami megveszekedett vigaszdíj lennél, de…
- Nem kell bocsánatot kérned, tudom, hogy mire gondolsz. Én sem akarok álszenteskedni, még most is szeretettel gondolok azokra a nőkre, akik boldoggá tettek, még akkor is, ha csak olyan kapcsolatban voltunk, amiben csak keresztnéven szokás bemutatkozni a másiknak, de közben érzem, hogy veled valami új, valami minden eddigitől különböző kezdődött az életemben. De visszatérve az előző gondolathoz: ma szürkévé vált világ, akármilyen tarka is látszólag. Ebből a szürkeségből csak két módon tud kitörni az ember: a szenttel, vagy a mocsokkal. A szent, a magasztos lenne az igazi, de erre már képtelenek vagyunk. Elvették tőlünk azt a lehetőséget, hogy valami szebb, emelkedettebb lehetne, mint a mi kis nyomorult életünk. Igen, régen, még létezett nagyság. A középkori ember földszintes házakban élt, de a templomtornyok az égig értek, ha a földről nézték, olyan volt, mintha a mennyet tartanák a föld felett. Ma felhőkarcolókat építünk, de azok csak elveszik előlünk a napot. Megkarcolják a felhőket, de az eget nem érik el. Régen tündérmeséket és szentek legendáit regélték, ma csak a valóság és a kibeszélő-show-k jelentik a kulturális táplálékot. Rettentően unalmassá és egyszínűvé vált a világ, már reményünk sincs arra, hogy valami kiemeljen belőle.
De van egy másik út, a mélységé, a bűné. Mert ha képesek vagyunk valami mocskos bűnt elkövetni, akkor azzal azt is elismerjük, hogy van valami erkölcsi mérce, amit tudatosan megszegünk. Kisebb bűn embert ölni, és ezzel megfosztani valakit az életétől, mintsem hagyni, hogy több millió ember csak létezzen és sohase érezze meg, hogy mit jelent élni.
Ezért mondom, hogy a legnagyobb és egyetlen bűn, ha valaki megelégszik a létezés puszta folyamatával, s nem tör se fel, se le.
- Nem értelek. Szeretsz és közben a gyilkolásról beszélsz? Félni fogok veled aludni éjszakánként, - mondta, s megpróbált erőltetetten nevetni.
- Tudod, azon az éjszakán, amikor megvert az az állat és én kirúgtam a házból, valami félelmeteset éreztem. Éreztem, amit az öklöm és a rúgásom alatt behorpad a húsa, úgy éreztem a fájdalmát, mintha velem történne és amikor ott álltam a lépcső tetején, már láttam lelki szemeimmel, hogy lefele gurul, pattannak szét a csontjai és kitöri a nyakát. Láttam, amint a lépcső alján hörög és üvegesednek a szemei és kínjában a földet kaparja. Láttam a végső rángást és amint maga alá vizel.
- Nem ítélt volna el senki sem, tanúsítottam volna, hogy engem védtél. És abban a pillanatban úgy szerettelek, mint még soha senkit, mert láttam, hogy megvédsz. Hogy te vagy az első férfi az életemben, akire számíthatok, aki kiáll mellettem.
- Fájni fog, amit mondok, de abban a percben már nem gondoltam, csak arra, hogy erős vagyok és ölni tudok. Amikor láttalak a földön feküdni, amikor hallottam a sírásodat, akkor még csak arra gondoltam, hogy megmentselek, de amikor már a hátam mögött voltál, csak az ölésre és a harcra bírtam gondolni. Akkor egy új világ nyílt meg előttem, megéreztem, hogy a féktelen, szabadjára eresztett gyűlölet milyen erőt képvisel. Azt hiszem, ma már tétovázás nélkül végezni tudnék vele. De egyben biztos lehetsz: téged csak szeretni tudlak. Úgy, ahogyan még senkit sem. És ha elfogadsz – öregen, csúnyán, s tudom, hogy volt jobb szeretőd is – akkor, hidd el, minden erőmmel azon leszek, hogy boldoggá tegyelek.
Még most sem tudom elhinni, hogy szeretsz. Hogy így is elfogadsz és kellek neked.
