Eső után...

Még szürke volt minden, és nedves, a kemény nyári zápor után, de itt-ott már utat törtek a napsugarak. Az egyik sugár egy lányt figyelt, aki csendben gereblyézte a letört ágakat egy erdőszéli lovastanyán. Mire végzett a dolgával, már egészen bátran bújtak elő egymás után a melengető sugarak, amit nem bánt, bőrigázott ugyanis, mivel nem húzódott be sehová a vihar elől. Szerette, ahogy a meleg esőcseppek végigsimítanak az arcán, és imádta csodálni a tomboló, elemi erővel lesújtó villámokat. Megremegett. Először nem értette, miért, hiszen a nap kellemes, melengető sugarai pillanatok alatt megszárították a pólót és a sortot, amiket viselt… aztán hamar rájött: belülről fázik, mint oly sokszor mostanában… és a jeges, fogvacogtató érzés egyre erősebben lüktetve sugárzott ki szívtájékról az egész testére. Egy kép jelent meg előtte, valakiről, akiről már akkor tudta, mikor ősszel lefényképezte a lelkével, hogy sosem lehet vele. Megtámaszkodott a gereblye nyelére, mert megszédült kissé, aztán egy másik kép túrta ki az előzőt… ezen a családja volt látható. És a lány tudta: mindent megkapott amit csak ember kívánhat ezen a világon, és azt is tudta, hogy szeretik. Szerette őket ő is, nagyon. Aztán vacogni kezdett, és remegni, egész testében, jeges marok facsarta a szívét, de hamar elmúlt az egész. Mintha csak álmodta volna… Meg sem ijedt, hisz oly sokszor élt át ilyesmit az elmúlt hónapok során. Villám nyerítésére kapta fel a fejét. A tanya legszebb csődöre egy kis karámban rohangált, melynek egyik tartóoszlopából lángoló fáklyát varázsolt az ítéletidő. A lány odasétált, hogy lecsillapítsa a lovat, mely két hátsó lábára emelkedve, eszelősen kapált a levegőben az elsőkkel, szeme fehérjét villogtatva. Már majdnem el is oltotta a tüzet, amikor jobb ötlete támadt. Mindig is álmodott róla, hát odaállt a kétlábon toporzékoló állat alá, és várta, hogy elveszítse az egyensúlyát. A paták ütemesen dobbantak a mosolygó lány koponyáján.

Egy fehér szobában tért magához. Nem érzékelte még teljesen a külvilágot, de a mennyországhoz túl soknak, a pokolhoz túl kevésnek tartotta a fájdalmat, úgyhogy körbenézett, és rá kellett ébrednie: ez se sikerült. Ha nem szakadt volna fel a szája, elmosolyodott volna úgy amúgy gunyorosan önmagán, de helyzetéből adódóan ezt sem tehette. Az ügyeletes nővér lépett mellé, mosolyogva kicserélte az infúziót, majd kiment, teret engedve a főorvosnak, aki nagyvizitet tartott éppen.
–Mindene megvolt…mormolta az orvos a mellette jegyzetelő pszichiáternek- érthetetlen, miért tette…
- Nem lehet, hogy mégiscsak baleset volt?
- Többen látták-dörmögte amaz- nézz rá – mutatott a lányra- bájos vonások, szép hosszú haj…érthetetlen…
- Bizonyára valami ostoba veszekedés miatt tette- szólalt meg egy öreg orvos a háttérből- olyan fiatalka még! Lehet, hogy valaki elvette a Barbie-babáját! – ezen aztán mind jót nevettek, és kimentek a kórteremből.

A folyosón sétáló Bohóc rájuk sípolt piros orrával, és befordult a szobába. Hivatalból már mehetett volna haza, az egyetlen dolog, ami odavonzotta, a többiek nevetése volt. Gondolta, megmosolyogtatja még az új vendéget, aki így felvidította a mufurc orvosi gárdát… Mókás arcot vágva az ágyhoz lopakodott, majd egy bájvigyorral csókot adott a jobb cipőorrának. Hatásvizsgálat gyanánt a lány szemébe nézett…és hirtelen, keservesen sírvafakadt…