A Les-hegy titka 07. A fal

A halánték deres immár, a haj őszül koponyámon,
fiatalságom elillant, feketéllnek fogaim már,
oda van múltam, az édes, rövid és csúf, ami jön még.
Remegek már a haláltól, hisz a Hádészban a szöglet,
ami vár rám, hideg és szűk, a lejárat is ijesztő,
s aki egyszer lemegy, az már soha fel nem jön a fényre... – Anakreón

Percekig nem szólalt meg egyikük sem, a kaptató elkoptatta hangjukat, s a fák megnyesték a látótávolságot is, így szinte észre sem vették, amikor a hegyjáró megálljt intett és előre mutatott:
- Íme!
És előttük állt a sziklafal Isten alkotta erődje. Talán 5-6 méter magas lehetett, s a barna kövek fenyegetőn őrizték a csúcsot.
- Ugye maga sem gondolta komolyan, hogy ezeket valami titokzatos ősi nép varázsolta ide? – kérdezte gúnyosan a tudó.
- Azt nem… De azt már el tudom képzelni, hogy valakik egykor felismerték, hogy ez a hely mennyire alkalmas lenne védekezésre, és ásóval, formált rajta egy kicsit. Egy pillanatra felejtse el, amit eddig tudott és azt is, amit én mondtam, ne szólaljon meg, csak próbálja magába szívni a hely szellemét. Csak ennyit kérek.
A férfi megfogadta a tanácsot, de a tudó inkább fel-alá járkált. Köveket vett fel és vizsgált meg, kopogtatta a sziklákat, s látszott rajta, hogy nagy önuralmába kerül, hogy ne szólaljon meg.
- Szép… – törte meg pár perc múltán a férfi a csendet. – Azt hiszem, értem, hogy miért szeretett bele ebbe a helybe. Nem vagyok tudós, hogy eldöntsem, hogy igaz-e, amit mesél, vagy amiben hisz, de azt hiszem, hogy ez a hely megérdemelné azt, hogy igaz legyen. Ahogy itt állok, kis híján én is hívővé leszek.
- Nem is kérek többet – válaszolt a hegyjáró. – Csak ennyit. Hogy próbálja meg átérezni a mesék nagyszerűségét. A múlt furcsa dolog, egymásba kapaszkodó valóságok láncolata, de ezek már elpusztultak. Az igazi múlt a tudtunkban él, ahogy megéljük a jelenben. És ez a jelenben megélt tudat formálja a jövőnket, ami szintén ismeretlen valóságok láncolata.
- És magát nem zavarja, hogy a valóságok megismerése helyett hazugságokat él meg? – vette ellen a tudó.
- Maga talán tudja mi a valóság? A teljes, nem csak az a néhány törvényszerűség, amit tudománynak nevezünk? Gondoljon bele, mekkora a föld tömege, mekkora a felszíne, s ehhez hogyan viszonyul a maga súlya és az, amit eddig bejárt. És ez csak a föld, még nem is a világmindenség. Ez alapján mégis ítélkezni mer arról, hogy mi az igaz és mi nem az? – válaszolta a hegyjáró.
- Ez őrültség. Lehet, hogy a világból nagyon keveset tapasztaltam meg, de azt tudom, hogy egy meg egy az mindenhol kettő. Hogy nincs olyan pontja a világmindenségnek, ahol ez nem lenne igaz.
- És a szerelem? – kapcsolódott be a férfi is a beszélgetésbe.
- Ez most hogy jön ide? Vagy azért jött fel erre a dombra, hogy romantikázzon? Nem akarom kiábrándítani, de akkor nem velem kellett volna jönnie – vágott vissza a tudó.
- A szerelemben két különálló ember eggyé válik… És ha valóban szeretik egymást, a gyermekeikben sokszorozódnak. Ott a kettő egy lesz. Vagy több – vetette ellene a férfi.
- Primitív biológia. Az élet legfontosabb jellemzője, hogy sokasodni akar, még ha ennek az egyéni létezés is az ára.
- Mondja, maga sohasem érezte meg a szerelemnek az irracionalitását? Amikor az ember mindenről elfelejtkezik, mert csak a másik létezik a számára? Gondoljon maga is bele: mi a valószínűsége annak, hogy az ember a világ legszebb és legjobb nőjét találja meg. Nulla, vagy annál is kevesebb. Mégis, mit ér az a szerelem, amiben nincs meg ez az illúzió?