- Köszönöm, hogy nem azt látod bennem, ami vagyok, hanem valami szebbet és jobbat. Talán ez a szerelem, amit nem mersz bevallani magadnak, amit félsz kimondani, pedig láttam, hogy még a haláltól sem riadsz meg? Ha mindezt más mondaná nekem, ha dicsérné a fiatalságomat és a szépségemet, először arra gondolnék, hogy csak meg akar kapni, s azután elhagy, de neked elhiszem, hogy örökké ezt fogod érezni, hogy nem hagysz el, vagy használsz ki. Én – nem akarok hazudni neked – nem látlak a világon a legszebbnek, igaz, nem is szeretem a szép férfiakat, de azt tudom, hogy rád számíthatok, hogy mindig mellettem leszel, akármi is történik velem. Én ezt a bizalmat érzem, és azt hiszem, ez a szerelem. És most nem akarok másra gondolni, se a férjemre, se a szeretőmre, se a gyerekeimre, csak arra, hogy itt vagy nekem, hogy egész életemben rád vártam és hogy ezen a pillanaton kívül semmi sincs.
Furcsa nap volt, amikor megláttalak ott a téren. Nem csak az anyai ösztönömet keltetted fel azzal a búskomorsággal, amivel ott ültél, hanem valami mást is éreztem. Más voltál. Éreztem, hogy más a te világod. Más férfinál tudom, hogy mire hogyan reagál, benned volt valami idegesítő, de egyszerre izgatóan idegen. Tudtam, hogy vagy megutállak, vagy megszeretlek. Más voltál. Elkezdtem rád figyelni, érdekes voltál. Persze közben éltem az életemet. A többit már tudod. Egyszerűen élveztem, amikor itt ültem és beszélgettem veled, láttam, rajtad, hogy napról napra jobban érdeklődsz utánam. Belém szerelmesedsz, megkívánsz, sötöbö. Jól esett látnom, jó volt a hiúságomnak. Büszke voltam magamra, hogy nem csak a szokásos férfiakat tudom elcsábítani, hanem egy különösebb fajtát is. Vadászösztönnek mondjátok? De közben nem vettem észre, és vadászból lassan én is vad lettem. Nem vetted észre, de lassan a hatalmadba kerültem. A legrokonszenvesebb tulajdonságod, hogy ezt nem vetted észre, úgy viselkedtél, mint aki teljesen reménytelenül szerelmes valamilyen felsőbbrendű lénybe. Aki én voltam.
Aztán, volt egy álmom is. Mögöttem álltál és átöleltél. A jobboddal a melleimet fogtad át, a bal kezedet az ágyékomra tetted… Tegnap éjjel így öleltél át. És akkor nagyon boldog voltam. Még kérdeztél is, hogy miért könnyezem? Most már válaszolok, akkor nem tudtam: boldog voltam. Még soha nem sírtam a boldogságtól, csak a fájdalomtól. Egy új világot nyitottál meg előttem. Bár megfogadtam, hogy soha nem mondom ki, mert nem akarok se gyengének, se kiszolgáltatottnak tűnni, mégis: köszönöm.
Nem tudom, hogy meg tudok-e felelni azoknak, amit rólam képzelsz. Nem vagyok szép, okos, vagy hasonló. De amíg elfogadsz, addig boldoggá akarlak tenni. És nem akarok belegondolni abba, hogy mi jön utána.
És te?
- És én? Mire gondolsz?
- Én így láttam az egymásra találásunkat. Te hogyan élted át?
- Amikor megláttalak, akkor rögtön megtetszettél. És arra gondoltam, hogy elképzelhetetlen, hogy te ne legyél boldog, és mindenki csak boldog lehet, aki a közeledben lehet. De ez még nem volt szerelem, csak egyszerű ténymegállapítás, olyan, mintha csak azt mondanám, hogy ez a hegy magasabb, mint a többi, vagy hogy a nap meleg és melegít. De talán egyértelműbb, ha azt mondom, hogy olyan voltál, mint egy csodálatos festmény egy múzeumban, amit megcsodál az ember, de soha nem gondol arra, hogy az ebédlőjébe kirakja. Azután boldog voltam, hogy néha a közelembe vagy, banális közhely, de olyan voltál, mint egy hideg téli napon a felhőkön áttörő napfény, ami egy pillanatra melegít, pedig tudod, hogy feltartóztathatatlanul közelít a csontig hatolóan hideg éjszaka.
