BELÉPÉS
REGISZTRÁCIÓ
Legnépszerűbb írások:
pff
Barbara, Kedves! A villamoson láttam meg a nevetésedet, mintha csak Te lennél, akkor határoztam el,...
Legnépszerűbb szerzők:

A les-hegy titka 08. A bástya

Jobbra indultak el a fal alatt, de alig tettek meg néhány lépést, egy bástyaszerű alakzat előtt találták magukat. Nem kellett kiadni az utasítást, szép sorban felmásztak, s mikor körbe tudtak nézni, a hegyjáró várakozón fordult a tudó felé.
- Ez… – kereste a szavakat a tudó. – Ilyen nincs. Olyan szabályos alakzat, mintha építették volna, de közben látszódik rajta, minden egyes szemcséjén, hogy természetes képződmény.
- Akkor milyen következtetést von le mindebből, tanult uraságod? – kérdezte alig leplezett gúnnyal a férfi.
- Semmit. Ember nem építhette, ez világos. És azt sem hiszem, hogy a keresztények magasztos istene teremtette volna, annak, mint egyetlen istenségnek, van fontosabb dolga is. Az is valószínűtlen, hogy maga a természet alakította volna ki, olyan csekély ennek a lehetősége, hogy bízvást mondhatjuk lehetetlennek is. A legésszerűbb magyarázat még mindig az istenek lennének. A régiek még tudtak valamit, hogy az istenekben hittek. Azok ráértek ilyen buta tréfákra. És maga mit mond? – fordult a hegyjáró felé.
- Semmit. Én csak egyszerűen elfogadom, hogy itt van. Nem kutatom, hogy miért és hogyan, csak egyszerűen elfogadom a tényt. És valószínűleg az előttünk járók is épp így tettek. Valószínűleg ők is kerestek valamilyen magyarázatot egy istenben vagy egyéb szentségben, de ami fontosabb: használták. Nézzenek körbe! Mit látnak?
- Fákat – vonta meg a vállát a tudó.
- Ma igen. De régen, amikor a várak és erődök még nem műemlékként működtek, akkoriban kivágták a fákat, hogy lássák a közeledő ellenséget. Akkor az egész medencét, az összes utat be lehetett innen látni. Gondolkoztak azon, hogy ezt a helyet miért hívják „les”-nek? Régen a neveket nem véletlenül adták. Ma már nincs jelentése a neveknek, de egykor a névnek a lényeget kellett kifejeznie. Általában úgy gondolják, hogy az urak itt vadásztak, azért lett a hegy neve „les”, de ha itt állunk, akkor egy másik magyarázat is előugrik: innen lehetett lesni, vigyázni a környéket.
- Lehet, hogy mindez mese – tette hozzá elgondolkodva a tudó. – De talán van benne valami. Ezért nem akarta tudni a mi nevünket sem, amikor elindultunk?
- Igen. Mert a nevek hamisak, ma már semmit sem mondanak. Talán az indiánok voltak az utolsók, akik tisztában voltak ennek a fontosságával, de egy politikailag korrekt népirtás keretében, demokratikus módon bezárták őket egy rezervátumba, ahol a totemoszlopok helyett már kaszinókat emelnek. Ma már nincsenek nevek, nincsenek a nevek által meghatározott sorsok.
- Nem jobb így? – kérdezett vissza a férfi. – Gondoljon Macbethre. Igaz, hogy ma a neveknek nincs jelentésük, de nem is bilincselik meg a sorsot. Macbethnek királyságot jósolnak, és ő beleőrül ebbe, a barátjának, már nem emlékszem a nevére, azt jósolják, hogy a fiai királyok lesznek, de ő csak nevet ezen, és persze nem is lesz király, se ő, se a gyerekei. Megmaradt az áldott középszerűségben. Nem jobb, ha szabadon éljük az életünket, nem vagyunk jóslatok foglyai.
- Banquo! Banquo a neve, eszembe jutott! – kiáltott fel a tudó. – Emlékszem: „Kisebb leszesz, mint Macbeth és nagyobb!”
