Porcelánszív

A porcelánszív ott hever a szekrény mélyén. Régóta ott porosodik már. Az idő, mely telik és múlik a porcelánszív felett, már lassan nem is mérhető emberi léptékkel. Porcelánidőben is nagyon hosszú. És a kicsi szív nem mozdul. Nincs aki leemelje, óvó és simogató kezeivel megsimogassa, letörölje a port róla, hogy ez a szép porcelánszív újra teljes pompájában ragyoghasson. Nincs senki aki gondoskodna róla. Azt hiszi azért mert az anyaga kicsit hűvös és néha rideg, már nem érdemel törődést, már nem érdemli meg, hogy valaki igazán foglalkozzon vele. A minták, melyek díszítik a kis szívet lassan elkopnak. Már nem láthatják a szép tulipánokat rajta, a zöld és cikornyás leveleket. Lassan a fehérségbe is belekúszik valami, valami…a hajszálrepedések, melyek megtörik a porcelánfehérséget. A kis szívecske lassan beleöregedett a mozdulatlanságba. Ha sírni tudna, ha csak egyetlen könnycseppet ejteni tudna ez a kicsi szív, talán könnyebb lenne. De egy szív, egy porcelánszív nem sír, nincsenek könnyei. Talán ha tudna beszélni, elmondaná mi bántja, ha hagynák, ha lennének szavai a fájdalomra, talán elmondaná.

De a kicsi szív nem beszél, nincsenek szavai. Porcelán csengései vannak, amivel jelez a világ felé, jelzi, hogy fáj, hogy nagyon fáj… hogy mi fáj neki? Egyetlen szó csupán: MAGÁNY. A rideg és üres nappalok, a hosszú és sötét éjszakák. Mozdulatlanságra ítélt kicsi szív a szekrényen. Már nem ragyog, mint egykor, már nem dísze ő a szobának, hol él, már csak unott régi és szürke tárgy ő, a megszokás és az unalom jelképe. Egy feledhető kis tárgy. Mint a tárgyak általában. Mindent megsiratunk. Embert, állatot, kipusztult fát. De egy tárgyat… egy tárgyat soha. Összetörik, elveszik.. nem sírunk. Emlékezünk egy ideig, hogy volt ilyenünk is, de nem sírunk. Aztán feledjük még az emlékét is, hogy valaha volt, létezett, és mi nem ejtettünk érte egyetlen könnycseppet sem.

Aztán rezegni kezd a világ, mintha a föld el akarna nyelni mindent, a szekrény kivágódik, és kihullik belőle a kicsi porcelánszív. Még szinte hallani utolsó jajkiáltásait, melyet a világba kiált bele, de senki nem hallja. Na persze, hiszen kevesen értenek a porcelánok nyelvén. Aki érthetne, az már régóta nem is néz a kis szívecske felé.
Csörömpölve hull le a földre és darabjaira hullik. Az egykori díszes és szép szívecske összetörik. Eddig talán értékes is volt, még porosan, elhanyagoltan is, mégis ért valamit. De így törötten? Össze lehet talán ragasztani, de már sosem lesz soha olyan értékes, mint azelőtt. A zuhanás nyomokat hagyott a porcelán szívecskén. És talán már nincs is olyan ügyes kezű mester ki össze tudja ragasztani.

Hagyjátok a szívecskét, csak szedjétek össze óvatosan a darabjait, ami még maradt belőle. Rakjátok vissza a szekrény mélyére, hiszen még így törötten és sérülten is reménykedik a balga szívecske, hogy egyszer talán visszatér az aki törődött vele és aki olyan szépen beszélt a porcelánok nyelvén. Csakhogy akkor már nem a régi kedves szívecskét találja ott, hanem ezt a csorbát, darabjaira hullva.