- Lehet, hogy banális, de nagyon szép. Köszönöm.
- A legtöbb, amit mondani tudok, hogy szeretlek, hogy szeretnélek boldoggá tenni és szükségem van rád. A többi csak giccselés, csak közhely… – nem tudta befejezni a gondolatot, mert a nő az ölébe ült, combjaival átkarolta derekát és csókolni kezdte. Talán fél óra is eltelt, amikorra a helyzet lehetővé tette, s össze tudta szedni magát annyira, hogy folytassa.
- Köszönöm hogy vagy. Én nem tudok határnapot kijelölni, ameddig csak kedveltelek, s amikortól kezdve szerettelek. De talán… Emlékszel, amikor az első nap itt ültél és a válladról felemeltél egy hajszálat és leejtetted a földre. Volt abban a mozdulatodban valami kecses, valami istennői, valami az antik görög vázák harmóniájából. Olyan volt, mintha a kezeddel magadra mutattál volna, mint az egyetlen értékesre és nemesre a világban. Az ujjaid megérintették a válladat, a törzsed és a karod körré záródott, mint a végtelenség és a tökéletesség örök, húsból és csontból formált jelképe. Aztán félig kinyújtva eltartottad magadtól a hajszálat és elengedted. Nem eldobtad; elengedted. Mintha egy kis madárfiókát nevelgettél volna otthon és először bocsátottad volna szárnyára.
Vagy olyan volt, mint ősi mitológia hőse, aki hajszálát nem eldobja, hanem elveti, hogy abból, mint magból önmaga csírázzék ki. Csak egy hajszál, amiben minden benne volt. Benne volt teljes emberi voltod, s minden, amit csak beléd képzelni lehet.
Nevessél ki, de megőriztem azóta azt az aranyhajszálat. Elraktam a pohárszékbe, s ha egyedül voltam, nézegettem, s megpróbáltam elképzelni, hogy milyen lehet a hajad simogatása. Visszagondoltam a mozdulatodra és igen, azt hiszem, azon a napon szerelmesedtem beléd.
Ennyi, nem több. De ha szeretsz, akkor ennyiből is megérted.
Egy óra múlva, amikor az asszony már elszenderedett a karjai között, még mindig úgy érezte, hogy sohasem volt ennyire boldog. – No moral, no problem, suttogta maga elé, s ő is elaludt.
Hetek és hónapok múltak el, mint egyetlen pillanat, a szerelem furcsa időtlenségében. Nem unták el egymással a beszélgetést, szemük csillanása nem tompult, amikor meglátták egymást, s éjszakánként ölelésük nem gyöngült.
Furcsa dolog a nyelv. Ha egyszer átéljük a boldogságot, utána egy életen keresztül próbálgatjuk meg csiszolni a szavakat, hogy legalább az árnyát visszaadja annak, amiben részünk volt, ellenkező és hasonló szavakat illesztünk egymás mellé, végtelen változatot próbálunk ki, míg végül rájövünk arra, hogy a boldogság maga olyan egyszerű, hogy még a betűk is túl hosszúak a leírásához, csak hallgatás lehet méltó hozzá. Ezért csak hallgatni lehet erről az időről, vagy csak dadogó és oda nem illő fogalmakkal próbálhatjuk meg leírni.
Egy másik világban, egy ismeretlen dimenzióban éltek. Olyan erő rabszolgái lettek, aminek létéről korábban még sejtelmük sem volt. Lelkük minden porcikáját átitatódott a boldogsággal, s szükségük is volt rá, mert nem tudták, hogy hamarosan lejár az idejük, s minden szép reményüknek vége szakad.

Repedések

Boldogok voltak, Damnát olyan boldog volt, mint még soha, a boldogságnak egy olyan eszeveszett formáját ismerte meg, ami azelőtt még ismeretlen föld volt előtte. Gyakran kérdezgette magától és Ferdytől is, hogy ez igaz lehet-e, hogy megérdemelte-e.
