Történetek

A hang tulajdonosa ugyanis Remus Lupin volt, aki most gyűlölettel vegyes szánalommal nézett rám a cella tőlem legtávolabbi sarkából. Felültem a rozoga, szúette, molyrágta ágyon. Rámeredtem Remusra, és hosszú percekig csak néztük egymást, mert egyikünk se tudott megszólalni. Nekem a döbbenet, neki pedig valószínűleg az undor, amit irántam érzett, szorította el a torkát, de aztán hirtelen teljes erőből rámvetette magát szavakkal, és puszta kézzel egyaránt...

Ma megint egy pluszhatás, egy rosszhatás, hideg érzéketlen, amit ember csak kaphat. Még egy visszautasítás. Bár kedves, de tudom hogy ez csak tisztelet vagy kedvesség. Szóval a tények úgy állnak, hogy még egy csaj utasított vissza egy meghívástól. Ez már kezd fájni...

Sok keserves koncentrálással töltött perc után sikerült kutyává változnom, így jobban el tudtam viselni a dementorok dermesztő közelségét, de sajnos nem tartott sokáig, mert nem volt pálcám, amivel tartósabb átalakulást tudtam volna elérni...

TEST, SZELLEM, LÉLEK.

A jelenlegi tudáshalmaz alapján e három princípium alapján állítható össze legpontosabban egy ember személye. A test a biometriát, a szellem a tudati gondolatiságot, a lélek az érzelmeket, ösztönöket, a mélyebb indíttatásokat képviseli...

Hát legyen! Ha ez a sorsom. Hirtelen belém nyilall a felismerés. A félelem felesleges, a természet rendje, Isten birodalma előtt. Nem ellenkezem, és nyitott békés szemekkel merülök el a habokban. Meleg víz öleli körbe testemet, mint egy régóta várt barátot. A fehér emberi koponyák helyett, nagy tengeri kagylókat és csapatokban vonuló fickándozó halakat látok...

Mosollyal az arcán lépett ki háza ajtaján, hogy friss virág illatát érezhesse a pirkadó reggelben. A reggelbe megnyújtózva, hagyta, hogy haját a szél fújja. Lelkében teljes boldogságot érzett. Ekkor észrevéve háza előtt sétált el egy komor férfi...

Próbált hátrálni előle, de nem ment; üldözője egyre közelebb ért hozzá. A lámpák fénye megcsillant a kezében tartott késen. Kirsten Jade úgy remegett, mintha ráznák. A fogai kasztanyettát megszégyenítő sebességgel vacogtak. Mikor a még mindig árnyékbe burkolózó alak már a lábához ért, a lány elérkezettnek látta a pillanatot. Lábát üldözője lába köré csavarta, és elgáncsolta...

Ekkor a jármű megérkezett a végállomásra, az Újpest-központi megállóba. Kinyíltak az ajtók, Gábor a rengeteg másik emberrel együtt kilépett a peronra, majd elindultak a mozgólépcsők felé. Mivel a fiú az első kocsiban utazott eddig, el kellett gyalogolnia az állomás másik végébe, ahol a lépcső és a mozgólépcsők voltak. Gábor alig ment 5 métert, egy hatalmas robbanás rázta meg az állomást...

Egyik éjjel, mikor újra megjelentek a kergetőző hangok a szobájában, a kislány kíváncsisága felülkerekedett a sötétségtől való félelmén, és halkan kiosont a szobából a padlás irányába. Csupasz lábacskájával halkan lépdelt a hideg kövön a padlásfeljáró felé. Nagy izgalmában a kezében felejtett párnáját szorongatta, erőtlen ujjaival görcsösen markolta a puha anyagot. Félve érkezett el a lépcsőhöz...

Aztán kezdtük megismerni egymást, bár eleinte nehezen ment annyi nevet megtanulni, volt tanár, aki az óráját feláldozva körbeültetett minket, és zálogosat játszva tanultuk egymás neveit, miközben mindenki mondott magáról egy-egy szerinte érdekes tulajdonságot is.
Lassan a barátságok is kialakulgattak, és azt hiszem a nagyrésze úgy is maradt hat évig...