Ce une reve... Ou non?

Nem érzek semmit. Nem érzem testem, nem érzem szívem fájdalmát. Nem vagy mellettem.
A Tiéd vagyok. Tiéd a testem, Tiéd a szívem. Rabszolgád lettem.
Lehunyom szemem, és látlak. Látom, amint ajkaid szegletében mosoly jelenik meg, szemed könnyezik. Boldog vagy. Olyan boldog, amilyennek én is érzem magam, mert itt vagy. Együtt vagyunk. Két test, két lélek harmóniájában.

- Megérkeztél, Kincsem. - csak ennyit mondasz, s szívem összeszorul, ahogy felrémlik előttem, mennyi szenvedést okoztam Neked akaratlanul is. Csak a szemedbe nézek, és az én könnyeim is kicsordulnak. Erre a pillanatra vártam immár fél éve. Úgy vágytam rá, mint éhező a falat kenyérre. Remegek a hangtalan boldog zokogástól. Idegeim tombolnak.
Felémnyújtod a kezed, és megsimítod az arcom. Lehunyom a szemem, és hagyom, hogy letöröld lepergő könnycseppjeimet. Pont olyan vagy, mint amilyennek álmaimban láttalak. Olyan odaadással, szeretettel, vággyal símogatod az arcom. Érzem, ahogyan Te is remegsz. Arcomról kezed a fürtjeim közé vándorol.
Felnyitom a szemem, homályos fátylam mögül Te mosolyogsz rám.
Nem bírom tovább. Karjaidba menekülök. Riadt őzként adom át magam a biztonságnak. Felzokogok, és a válladba temetem fejem. Szorítasz Magadhoz. Szívünk egy ritmusban dobog.
- Soha nem engedlek el, Picur... - mondod, és felemelem a tekintetem.
- Soha nem megyek el Tőled. - suttogom, és elmosolyodom.

Látom a szemedben azt a mérhetetlen vágyat, és önzetlen, tiszta szeretetet... Szerelmet...
Arcodhoz érek, és felsóhajtasz. Egyetlen sóhaj... Még is mennyit értek belőle... Értem azt, aki vagy.
Mutatóujjam végigsiklik az alsóajkadon. Forró pára simogatja azt. Vággyal telve figyeled szemem csillogását, míg végül lecsapsz.
Ajkad az enyémen siklik. Forró, nagyon forró... Száraz, éppen csak simogatás. Lágyan becézel, én nem mozdulok. Tiéd vagyok.
Ahogy nyelved érint, felébredek kábulatomból. Éhesen utánad kapok, de Te lassítasz. Alig-alig tudod türtőztetni Magad. Mindent akarsz, de semmit sem veszel el, amíg én önként nem adom Neked.
Lágyan találkoznak nyelveink. Kezem a nyakadra siklik. És átadjuk magunkat az Első Csók mámorának.
Ahogy elválok Tőled, a Nap fényét látom. Beragyogja a teret. Az életemet. Az Életünket.
- Szeretlek, Tündérkisasszonykám. - mondod, közben a hajamat simogatod.
- Szeretlek, Kicsim. - suttogom, és érzem, Mi vagyunk a legboldogabbak a világon.

- Szeretlek, Kicsim... - suttogtam magam elé teljes szívem szomorúságával zokogva. Egyedül fekszem ágyamban, a baldachin valamelyest vigyáz rám. De Te nem vagy itt velem.
Sötét van, kint vihar dúl. Vágyom az ölelésedre, jelenlétedre...
Hirtelen egy villám szakítja ketté a feneketlen mélységű sötét égboltot. A szobában egy pillanatra nappali világosság költözik.
Egy vihar szaggatja az én szívemet is.
Félek egyedül. Csak Te vagy az, aki megvédhet ettől a világtól.
Átölelem a párnámat, és sírva keresem a kiutat...

(K.K.V.N.E; 07.05.2006.)

Ce une reve... Ou non?