Ferdy hangulatától függően adott erre a kérdése negatív vagy pozitív választ. Ahogy telt az idő, egyre gyakrabban változott a hangulata. Egyik nap valami rózsaszín köd takarta előle a napi gondokat, az elhagyott családot, a megcsalt férjet, szerelmük halálraítéltségét – másik nap viszont teljesen maga alá temették a gondok, s ilyenkor dühét a férfira zúdította. Az meg csendben várta, mert tudta, hogy ha egyre többet is kellett, hogy csak eljön az a bizonyos, mindent elsöprő szenvedélyes ölelés, ami minden alkalommal új mélységet és magasságot nyit meg előttük.
A mindent felejtő szeretkezések új világba vezették be, egy olyanba, amiért érdemes volt eldobni az előzőt. Ezért a világért érdemes volt elviselni a rossz napokat, még akkor is, ha ezek egyre inkább túlsúlyba kerültek. Még akkor is, ha lelke mélyén, a gyermekkori katekézisek halkuló visszhangja azt súgta neki, hogy egyszer kamatostul kell mindenért megfizetnie. De a nagy visszafizetés előtt, időnként a sors benyújtotta a törlesztő részlet iránti igényét.
- Hazudtál nekem, – fordult hozzá a nő az egyik este. – nem teljesítetted az ígéretedet.
- Melyiket? – kérdezte meglepetten a férfi.
- Még nem mutattad be Glindát.
- De már évek óta nem is találkoztam vele.
- Nem számít. Akkor hívd fel és beszélj meg vele egy találkozót péntek délutánra. A helyet és a pontos időpontot rád bízom.
- Hívjam fel és mondjam meg neki, hogy a szeretőm meg akarja ismerni? Nem lenne ez kicsit groteszk?
- A te barátnőd, majd csak kitalálsz valamit. Ha olyan jó barátod, majd eljön, mert kíváncsi arra, hogy mi van veled. Velünk – tette hozzá kicsit megnyomva a szót.
- Minek? Nem értelek. Már évek óta nem találkoztam vele. Minek feléleszteni a múltat?
- Mert tudom, hogy sokat számít neked, csak nem tudom, mennyit.
- És ha látod, akkor az, mit számít?
- Nem tudom.
- Tudod, hogy csak téged szeretlek, még soha senki sem jelentett nekem ennyit. Ami Glinda és köztem van, volt, össze sem hasonlítható ezzel.
- Akkor is találkozni akarok vele.
Damnát olyan szerelmes volt, mint egy kiskamasz, bármire képes lett volna, tekintet nélkül a következményekre, felhívta hát Glindát, a főtéri kávézóban megbeszélték a randevút – az a hely neki Glindát jelentette, s a kellemetlen találkozás ténye ellenére szerette volna megadni neki a hazai pálya előnyét.
A beszélgetés feszengve indult, s kínos mederben folyt. Ferdy és Glinda az asztal ellenétes oldalán ültek, s bár Glinda megpróbált barátságosan viselkedni, Ferdy mereven elzárkózott minden emberi gesztustól. Csak ült, néha egy bólintással vagy néhány elharapott egytagú szóval válaszolt és mereven figyelte a férfi arcát. Damnát később nem tudta felidézni a beszélgetés egyetlen mondatát sem, csak azt, hogy mindannyian nagyon várták már a végét. A helyzetet Glinda oldotta meg, a végén ránézett az órájára, elhörpintette a maradék kávéját, s közölte, hogy bár igazán jól érezte magát, de most már mennie kell haza.
Amint Glinda eltűnt a láthatáron, Ferdyből kirobbant az indulat.
- Gyűlöllek és legszívesebben, most azonnal elhagynálak. De adok még egy lehetőséget: szakíts meg vele minden kapcsolatot. És akkor talán együtt maradhatunk.
- Eddig se volt vele semmilyen olyan kapcsolatom, jól tudod. Csak barátok voltunk.
- Ne hazudj. Láttam, hogy amikor találkoztatok, hogyan néztetek egymásra, abban minden benne volt. Rám miért nem tudtál sohasem így nézni?
