A Les-hegy titka 05. A hegyoldalon

Nem tudni, hogy a hegyjáró megérzéseire vagy emlékeire hagyatkozott-e, de az ösvény jól járhatónak bizonyult, rövid kaptató után megérkeztek a sziklákhoz.
- Kicsit pihenünk, addig nézzenek körbe – hagyta magára a hegyjáró az útitársait és kifeküdt egy sziklára.
- Nem tudom, hogy találunk-e fent valamit, de el kell ismernem, hogy már csak a kilátás is megérte – állapította meg a tudó és a mobiljával nekiállt fényképezkedni.
- Azt hiszem, én is felhozom ide a fiamat. Annyira más innen minden – bólintott a férfi.
- Fogadjunk, hogy most azt az agyoncsépelt közhelyet akarja mondani, hogy felül kell emelkednünk a hétköznapokon, hogy szebbnek lássuk a világot – gúnyolódott a tudó.
- Az emberek többsége egyszerű, banális igazságok szerint éli az életét, de nem állítanám, hogy boldogtalanabbak, mint azok, akik a magasztos igazságot keresik – vetette ellen a férfi.
- „Étel, ital, álom, elég ez a három”? Mozart jól mondta a varázsfuvolában.
- Magának miért fontos, hogy mindent lenézzen, hogy mindent bemocskoljon, amiben nincs része?
- Hogyhogy nincs részem? – hüledezett a tudó.
- Csak az tud ilyen megvetően beszélni ezekről a dolgokról, akinek nincs része benne.
- No, akkor magyarázza el, a zabálás, az ivászat és a horkolás filozófiáját! Van pár percünk, nem hiszem, hogy többre lenne szüksége.
- Valami olyasmi, hogy az étel nem csak a zabálást jelenti, hanem a családi vacsorákat is, az ital, lehet egy tokaji, amivel az ember a gyermeke születését ünnepli, az álom meg a nyugalmat, a tiszta lelkiismeretet, hogy azonnal el tud aludni, amikor lefekszik, ne forgolódik álmatlanul egész éjszaka, a lelkiismeretével viaskodva.
- Gyönyörű teória, csak épp egy szó sem igaz belőle. Nem maga mondta, hogy most fogja beadni a válópert, otthagyja a családját? Nem az az egész útjának a célja, hogy a fiát magához édesgesse? Ha ezek valóban olyan fontosak, miért nem nyel egy nagyot és marad velük?
- Elismerem, logikátlannak tűnik az egész.
- Nem csak tűnik, hanem az is! Én legalább becsületes vagyok. Nekem a kő, az csak kő, a patak csak víz, nem képzelek beléjük semmilyen lelket vagy istenséget, amit aztán megtagadnék – indulatoskodott a tudó.
- Akkor legyen logikátlan. De én legalább hiszek valamiben, még akkor is, ha megtagadom.
- Megtagadva hinni? Ez nagyon üres filozofálgatásnak tűnik.
- Igenis, megtagadva hinni! Az ember csak azt tudja megtagadni, amiben hisz. Ha nem lenne benne hit, nem venné a fáradtságot, hogy megtagadja, egyszerűen csak elmenne simán az igazsága mellett – magyarázta a férfi.
- Akkor ezek szerint Júdás volt Jézus legjobb tanítványa? Hiszen csak neki volt olyan fontos Jézus, hogy Nagycsütörtök éjjel ébren maradjon Jézus miatt, miközben a kedvencei ott horkoltak az olajfák hegyén.
- Ez… – kereste a szavakat a férfi. – Ezen így még nem gondolkoztam el. De talán igaza van, Júdás kellett ahhoz, hogy Jézus meghaljon és így megváltást találjon az emberiség. Legalábbis, ha igaza van a keresztényeknek.
- Szóval – a tudó nagyon élvezte, hogy intellektuálisan megalázhatja a férfit, – a bűnöknek is lehet helye Isten, most a hipotézis kedvéért nevezzük így a magasabb rendű erkölcsi igazságot, tervében?
- Tulajdonképpen igen. Végtére is Júdás nélkül nem lett volna feltámadás, hiszen halál sem lett volna.
- Nem gondolja – mutatott a tudó az alattuk elterülő medencére, – hogy ezzel a világ összes gazemberségét alapjában véve helyesnek ítélte meg? Júdás nélkül nem lett volna megváltás, éljen Júdás! Holokauszt nélkül nem jött volna létre Izrael, tehát Sieg Heil és Heil Hitler! Sztálin nélkül nem győzték volna le Hitlert, így éljen Sztálin! Tulajdonképpen, ha valaki elég hosszú ideig él, látni fogja, hogy egy tetszőleges hiba, egy azt követő, adott pillanatban zseniális döntésnek bizonyul. Undorodom magától.
- Tőlem? Csak azért, mert magának doktorátusa van és írt pár könyvet, amit soha senki sem olvas el, de jól mutat a könyvespolcokon? Maga miben más, mint én?
- Semmiben és mégis, más vagyok. Én legalább tiszta lelkiismerettel teszek mindent, amit teszek. Nem hivatkozom olyan ideológiákra, amit nem vagyok képes követni, nem találok ki különböző absztrakciókat, amivel igazolhatnám a saját nyomottságomat. Ha nyomott vagyok, legalább őszintén bevallom, ha meg igazam van, büszkén vállalom. El akarja hagyni a családját? Csak tessék! De akkor ne ríjon nekem arról, hogy milyen szép a karácsonyi vacsora.
- Hagyják már abba! – szólt rájuk a sziklák felől a hegyjáró. – Mit gondol, miért álltunk itt meg? Nem azért, hogy egymást tépjék, hanem azért, hogy kicsit elcsendesedjenek. Maguk is csak olyanok, mint a többiek. Állandóan magukkal foglalkoznak, nem tudnak kilépni magukból… Nem figyelnek semmi másra, se egymásra, se a világra. Még akkor sem vennék észre Árpád sírját, ha beleesnének. Menjünk! – indult el kicsit visszafordulva.
- Hé, rossz irányba megy! A hegy arra van! – kiáltott rá a tudó.
- Tudom. De maguk még nem készek rá, hogy felmenjenek. Kerülünk egyet, a város felé.
- Város? – csodálkozott a férfi. – Azt ne mondja, hogy még az is van itt.
- Nincs. Illetve nem tudom. Egy kis síkság, én neveztem így el. De jó tájékozódási pont, és legalább maguk is kicsit lehiggadnak, mire felérünk a várhoz. Mert különben hiába tettük meg az egész utat…

Bámulom az eget, kezed művét,
a holdat és a csillagokat,
amelyeket te alkottál.
Mi az ember, hogy megemlékezel róla,
az ember fia, hogy gondot viselsz reá?
Majdnem isteni lénnyé tetted,
dicsőséggel és fönséggel koronáztad.
Hatalmat adtál neki kezed műve fölött,
mindent lába alá vetettél:
minden juhot és barmot, a mezők vadjait,
az ég madarait s a tenger halait,
mindent, ami a tengerek ösvényén kering - 8, Zsoltár