- „Nem oly szerencsés, mégis boldogabb!” – folytatta a férfi. – Igen, erre gondoltam. Lehet, hogy nincs már nevünk, csak egy véletlen betűsor van helyette, mégis boldogabbak vagyunk, mert nincs meghatározva előre a sorsunk.
- De nincs is reményünk a királyságra… – vetette ellen a hegyjáró.
- Királyság? Ma már köztársaság van majdnem mindenhol. A „démosz”, a köznép, a középszerűség uralma. Nincs szükség királyokra, se olyan emberre, aki meghaladná az átlagot. De úgy látszik, hogy valami különös varázsa mégiscsak van ennek a helynek. Véletlenül sodródtunk össze, mi annak a valószínűsége, hogy hogy három olyan ember találkozzon ebben a posztmodern, vagy mit tudom én, milyen korban is élünk most, akik egy elkezdett Shakespeare sort folytatni tudnak? Kihaló állatfaj vagyunk, elsősorban maga – fordult a tudó a hegyjáró felé. – Maga a legrosszabb. Egy zombi. Maga meg nem született meséket idéz a hegyről. De ha meghal, akkor ezek a mesék is meghalnak, senki nem fogja idézni. Lehet, hogy mi vagyunk az utolsó nemzedék, aki még tudja Shakespeare-t idézni, de mégis évszázadokig benne volt a köztudatban.
- Miért? Én ne lehetnék boszorkány? – húzta ki magát a hegyjáró. – Ahogy a boszorkányok Macbethnek királyságot jósoltak, és mert Macbeth ezt a jóslatot elhitte, valósággá vált, én miért ne jósolhatnék egy pogány, egy királyi múltat ennek a hegynek? Még ha nem is igaz… Nem unalmasak a királyság reménye nélküli férfiak és a múlt nélküli sziklák?
- Mert ma már nincsenek boszorkányok… Macbeth idejében még úton útfélen boszorkányok termettek, ma hol keresné őket? A helyközi járaton utazva? – intette le a tudó.
- Ha múltat képzelünk a hegynek, akkor nem képzelhetünk boszorkányt is? – kérdezte a férfi- Én azt hiszem, kezdek hinni a mesékben. Azt hiszem, vissza fogok ide jönni…
- Csak siessen – figyelmeztette a tudó.
- Miért? – kérdezte a férfi.
- Várjon! Még ne válaszoljon. Előtte hadd mutassak valamit – kérte a hegyjáró.
- Maga…? Mit tud? – csodálkozott a tudó.
De a hegyjáró nem válaszolt, csak szép csendben elhagyta a bástyát.
Folytatások
Apám sokat mesélt önről. Tudja, ő volt a harmadik azon az úton...
Annyi csapástól megtörve, meglátogatta őt a Szentlélek; és mert a csapásoktól nem lett keményebb, és nem küzdött önfejűen Isten jogos igazsága ellen, hanem amikor megérezte a nagy irgalommal büntető Isten kezét, vétkeit emlékezetébe idézve föl-jajdult, és - amennyire emberi ítélettel helyesen meg lehet ítélni - szívének töredel-mével és vezekléssel bánta meg vétkeit. Valóban boldog kényszerűség, mely a javulásra ösztönöz. Mert valójában szükségszerű dolog, hogy akit a világ gyűlöl, azt Isten...
Ha szakadékkal találkozik, akkor ne essen bele. Ha patakhoz ér, akkor forduljon jobbra. Ha úthoz, akkor balra. A világ valójában sokkal egyszerűbb, mint gondolnánk. Csak a mai korban próbáltuk meg barbár módon leegyszerűsíteni, megtisztítani minden feleslegesnek tűnő titoktól és mesétől, így viszont érthetetlenné válik a nagy leegyszerűsítésben.
