A Les-hegy titka 06. Visszapillantás

Tegyél a szívedre pecsétnek, mint valami pecsétet a karodra! Mert mint a halál, olyan erős a szerelem, olyan a szenvedély, mint az alvilág. Nyila tüzes nyíl, az Úrnak lángja. - Énekek Éneke

Ahogy oldalvást mentek a hegyoldalban, a fák kissé ritkultak, így ráláttak a szemközti hegyre. A hegyjáró megállította őket.
- Nézzenek oda! Ezt még meg akartam mutatni, mielőtt felérünk, talán megértenek belőle valamit. Látják azt a kis kápolnát? – és a kezével vezette a többiek szemét. – A legendák szerint még az első telepesek a hódoltság után építették, Szent Anna tiszteletére.
- Azt hiszem, látom… Szépen felújították – állapította meg a tudó.
- Délnyugatról ez a kápolna védte a falut a rontás ellen. A régiek úgy gondolták, hogy ha a falu határában keresztet vagy kápolnát emelnek, az meg fogja védeni őket. De a kő nem volt elég; mindig fát is ültettek mellé, hogy az élettelen és élő anyag együtt őrizzék az igazakat.
- Nem látom a fát, akármennyire is erőltetem a szememet… – jegyezte meg a férfi.
- Nem, és ennek oka van, egy talán igaz mese. Egyszer falusi beleszeretett egy asszonyba, s az asszony is megszerette őt, s bár lángolt köztük a szenvedély, az nem hagyta el a férjét. A férfi naponta elment a kápolna előtt, s szeretőjéért imádkozott, hogy szeretetük olyan erős legyen, mint az évszázados vadgesztenyefa a kápolna előtt, s addig is éljen, mint az a fa. Úgy mondják, hogy szerelméhez kötötte a fát.
- Nagyon szép és megható történet, még ha nem is egészen erkölcsös. Sőt, kifejezetten nem, nekem a vallásos emberek álszenteskedésére példa. Imádkozni és paráználkodni egyszerre? – jegyezte meg a tudó.
- A történetnek még nincs vége – folytatta a hegyjáró. – Ahogy meséltem, az asszony szerelmével megkötötte a férfit, a férfi a fát, de mind a ketten sorvadtak ebben a szerelemben, hiszen tudták, helytelen úton járnak. Egy nyár végi napon az asszony kitépte szívét és közölte a férfival, hogy nem folytatja tovább, a szerelmét a férjének tartogatja, még akkor is, ha tudja, hogy az sohasem fogja őt úgy ölelni, csókolni, mint a kedvese. És aznap éjjel hatalmas vihar csapott le a falura, de csodák csodája, nem okozott semmi kárt, egyedül a fát döntötte ki. Így mesélik.
- Igazi Deus ex machina – ismerte el a tudó. –  Egy emberileg megoldhatatlan konfliktust az isteni közbeavatkozás old fel. Szép mese. Azt hiszem, értem, miért mondta el. Egy kápolna, amiből minden második faluban építettek egyet, egy giccses szentkép, mégis ettől a mesétől egyedivé válik, mondhatni a szerelmesek romantikus zarándokhelyévé.
- Igen, azt hiszem ezen az úton először értettük meg egymást – nyugtázta boldogan a hegyjáró. – Van, amit csak ezekkel a mesékkel lehet megérteni. Ezek fizikailag nem mérhetők, történelmi források nem igazolják, mégis, ugyanolyan igazak. Majd mutatok önöknek köveket, csak attól függ, mit látnak bele, hogy mit képesek belelátni.
- De mi akármit is látunk bele, az igazság még ugyanaz marad. Én elképzelhetem, hogy ezen a hegyen egy történelem előtti erődítmény van, ettől még nem változik meg a múlt. Vagy volt, vagy nem.
- Ebben igaza is van – ismerte el a hegyjáró, – de a mesékre való nyitottság segít felismerni az igazságot. Aki ragaszkodik ahhoz, ahogyan a világot látja, az sohasem fog újat felfedezni. Legfeljebb szorgos munkával tisztáznia tud valami apró részletet, ami rajta kívül igazából senkit sem érdekel.
