Emlékiratok egy barátságról - Bevezető

Szerdán iskolába mentem. Ilyenkor január körül még sötét van kora reggel, így a Nap helyett lámpák világították be az utcákat.
Zenét hallgattam. Talán valami rockzenét, dehát ki tudja, manapság mi számít rocknak, és mi nem. Én legalábbis nem tudom követni. A lényeg, hogy tetsszen a zene, amit hallgatsz. És nekem tetszett.
Egy picit hideg volt így reggel hétkor, de szerencsére délutánra egyre melegebb lett, úgyhogy a suliba elcipelt pulóveremet le is vehettem addigra. De ott még nem tartunk.
Ritkán van, hogy időben jöjjön a villamos, amivel iskolába megyek, de ez most az a pillanat volt, ugyanis pontban 7:00-kor berobogott a megállóba a jármű. És fel is szálltam rá. Leültem a villamos hátsó kocsijába (ugyanis 3 kocsija volt a tömegközlekedési eszköznek), egy egyes ülésre. Nem szerettem, ha valaki idegen leült mellém, így mindig is egyes üléseken foglaltam helyet, ha iskolába mentem.

Egyedül hát, de boldogan indult el velem a villamos, boldog voltam, mert aznap semmiből nem írtunk dolgozatot, sőt igazából nem is kellett aznapra tanulni semmit, mert hát a téli szünet utáni első nap volt az iskolában.

Láttam, ahogy az egyik megállónál felszáll egyik osztálytársnőm is a járműre. Vikinek hívják, és meg kell hogy mondjam, nem voltam belé szerelmes, de ő volt az osztály egyik legjobban kinéző lánya. Sőt, még ma is az. Ha valakire buknak a fiúk az osztályból, sőt az évfolyamról, az ő. De hát az, hogy valaki jól néz ki, nem jelent semmit. Sok mindenki más is "jól nézett ki", mégsem akartam egyiktől sem semmit. Csak hát Viki volt köztük a "number one".
Elejtettem egy mosolyt, amikor rámnézett, és oda is jött hozzám. Ő állt, nem akart leülni, gondoltam akkor már én is felállok, kicsit rossz érzés, hogy körülállnak.
Megkérdezte tőlem, hogy hogyan telt a szünet.
- Hát, kösz jól - vigyorogtam zavaromban. Mármint azért voltam zavarban, mert igazából nem csináltam semmit, csak számítógépeztem és tévéztem végig, és ezt meg nem akartam mondani neki, hisz mindenki csak erről ismer engem, hogy "A lusták királya", úgyhogy biztos unta volna, ha megint felhozom.
- Igazából semmi különöset nem csináltam. Miért, neked hogy telt? - kérdeztem vissza.
- Nagyon jól - itt mégjobban elmosolyodott.
- Na, miért?
- Hát, a legjobb az volt, hogy elmehettem Hammerfall koncertre (megjegyzés: ez volt, illetve ma is ez a kedvenc együttese), ráadásul nővérem is jött, úgyhogy minden nagyon jó volt, aztán barátnőm, Judit, születésnapjára sütöttem tortát, és átjött a sütésre a Juci, a Kari, a Timi, a Loló meg a Niki is, és nagyon jól szórakoztunk, aztán voltam moziban is, megintcsak nővéremmel, és...

Így folytatta a szünet elemzését még vagy 10 percig, egészen addig, amíg le nem szálltunk a sárga járműről és be nem gyalogoltunk az iskolához. Nem volt baj, hogy ennyit beszél, sőt, igazából meglepődtem. Erről az oldaláról nem ismertem. Meg kell hogy valljam, igazából egyáltalán nem ismertem. Ha durván akarnék fogalmazni, azt mondanám, eddig fel sem tűnt igazából, hogy odajár az osztályunkba, de most megmutatta igazi arcát: egy életörömtől sugárzó, mosolygó, nagyon vidám alaphangulatú lány. Érdekes élmény volt.

Nem sokat beszéltem iskolába menet, ugyanis nem is nagyon jutottam szóhoz. Bár, hogy őszinte legyek, nem voltam az a beszédes típus. Mindig csak hallgattam. Hogy pontosítsak, idegenek társaságában hallgattam nagyon. Olyan emberek társaságában, akiket nem ismertem. És Viki tipikusan az az ember volt, akit még nem ismertem. Lehet, épp itt az ideje, hogy megismerjem.

(folyt. köv.)