Évszakok

-Tűzvarázslómnak-

Mikor voltál volt illata a nyárnak, volt valami a zsongó természetben, mi a hangok közül is téged idézett fel. Téged mutatott a napsugár aranyló ujjaival, ha a házak falán simult végig. Téged daloltak el a madarak egymás szavába vágva, ki tudja szebben csivitelni. Téged és emléked őrizték a lombjukkal összeboruló fák, mely alatt átsétáltam ezen a nyáron.
Aztán belepett mindent az ősz. A tócsák, melyeken az esők koppantak egyre szomorúbbak lettek, egyre jajjdulva csobbantak egyre keserűbben. A szél cibálta a lombokat, melyek nem borultak többé alakod köré, és nem sétáltam át rajtuk, csak az ablakon figyeltem a rozsdássá váló világot. A fák leveleiket hullatták, mint ahogyan Téged hullattalak ki kezemből, mint megsárgult levelet.
Puha és nyugodtnak tűnő tél suttogta bele magát a világba hópelyheivel. A kis gyémántok lassanként egymásba kapaszkodva érkeztek meg, hogy az ősz rombolását puha takarójukkal elfedjék. Vörösre csípték orrunkat a hideg mínuszok és a puha csendességben már nem vert zajt ritmusra lépő lábunk. Nem együtt léptünk. Mintha az évszakok kusza egymásutánja valamiféle elmúlást hordozott volna magába.
Bűnt, melyet én követtem el ellened, magam miatt.Azóta tavasz köszöntött a világra. Illatos és életet idéző tavasz, melyre ébredni kellene, melyben indulni kellene, hiszen minden csak ránk vár. Add a kezed és szorítsd erősen, én már meggyóntam a vétkeim, és vezekelni fogok értük, talán örökre, mert egyszer megálltam az úton és csendem belédmart kegyetlenül. Nem így akartam. Nem ezt akartam. Az idő talán meggyógyít de soha nem kárpótol, talán sosem lesz már olyan a nyár mint akkor régen, mikor a fák alakod köré borultak, mikor a lélekdarabkával a szíved felett mosolyogva indult a napod.
Ha boldog akarok lenni ezt a nyarat idézem fel, és ha könnyezem ezt a nyarat siratom... és szorítom és őrizem, mint utolsó megmaradt kincsemet.