Tudathasadás

Tisztelt Hadnagy Úr!

Lehet hogy furcsának fogja találni a levelemet, és azt hiszi hogy ez egy gonosz tréfa, de biztosíthatom hogy nem az. Az egész három nappal ezelőtt kezdődött. A fiam azzal állított haza az iskolából, hogy meg fog bukni matematikából. Kérdeztem hogy miért mondja ezt, erre ő azt felelte hogy ebben a félévben csak elégtelent kapott, és már nincs lehetősége javítani. Először nagyon dühös lettem, és ordibálni kezdtem a gyerekkel, mire ő, sírni kezdett. Ekkor kicsit visszafogtam magamat, hogy hagyja abba a bőgést, de csak nem akarta befejezni. Mondtam neki hogy fogja be a száját, de csak nem állt le. Lekevertem neki egy pofont, és ezután már nem tudtam magam megfékezni. Addig ütöttem amíg mozgott. Amikor nem mozdult többé, akkor a hátára fordítottam, és az arcába néztem. A pofonoktól már kezdett véraláfutásos lenni az arca, de nem azért fordítottam meg hogy ezt lássam. Inkább a szemét figyeltem, és attól amit láttam, rögtön éreztem hogy ismét hatalmába kerít a düh. Egy vágyam volt csak: bántani a gyengébbet, összetörni azt a kedves arcot aki valamikor a fiam volt. Ugyanis most már nem éreztem annak. Volt egy pillanat, amikor még leküzdhettem volna a kísértést, hogy megöljem, és ezt valószínűleg ő is észrevehette, mert feldagadt szájától nehezen beszélve, az életéért kezdett könyörögni.

- Ne légy már ilyen gyenge! Viseld férfiként a büntetésedet! – üvöltöttem rá ismét, majd öklömet teljes erőből az arcába vágtam. Hallottam ahogy az orra hangos reccsenéssel szilánkosra törik. A szemében csak rémület, gyűlölet, és még valami... talán értetlenség? Ekkor jöttem rá hogy ennek az egésznek nincs értelme, és helyre akartam hozni amit tettem. Bocsánatot kérni, és valahogy semmissé tenni a bűnömet. Talán minden másképp alakult volna, ha akkor nem jön haza a feleségem. Bejött az ajtón, és meglátta amint a gyerek hasán térdepelek, öklömet újabb ütésre emelve. Azt hiszem a fiam ekkor már nem élt. Az orra helyén fekete üreg volt csupán, és az egész arca úgy nézett ki, mintha belerakták volna egy turmixgépbe. Az asszony felsikoltott, és kiestek kezéből a szatyrok, melyek újonnan vásárolt dolgokkal voltak tele. Oda akartam rohanni, hogy mindent megmagyarázzak neki, hogy elmondjam ez az egész egy nagy tévedés, de ekkor megint felsikoltott. Bárcsak ne tette volna, mert ezzel nem hagyott nekem lehetőséget. Villámgyorsan leugrottam a fiam maradványiról, és a feleségemhez léptem. Elkaptam a csuklóját, és magamhoz rántottam. Éreztem, és hallottam hogy a könyöke kificamodik.

Ekkor még egyszer felsikoltott, de azt hiszem inkább a fájdalomtól, mint a félelemtől. Halántékon vágtam, mire halkan összecsuklott. Elrángattam a bejárattól, és becsuktam mögötte a tölgyfaajtót, nehogy valamelyik szomszéd meghallja vagy meglássa a mészárlást. Legszívesebben még mindig megálljt parancsoltam volna magamnak, de mintha egy földön túli erő vezérelt volna, felálltam az alélt test mellől, és a konyhába siettem. A konyhán keresztül a szerszámoskamrába siettem, és egy másodperc múlva már a kezemben is volt a flex. A gyorsvágóval a kezemben vissza iparkodtam az én asszonykámhoz, aki már alig várta a szenvedélyes találkozást. HAHAHA. Talán egy kicsit túl szenvedélyesre sikerült? A fiam maradványa mellett fekvő nőhöz hajoltam, és megcsókoltam, majd a flex csatlakozóját a konnektorba dugtam. Nagyon magas, és hangos sikoltozással kelt életre a gép a kezemben. Élvezettel érintettem a villámgyorsan forgó korongot az asszony nyakához, aki éppen akkor nyitotta ki a szemét. Szinte fel akart falni a tekintetével.

