A Les-hegy titka 12. A kávézóban, újra

Mózes apósának, Jetrónak, Midián papjának a juhait őrizte. Egyszer messzire behajtotta a juhokat a pusztába, és eljutott az Isten hegyéhez, a Hórebhez. Itt megjelent neki az Úr angyala a tűz lángjában, egy égő csipkebokorban. Mikor odanézett, látta, hogy a bokor ég, de nem ég el. Így szólt magában: „Odamegyek és megnézem ezt a különös jelenséget, hadd lássam, miért nem ég el a csipkebokor.” Amikor az Úr látta, hogy vizsgálódva közeledik, az Isten megszólította a csipkebokorból: „Mózes, Mózes!” „Itt vagyok” - felelte. Erre így szólt: „Ne közelíts! Vedd le sarudat a lábadról, mert a hely, ahol állasz, szent föld.” Azután így folytatta: „Én vagyok az Isten, atyáid Istene: Ábrahám Istene, Izsák Istene, Jákob Istene.” Erre Mózes eltakarta arcát, mert félt Istenre tekinteni. – Kivonulás könyve

Évek gördültek az időben, s a faluban már senki sem beszélt arról, hogy volt egy bolond férfi, aki állandóan a hegyet járta… Már senki sem emlékezett, vagy ha mégis, inkább hallgatott.
Talán csak az öregember, aki ott ült mindig a kávézó sarkában és várta, hogy rajta is túlgördüljön az idő. Mert minden elmúlik, még a hegyek is, csak Isten mosolyog valahol láthatatlanul.
A fiatalember, épp csak túl az érettségin, tanácstalanul nézett körül a teremben, mire észrevette az öregembert. Félénken odalépett hozzá.
- Jó napot!
- Isten hozta – bólintott rá az öregember.
- Ön ismeri a hegyet? Ön vezette régen oda az utazókat?
Az öregember lassan felnézett:
- A hegyet senki sem ismeri… Talán csak egy ember. De nem tudom, hogy ő hol van.
- Igen, azt hiszem, tudom miről beszél. Megengedi, hogy leüljek?
- Parancsoljon.
- Azt hiszem, önt kerestem. Apám sokat mesélt önről. Tudja, ő volt a harmadik azon az úton, amikor az az ember eltűnt, ő jött le először a hegyről. Sokat mesélt magáról és a hegyről. Mindig azt tervezte, hogy elvisz engem is oda. Azt mondogatta, hogy ott a hegyen talált meg valamit, ami megváltoztatta. Tudja, egy időben azt tervezgette, hogy elhagyja a családját. Aztán felment magával a hegyre és megváltozott. Visszatért hozzánk. És boldogok voltunk, mint egy igazi család. Bocsásson meg, hogy ezzel terhelem.
- Meséljen csak… Az öregeknek mindig van idejük.
- Csak ennyi a történet. Az a hegy egy év boldogságot adott nekünk. És ezért akarok felmenni oda én is.
- Csak egy év? – csodálkozott el az öregember.
- Igen. Aztán meghalt. Szívinfarktus.
- Őszinte részvétem.
- Köszönöm.
- Akkor ezek szerint már csak én vagyok itt hármunk közül.
- Igen. Szeretném, ha nekem is megmutatná az utat a hegyre.
- Miért akar felmenni oda?
- Tudja apám hirtelen ment el. A szokásos történet, reggel elment dolgozni, aztán… Többet nem találkoztunk. És úgy érzem, hogy valami fontosat nem tudott elmondani. Azt hiszem, addig nem tudom eltemetni magamban, amíg nem járok ott, ahol ő.
- Ne felejtse el, hogy hárman indultunk el, de csak ketten tértünk vissza. A rendőrségen először kinevettek, aztán pár nap múlva elkezdtek nyomozni, de semmit sem találtak. Csak azt a pár bakancsot. És senki sem értette, mit jelent.
- Nem, félek, túl fiatal vagyok ahhoz, hogy a veszélyben ne a kalandot, hanem a félelmet lássam. De én is olvastam a korabeli újságokat. És én sem értem, mit jelent az a bakancs.
- Ezzel akart üzenni, hogy megtalálta. Tudja, az Exodus… Az Úr ezt mondta Mózesnek az égő csipkebokornál: „Ne közelíts! Vedd le sarudat a lábadról, mert a hely, ahol állasz, szent föld”.  A barátunk így akart üzenni, hogy megfejtette a hegy titkát… Azóta én sem jártam a hegyen. Azelőtt titokzatos volt, attól a naptól kezdve félelmetes.
- Akkor nem akar felvezetni engem sem? – kérdezte csalódottan a fiatalember.
- Ezt nem mondtam. Csak annyit, hogy azóta tudom, amit azelőtt csak hittem, hogy abban a helyben van valami szent. Amikor azt mondtam, félelmetes, nem úgy értettem, hogy veszélyes. Inkább úgy, hogy félelmetes, mint az égő csipkebokor volt Mózesnek. De talán eljött az idő, hogy újra nekivágjak a régi ösvényeknek.
- Mikor menjünk?
- Most. Fizetek és mehetünk. Miért lenne jobb a holnap, mint a ma?
- Köszönöm – válaszolta a fiatalember, de az öreg már nem figyelt rá, a pincérnőnek intett. A fiatal nő átvette a pénzt, majd elköszönt:
- Viszontlátásra!
- Már nem hiszem, hogy visszajönnék – válaszolta az öregember. – Holnaptól szabad lesz az asztalom. És… – kacsintott a fiatalemberre – azt hiszem, a bakancsom is.

A nő nem tudott mit válaszolni, csak hosszan nézett utánuk, az öregember és a fiú után, ahogy eltűntek a novemberi ködben.


Vége