- A szépség is csak egy értelmetlen absztrakció, maga is tudja. Nekem nincsenek illúzióim, de becsülettel élem az életet. Ez nem ér többet?
- Mondják, maguk tényleg soha nem hagyják abba? Nem éreznek itt semmit sem? – próbált véget vetni a vitának a hegyjáró.
- Valamit éreztem, de nehezen tudom megfogalmazni. Ahogy néztem a sziklákat, nagyon picinek és mulandónak éreztem magam. Mégis, eggyé váltam a sziklákkal és az erdővel, és ez erővel töltött el. Úgy éreztem, hogy ha visszatérünk a hegyről, minden nehézséggel és gonddal meg tudok birkózni. Nem tudom, hogy igaz-e, amiről mesélt útközben, de, ahogy mondta, lényegtelen – fordult a férfi a hegyjáróhoz, majd a tudóra nézett. – Maga nem érzett ebből semmit sem?
- Én csak a köveket tanulmányoztam és azon gondolkoztam, milyen erős ez a hegy.
- Szóval, maga is megérezte az erőt? – csillant fel a hegyjáró szeme.
- Nem akarom kiábrándítani, de csak azon gondolkoztam el, hogy milyen könnyű lenne ide alagutat fúrni. Elég lenne kivájni a sziklát.
- Alagutat, ide? – rökönyödött meg a hegyjáró.
- Igen. Valahol erre tervezik az autópályát, nem tudta? Persze nem kell féltenie a drágalátos kis hegyecskéjét. Csak épp egy picit megfúrják és kész. Meg persze kell pár szellőző is, de nem sok. Az állítólagos vára megmarad.
- Ez borzalmas… – ellenkezett a hegyjáró.
- De miért? Itt fent minden ugyanolyan marad, ha lesz még olyan bolond, aki feljön ide, semmit sem fog észrevenni.
- De eltűnik a titok. Akkor már ki fog arról mesélni, hogy a vízesésnél a rókalyuk tulajdonképpen lejárat a törpék földalatti városához? Lesz-e még olyan gyerek, aki elhinné, hogy a mezőn az égrekiáltók élnek? Gondoljon bele… Amikor Athénban metrót építettek, Hadész száműzetésbe vonult. Már nem a holtak nyelve alá helyezik az érmét, hanem a jegykiadó automatába.
- Ez a fejlődés. Majd mesélnek helyettük Autó Aladárról. Megette a fene az egészet, ha már nem képesek az emberek új meséket kitalálni. Nem értem, miért ragaszkodnak egyesek az avítt formákhoz. A lényeg sokkal mélyebben van, nem szabad, hogy a külső forma visszahasson rá. Mi a különbség, ha a mesékben páncélos lovagok, vagy droidok küzdenek, ha egyszer a végén a jó győz?
- Azt hiszem, ezt csak ma gondoljuk így. A sötét középkorban még mindenki tudta, hogy a lényeg és a forma összetartozik. De aztán jött a reneszánsz és a felvilágosodás, és ami addig egész volt darabokra tört. A forma és a lényeg, a lélek összetartozott. Ahogy a test és a lélek is. Akkor, ha valakinek fájt a feje, elment a templomba, imádkozott és meggyógyult, mert a lelkéből elűzte a nyavalyát és ez a testét is kikúrálta. Ma agyonkezelik a testet és a lelket is, de mert külön-külön valóságnak tekintik, nincs meg a harmónia, ami az igazi és teljes egészségre vezetne. Minden részekre esett szét és már nincs hit, vagy ha úgy tetszik, a maga szemében babona – fordult a hegyjáró a tudó felé – ami képes lenne összeragasztani.
- Egy vers jutott az eszembe, azt hiszem, Ady írta… – idézte fel gyermekkori irodalomóráit a férfi:

Minden Egész eltörött,
Minden láng csak részekben lobban,
Minden szerelem darabokban,
Minden Egész eltörött.

De itt… itt azt hiszem, még megőrződött valami abból az egészből, ami valamikor eltört.