Damnátot váratlanul érte a támadás, megpróbált visszaemlékezni Glinda pillantására. Öröm volt benne, bár látszódott rajta, hogy az egész helyzet kínosan érinti és legszívesebben azonnal elmenekülne. Öröm volt benne, hogy újra látja, s örömöt olvasott ki belőle, hogy a férfit végre boldognak látja.
- De hát rád teljesen másképpen nézek, az teljesen más dimenzió.
- Persze, abban benne van a szerelem, a vágy és még ki tudja mi minden. De nincs meg benne az, amivel Glindára néztél.
- Miért, abban mi volt? Már nem tudom, hogyan néztél?
- A szeretet. Ne hazudj, nem lehetsz olyan ostoba, hogy ne tudd, hogy szerelmesek vagytok egymásba. Legalább magadnak ne hazudj. Így csak a régi szerelmesek tudnak egymás szemébe nézni. Velem szexelsz, de abban nincsen annyi intimitás, mint ebben a pillantásban volt.
- Bolond vagy, még soha nőt nem szerettem annyira, mint téged. Még soha senki sem jelentett nekem annyit, mint te. Azelőtt csak látszatéletem volt.
- Lehet, hogy bolond vagyok, de nem teljesen hülye. Csak tudnám, hogy mit eszel ezen a vén luvnyán.  Miben több mint én? Mi van benne, ami bennem nincs meg?
A férfi nem volt teljesen a „luvnya” szó jelentésében, de a szövegösszefüggésből sejteni vélte. A kérdésre talán még tudott volna válaszolni, fel tudta volna sorolni, hogy mi az, ami Glindában meg van, de Ferdyben nincs: a jóság, a hűség, hogy annyi éven keresztül mindig mellette állt, ha másképpen nem is, de lélekben, hogy rá mindig lehetett számítani, mindig meghallgatta, de sohasem akart uralkodni rajta. Elmondhatta volna, de nem lett volna semmi értelme, mert Ferdy képtelen lett volna megérteni a másik oldalt: hogy Glindában nincs meg az a szenvedély, az a tűz, az a lobogás, ami nélkül már nem lenne teljes az élete.
- Én csak azt tudom, hogy nélküled semmit sem érne az életem. Hogy őt sohasem tudnám úgy szeretni, ahogyan téged. Hogy ha elhagynál, tudom, hogy senki sem ölelne, senki sem csókolna úgy, mint te. Ő sem. Ha elhagynál, véget érne az életem. Lehet, hogy még pár évig tartana a létezés, de az már nem lenne élet. Szeretlek és ha akarod, mindent megteszek érted.
Lehet, hogy el fogsz hagyni, sőt biztos, hogy találsz magadnak valakit, aki jobban beteljesíti a vágyaidat, de az utolsó percig harcolni akarok, utána pedig reménykedni, hogy vissza fogsz térni egyszer. Nem tehetek mást, szeretlek, szerelmes vagyok beléd.
- Akkor válassz. Ő vagy én. És könyörgöm, legalább előttem ne álmodozz arról, milyen lenne azt a ráncos száját csókolgatnod.
A férfi nehezen formálgatta a szót, hiszen tudta, hogy ezzel a legigazabb barátját fogja elárulni és vele együtt azt az erkölcsi rendet is, amiben eddig hitt, amin alapult ez a barátság is, de azt is tudta, hogy nem tehet mást: - Te. Téged választalak.
És közben az asszonyra nézett, aki talán sohasem fogja megtudni, mit jelentenek ezek a szavak: önzetlenség, barátság, hűség, becsület – mindaz, amit most a kedvéért elárult.
- Nekem ez nem elég. Biztosítékot akarok.
- Nem elég a szavam? Pedig az többet ér, mint nálad az eskü.
- Még hazugnak is nevezel?
- Te mondtad, hogy ígéreteid hatálya a mondat vége.
- Mondtam, de nem számít. Látod, e miatt a kurva miatt még erre is képes vagy, hogy bemocskoljál. Drágám, nincs választásod: vagy azt teszed, amit mondok, vagy azonnal vége mindennek köztünk. Vedd tudomásul, hogy más férfinak még ennyi lehetőséget se adtam eddig, nem is tudom, hogy veled miért teszek kivételt.
- Talán azért, mert a szíved mélyén tudod, hogy még sohasem szeretett senki sem annyira, mint én.