Úgy éreztem, hogy a nőből áradó gyűlölet és fájdalom hátrataszít, és egy pillanatra elfacsarodott a szívem. Befejeztem, amit elkezdtem, de már nem leltem örömömet benne. Belegondoltam, hogy az elején még le akartam állítani magam, és nem értettem ezt a hirtelen hangulatváltozást. Már azt sem értettem, ki vagyok én. Izzó fájdalmat éreztem a fejemben, mintha a tudatom ketté akart volna szakadni. Csak most fogtam fel istenigazából hogy mit is tettem. Nem szólaltam meg, egy hang sem hagyta el az ajkamat, de belülről perzselt a fájdalom. Elpakoltam a flexet és a két félig már merev testet olyan pózba rendeztem, ahogy a halottakat szokás. Feltakarítottam a vért, ahogy tudtam aztán csendesen zokogtam amíg beesteledett. Ezután kimentem a hátsókertbe, és ástam egy nagy gödröt a két testnek. Kicipeltem a két hullát, majd zokogva, szeretettel elrendeztem őket. Rájuk temettem a földet, és még a gyeptéglákat is a helyükre tettem. Ezután bementem a fürdőszobába, és egy Gilette-pengével felvágtam az ütőeret a bal kezemen. Egy idő után már nem éreztem fájdalmat, csak tompa sajgást, és talán az eszméletemet is elvesztettem. Azt hiszem, hogy már majdnem teljesen elvéreztem, amikor az élni akarás ösztöne kezdett hajtani. Nehezen feltápászkodtam, és gézt kerestem a polcon. Szorító kötést raktam a karomra, és ezután félholtan elkezdtem feltakarítani a saját véremet.

A tisztaságmánia a rengeteg rigolyám egyike. Ezek után bedőltem az ágyamba, és két napig meg sem bírtam mozdulni. Harmadik nap reggelén csörgött a telefon. Az iskolából telefonáltak, hogy a gyerek már napok óta hiányzik. Azt mondtam hogy tudom, és csak azért hiányzik mert beteg. Ezután letettem a kagylót, és a témát részemről lezártnak tekintettem. Talán még el is hittem, hogy a fiam csak megfázott, és nem a kertben fekszik, miközben rothadó tetemét kukacok rágják. A feleségem szerencsére munkanélküli így az ő esetében nem adódott ilyen probléma. Ezután írtam meg önnek ezt a levelet. Talán csak a tudatalattim kényszerített rá, hogy írjak magának, de nem vagyok biztos benne. Talán a lelkiismeret. Egyébként egy újság cikkben olvastam magáról, de nem írok többet, mert kezdem furcsán torzan látni a betűket, de lehet hogy csak a rossz énem akar megint előtörni. Most hogy így belegondolok olvastam erről valamit. Valami skizofrénia vagy hasonló. Érdekes nem??? Ha megbocsátja, akkor a nevem és a címem nem adom meg, ugyanis szeretném inkognitóban leélni a visszalévő nyomorúságos életemet, de az is lehet hogy csak azért mert nem vagyok elég őrült hozzá. HAHAHA.


Őszinte híve: Egy Skizofrén


***


A hadnagy undorodva dobta asztalára a levelet, és levegőért kapkodott. Felment a vérnyomása, ezért az íróasztal fiókját kezdte kinyitni hogy gyógyszert vegyen elő, amikor megakadt a szeme, a bal karján virító kötésen. Eszébe jutottak a titokzatos levélíró szavai „...SZORÍTÓ KÖTÉST RAKTAM A KAROMRA...” ereiben meghűlt a vér ahogy arra gondolt milyen kísérteties az összefüggés. Tisztán emlékezett hogy a vágást a kezén, kertészkedés közben szerezte, de ez nem jelent semmit.
- Talán tényleg őrült vagyok! - gondolta magában, aztán gondolatai elkalandoztak. Eszébe jutott, hogy már napok óta nem látta se a feleségét, se a gyereket. Ez akkor természetesnek is tűnt. Nem értette miért, de akkor teljesen logikusnak tűnt a hiányuk. Aztán eszébe jutottak a néhol szakadt gyeptéglák a kertben, és a kollégák furcsa kérdései, mint például az hogy: Hova tűntél három napra? Többször előfordult már hogy emlékezet kiesése volt, de erről soha nem szólt senkinek.
- Elérkezett az igazság pillanata. - gondolta magában, és közben idegen emlékképek futottak át az agyán, amelyek nem is tűntek olyan idegennek. Úgy érezte más emberek emlékei ezek, de rájött hogy csak hasadt tudatának másik személyiségeinek emlékfoszlányait látja.
Abban a másodpercben, amíg tekintete a karjáról ismét a levélre hullott, rájött hogy skizofrén.
Még egy pillantást vetett a levélre, és az ismerős dőlt betűs, szálkás írásra, de keze már a fiók fogantyúját kereste. Amikor megtalálta, akkor kihúzta a fiókot, majd elővette a szolgálati fegyverét, és a csövét a szájába vette. Egy pillanatig még habozott, majd meghúzta a ravaszt. Agyának nagy része a mögötte levő ablakon át, távozott, de jutott belőle a levélre, és a bútorokra is.