A les-hegy titka 11. Visszatérés a sírhoz

Furcsamód csendes volt az erdő a hegytetőn, gondolta a hegyjáró, miközben felfele baktatott. Még az út távoli zúgása is alig hallatszott fel, mintha a természet is lélegzetvisszafojtva figyelte volna a pillanatot, mikor a hegy titkáról lehull a lepel.
A pillanatot, ami mégsem akarta felfedni magát: a hely üres volt. Ott volt a sír, a helyén, látszott rajta, hogy a köveit évek, évszázadok óta senki sem mozdította meg, de semmi nyoma sem volt a tudónak.
A hegyjáró szokásból körbenézett, de tudta, hiába: a kövek nem őrzik meg a lábnyomokat, mint az avar vagy a fű.
Mikor közelebb ért, akkor vette csak észre a bakancsokat. Mintha valaki gondosan levette volna lefekvés előtt, egymás mellé állítva. Mégis, érezte, hogy aki a cipőket odarakta, nem számított arra, hogy valaha is viselni fogja még: az a valaki tudta, hogy erre a lefekvésre nem következik ébredés. Csak jelet akart hagyni neki.
Egy jelet, amit a kor, amely már nem idéz Shakespeare-t, már nem ért meg.

Kötelességtudóan körbejárta a hegyet és az erdőt, tudván, hogy úgy sem talál semmit. Van egy ajtó, ami neki sohasem fog megnyílni.
Hiszen a csodákra a hitetleneknek van szükségük, a hívőknek elég a hite.
Mégis… mart belé a gondolat. A hegy miért nem neki nyilvánult meg, aki az egész életét neki szentelte, miért egy hitetlen tudónak, aki le akarta rombolni?
És a hegyjáró tudta, hogy sohasem fog visszatérni.

Annyi csapástól megtörve, meglátogatta őt a Szentlélek; és mert a csapásoktól nem lett keményebb, és nem küzdött önfejűen Isten jogos igazsága ellen, hanem amikor megérezte a nagy irgalommal büntető Isten kezét, vétkeit emlékezetébe idézve föl-jajdult, és - amennyire emberi ítélettel helyesen meg lehet ítélni - szívének töredel-mével és vezekléssel bánta meg vétkeit. Valóban boldog kényszerűség, mely a javulásra ösztönöz. Mert valójában szükségszerű dolog, hogy akit a világ gyűlöl, azt Isten szeresse… – Thúroczy János: A Magyarok Krónikája