- Link duma. Én bizonyítékot akarok. Esküdj meg!
- Mire?
- A hitedre, az Istenedre. Tudom, hogy rajtam és Glindán kívül csak az számít neked. Esküdj meg, hogy nem találkozol vele többet, nem beszélsz vele telefonon és nem is gondolsz rá.
- Ha szeretsz, megteszem. Szeretsz?
- Ha engem választasz, azt fogom mondani, hogy szeretlek. Ha nem, akkor nem szeretlek.
Damnát ebben a pillanatban tudta, hogy a nő már nem szereti, mert az igazi szeretet soha nem szab feltételeket – de azt is tudta, hogy azért a milliomod résznyi reményért, hogy hátha csak egy pillanatnyi hangulat ez a megkeseredettség, még erre is képes volt.
- Esküszöm a hitemre és az Istenemre.
- Túl könnyen mondtad ki. Nem gondoltad komolyan.
- De kimondtam. Csak ez számít. Most mondd ki te is azt a szót, amit ígértél.
- Elfelejtetted, hogy engem soha nem köteleznek semmire sem az ígéreteim? De majd meglátjuk. Ha két dolgot megteszel, akkor talán.
- Mit akarsz még?
- Egy: írsz neki egy e-mailt, hogy vége. Mert engem szeretsz és nem őt.
- Nem fogja érteni, hiszen közöttünk soha nem volt semmi olyan, amire féltékenynek kellene lenned.
- Nem érdekel. Vagy ő, vagy én, megmondtam.
- És a másik?
- Gyere, majd meglátod. – felálltak, az asszony a téren keresztül egy látványpékséghez vezette. – Egy Májas bourekast kérek.
Majd odatartotta Damnát szája elé: - Harapj bele. Ha megteszed, tudom, hogy valóban szeretsz.
– De kis mocsok vagy – suttogta maga elé és már nem érdekelte, hogy a másik meghallja-e.
A férfi hirtelen olyan gyűlöletet érzett a nő iránt, mint még sohasem. Régi szokása volt, hogy péntekenként nem evett húst. Minden más lekopott róla korábbi vallásos énjéből, nem járt templomba, nem olvasta a Bibliát, nem imádkozott… de ezt az egyet, ami nem is kötelező előírás, betartotta. Nincs öt perce, hogy megtagadta a legigazabb barátját, most azt várja el, hogy még a hitének utolsó kis morzsáját is megtagadja – azt, amire az előbb esküdnie kellett.
De végtére is csak egy falat étel és ezzel talán vissza tudja szerezni a szerelmét. Talán ebből megérti, hogy milyen sokat jelent neki.
Beleharapott. Mintha kőből lett volna az étel, alig bírta megrágni, erőlködnie kellett, hogy ne öklendezze ki azonnal. Behunyta közben a szemét, nem akarta, hogy lássa az asszony, talán diadalittas képét. És ne lássa senki a könnycseppet a szemében. A kiüresítettségen kívül csak gyűlöletet érzett. Már nem az asszonyt gyűlölte, csak saját magát.
- Egyek még?
- Nem, ennyi elég. Azt hiszem, te tényleg szeretsz engem, ha még ezt is megtetted. Fogadjunk, hogy most egy kis mocskos, hazug dögnek tartasz engem.
- Igen.
- Te viszont értsd meg, hogy nekem meg tudnom kellett, hogy valóban többet jelentek-e neked mindennél.
- És most már tudod, most, hogy mindent elvettél tőlem.
- Talán. Majd meglátjuk.
Aznap éjjel a nő már nem hozta többet szóba Glindát. Nem kért újabb esküt és nem kérdezte meg, hogy vajon elküldte-e a férfi az e-mailt. Olyan szeretkezéssel jutalmazta meg, amiben több tűz volt, mint az összes eddigiben: de ezt a tüzet már nem a szerelem vagy a szenvedély égett, hanem a gyűlölet és a féltékenység, a sértett hiúság. És Ferdy, Damnát bármennyire is szerette volna, nem mondta ki azt a szót, hogy „szeretlek”.
Egyikük sem mondta ki, de aznap valami végleg megrepedt.