Itt állunk ez előtt a valami előtt. Évtizedek óta járom a hegyet, mindennek kitaláltam már egy mesét, ami vagy igaz, vagy nem, ez már nem is izgatott. Volt, aki elhitte, volt, aki nem. Nem számít. De itt van ez a valami. Talán egy ajtó, talán csak egy véletlen sziklaalakzat, nem tudom. Én félek megbolygatni, mert lehet, hogy valóban van valami mögötte
Előző részek
A sötét középkorban még mindenki tudta, hogy a lényeg és a forma összetartozik. De aztán jött a reneszánsz és a felvilágosodás, és ami addig egész volt darabokra tört. A forma és a lényeg, a lélek összetartozott. Ahogy a test és a lélek is. Akkor, ha valakinek fájt a feje, elment a templomba, imádkozott és meggyógyult, mert a lelkéből elűzte a nyavalyát és ez a testét is kikúrálta. Ma agyonkezelik a testet és a lelket is, de mert külön-külön valóságnak tekintik, nincs meg a harmónia, ami az...
Valamikor még képesek voltak szeretni az emberek. Ehhez képest a mai világunk rend nélküli és felszínes. Valamikor még a bűn is nagyszerű volt, egy szakításba évszázados fák dőltek ki, egy házasságtörés felmorzsolta a lelkeket. Mi miért nem vagyunk képes ilyen szerelemre? Miért a jobban-gyorsabban-olcsóbban elv alapján éljük meg a szerelmet? Azon gondolkoztam, hogy vajon a feleségemmel valaha megéltünk-e olyan pillanatot, ami túlmutat a felszínen? És azon is gondolkoztam, hogy egyetlen bűn...
- Szóval – a tudó nagyon élvezte, hogy intellektuálisan megalázhatja a férfit, – a bűnöknek is lehet helye Isten, most a hipotézis kedvéért nevezzük így a magasabb rendű erkölcsi igazságot, tervében? - Tulajdonképpen igen. Végtére is Júdás nélkül nem lett volna feltámadás, hiszen halál sem lett volna. - Nem gondolja – mutatott a tudó az alattuk elterülő medencére, – hogy ezzel a világ összes gazemberségét alapjában véve helyesnek ítélte meg? Júdás nélkül nem lett volna megváltás, éljen Júdás!...
Itt nincsenek utak. Sok úton el lehet indulni, de kétszer nem lehet ugyanazon az úton eljutni a célhoz. Ezt magyarázom. Itt nincsenek térképek, csak érzések. Hogy, ha felfele megyünk, akkor célhoz érünk. Ha rossz érzés tölt el, akkor kerülni kell, mert leszakadt az út, vagy valami hasonló.
Nem arról van egyszerűen szó, hogy maga csak addig érzi magát férfinak, amíg újabb és újabb hódításokat tudhat a magáénak? Ugyanazt csinálja, mint nagyban az emberiség. Megszerez egy területet, civilizálja, azaz lerabolja, majd unottan, feneketlen éhséggel tovább akar állni, hogy újabb területeket hódítson meg. Most éppen bajban vagyunk, mert a globalizációnak köszönhetően gyakorlatilag az egész bolygót leraboltuk, tovább kellene állnunk, hogy újabb zsákmányt találjunk a naprendszerben, de...
Hasonló történetek
Amikor azt kérdezik, mikor kezdődött el a háború, legszívesebben azt mondanám, hogy akkor, amikor az „őslevesben” megjelent az első baktérium, vagy talán egy kicsit később, amint elkezdtek az egysejtűek osztódni, kimásztak a halak a vízből, lejöttek az emberszabásúak a fákról, de semmiképpen sem az értelem megjelenésével, vagy Gagarin első űrutazásával, mint ahogyan manapság néhány filozófus kedvű egyén állítani szokta. Egymás elpusztítása evolúciós kényszer, ami mélyen belénk van kódolva, nem...
Hogy a hasonló lázadás lehetőségét elkerüljék, a hadvezetést megreformálták. Többé nem kerülhetett a teljes Űrgárdista Sereg irányítása egyetlen kézbe, ezért az addig egyetlen sereget képző haderőt felszabdalták Űrgárdista Káptalanokra. Minden Káptalan egyedi jegyekkel rendelkezett, és egységeikbe az alapítójuk, vagyis Primarchájuk, génjeit ültették bele. A Birodalmat részekre osztották, ezekre kihelyeztek egy-egy Káptalant, hogy tűzzel-vassal őrizzék a békét...
Hozzászólások
Még nincsenek hozzászólások
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned