Történetek

Puha és nyugodtnak tűnő tél suttogta bele magát a világba hópelyheivel. A kis gyémántok lassanként egymásba kapaszkodva érkeztek meg, hogy az ősz rombolását puha takarójukkal elfedjék. Vörösre csípték orrunkat a hideg mínuszok és a puha csendességben már nem vert zajt ritmusra lépő lábunk. Nem együtt léptünk. Mintha az évszakok kusza egymásutánja valamiféle elmúlást hordozott volna magába...

Úgy éreztem, hogy a nőből áradó gyűlölet és fájdalom hátrataszít, és egy pillanatra elfacsarodott a szívem. Befejeztem, amit elkezdtem, de már nem leltem örömömet benne. Belegondoltam, hogy az elején még le akartam állítani magam, és nem értettem ezt a hirtelen hangulatváltozást. Már azt sem értettem, ki vagyok én...

Egy hatalmas tál… amikor először látod semmit nem mond a számodra. Leginkább olyan, mint egy üres test, lélek nélkül. És mi lesz ami lélekkel tölti meg ezt a tálat? Valami, ami belekerül, és amitől a tál már nem olyan lesz a számodra mint eddig. Már nem csak nézni akarod a konyhapulton, hanem a kezed odanyújtani és közel húzni magadhoz, egészen közel...

Szóval ott ült egyedül a parton magába mélyedve elmélkedett arról, hogy mi értelme annak, hogy a világon van. Miért nem tudja kimutatni azt más emberek felé, hogy mit érez, hogy kicsoda ő? Mért nem képes arra, hogy megengedje valakinek, hogy igazán megismerje? ...

Estére egész jól éreztem magam, felvidítottak a barátaim, akikre mindig lehet számítani. Jobban számíthatok rájuk, mint a családomra; nekik fontosabb az, hogy jól érezzem magam, mint hogy ki mit mond. A látszatvilág nem az én világom ...

Egy fehér szobában tért magához. Nem érzékelte még teljesen a külvilágot, de a mennyországhoz túl soknak, a pokolhoz túl kevésnek tartotta a fájdalmat, úgyhogy körbenézett, és rá kellett ébrednie: ez se sikerült. Ha nem szakadt volna fel a szája, elmosolyodott volna úgy amúgy gunyorosan önmagán, de helyzetéből adódóan ezt sem tehette. Az ügyeletes nővér lépett mellé, mosolyogva kicserélte az infúziót, majd kiment, teret engedve a főorvosnak, aki nagyvizitet tartott éppen...

De a kicsi szív nem beszél, nincsenek szavai. Porcelán csengései vannak, amivel jelez a világ felé, jelzi, hogy fáj, hogy nagyon fáj… hogy mi fáj neki? Egyetlen szó csupán: MAGÁNY. A rideg és üres nappalok, a hosszú és sötét éjszakák. Mozdulatlanságra ítélt kicsi szív a szekrényen. Már nem ragyog, mint egykor, már nem dísze ő a szobának, hol él, már csak unott régi és szürke tárgy ő, a megszokás és az unalom jelképe...

Nem volt baj, hogy ennyit beszél, sőt, igazából meglepődtem. Erről az oldaláról nem ismertem. Meg kell hogy valljam, igazából egyáltalán nem ismertem. Ha durván akarnék fogalmazni, azt mondanám, eddig fel sem tűnt igazából, hogy odajár az osztályunkba, de most megmutatta igazi arcát: egy életörömtől sugárzó, mosolygó, nagyon vidám alaphangulatú lány. Érdekes élmény volt...

- Szeretlek, Kicsim... - suttogtam magam elé teljes szívem szomorúságával zokogva. Egyedül fekszem ágyamban, a baldachin valamelyest vigyáz rám. De Te nem vagy itt velem.
Sötét van, kint vihar dúl. Vágyom az ölelésedre, jelenlétedre...

Kalandozni kezdenek a tekintetek, keresve egymás ölelését a pillantások, melyeknek csillogása a gyémántok vad táncát idézi eléd. A gyémántokét melyek hűvösek de méltóságteljesek. Úgy ziháltok, mintha a levegő nehezékként nyomulna rátok, akarva, hogy még inkább túlhevüljön a szív és a test érezve rabságát, kitörni vágyódjon, mozdulva a kezek önkéntelenül, beleszaladva és észre sem véve, hogy a másik bőrének puha tapintása rejtezik már az ujjbegyeken...