- És maga szerint vannak még álmai az emberek ilyen idős korában? – legyintett a tudó. – Huszonévesen még arról álmodtam, hogy a felfedezéseimmel megváltom az emberiséget, hogy rendkívüli Nobel-díjat kapok… Ma már csak az, hogy elkészüljek a tervekkel, hogy tartsam a határidőket, hogy kifizessenek, hogy megépüljön az út és kapjak újabb megbízatást. Már leszámoltam azzal, hogy bármi újat képes legyek létrehozni. Talán igaza van a barátunknak, hiába gúnyolódtam, az előbb: étel, ital, álom, elég ez a három. Csak én más dimenzióban fogalmazom meg ugyanezt. Tulajdonképpen semmi különbség nincs: a kutyák a csontokon marakodnak, a férfiak az asszonyokon, mi meg különböző elméleteken. Száz év múlva már senki sem fog emlékezni egyikre sem, trágyává válunk a föld alatt.
- És a mese? - kérdezte a férfi. - Lehet, hogy a ma képleteit már régen túlhaladja az idő, de a mesék örökké élnek.
- Na jó – bólintott a tudó, – ezt mondjuk mesélik talán kétszáz évig. De ha jönnek a harmadik világból a bevándorlók, és megváltozik a falu etnikai összetétele, ugyan kit fog érdekelni, hogy hogyan szerettek az egykor itt éltek?
- Igaza van… Csak fokozatok kérdése, hogy az életünk nyoma mikor tűnik el. Mégis, most még mesélik ezt a mesét. Engem érdekelne a vége is. Hogyan folytatódott? – fordult a férfi a hegyjáró felé.
- Pedig csak ennyi volt. Mire lenne még kíváncsi?
- Hogy mi történt velük azután. A nő boldog lett-e a férjével? A férfi el tudta-e felejteni?
- Azt mondják, a nő egyik napról a másikra megöregedett. Már nem volt kiért fiatalnak lennie. Megkeseredett. Ha az utcán találkoztak, gyűlölettel nézett felé, ha megemlítették a nevét előtte átkozódott, hogy az a hűtlen alak elhagyta.
- Nem értem… Nem ő szakított vele? – kérdezett vissza a férfi.
- De igen. Abban az időben azonban másképpen gondolkoztak az emberek. Az ember ember, az asszony pedig asszony, szólt a mondás. Egy nő tehetett akármit, mondhatott bármit, csak nő volt, akinek el kellett nézni a tetteit, a szavait nem lehetett számon kérni. De a férfinak mind a tetteiért, mind a szavaiért felelősséget kellett vállalnia, még a legkisebbekért is. A nő mondhatta, hogy szakít a férfival, de ez csak akkor lett végleges, ha a férfi is elfogadta ezt. És mivel csak ekkor vált hivatalossá, tulajdonképpen a férfié volt a szakítás felelőssége. Más világ volt még. A férfinak a falusiak még elnézték, hogy szeretőjévé tett egy asszonyt, de azt már nem, hogy elhagyta és boldogtalanná tette. Nem fogadta senki a köszönését, minden ajtó zárva maradt előtte, így el kellett vándorolni a faluból. Ennyi a mese.
- Tulajdonképpen szép történet – gondolkozott el a férfi. – Valamikor még képesek voltak szeretni az emberek. Ehhez képest a mai világunk rend nélküli és felszínes. Valamikor még a bűn is nagyszerű volt, egy szakításba évszázados fák dőltek ki, egy házasságtörés felmorzsolta a lelkeket. Mi miért nem vagyunk képes ilyen szerelemre? Miért a jobban-gyorsabban-olcsóbban elv alapján éljük meg a szerelmet? Azon gondolkoztam, hogy vajon a feleségemmel valaha megéltünk-e olyan pillanatot, ami túlmutat a felszínen? És azon is gondolkoztam, hogy egyetlen bűn milyen rombolásra képes. Hogy egykor egy csók, egy meztelen ölelés olyan súlyos vétek volt, hogy nem volt rá feloldozás. Ma meg már a szótárunkban nem is szerepel az a szó, hogy „jó”, legfeljebb olyan értelemben, hogy célszerű. Megkívánjuk egymást egy nővel, a testünknek és a lelkünknek is az a célszerű, hogy lefeküdjünk egymással, ez célszerű, nem ítéli senki sem el. Látszólag szabadok vagyunk, de közben mindennek eltűnt az értelme. Tudom, azt mesélte, hogy a nő megkeseredett, a férfi pedig hontalanná vált, mégis azt gondolom, hogy ők boldogabbak voltak így is, mert legalább a boldogtalanságot megismerték. Jól gondolom?
- Nem tudom, ez túl van azon a valóságon, amiben én élek – rázta meg a fejét a tudó.
- Nem tudom, ezen az úton nincsenek válaszok, csak kérdések – rázta meg a fejét a hegyjáró.