Eltelt hat év...

Eltelt hat év, elballagtunk, leérettségiztünk, és hatosztályos képzés lévén mind a huszonnyolcunkat felvettek egyetemre.
Együtt nőttünk fel. Amikor először találkoztunk, félve léptünk be az osztályterembe-még akkor is, ha szüleink elkísértek minket. Ismeretlenek között voltunk mindannyian, féltünk mindentől;az iskolától, a tanároktól, attól, hogy nem fogadnak be a többiek, attól, hogy nem vagyunk elég okosak, vagy hogy nem tudunk jól teljesíteni. Féltünk egymástól is, legfőképp ez volt ami meghatározta az első pár napot.
Aztán kezdtük megismerni egymást, bár eleinte nehezen ment annyi nevet megtanulni, volt tanár, aki az óráját feláldozva körbeültetett minket, és zálogosat játszva tanultuk egymás neveit, miközben mindenki mondott magáról egy-egy szerinte érdekes tulajdonságot is.
Lassan a barátságok is kialakulgattak, és azt hiszem a nagyrésze úgy is maradt hat évig. Bár voltak nagy veszekedések, viták, mondtunk egymásra néha nagyon csúnya dolgokat, és beszéltük ki egymást elég sokszor, de a miénknél nem volt egyik osztály sem összetartóbb. Mindig megvédtük azt, akit bántani akartak, mert mi egy igazi kis családdá kovácsolódtunk össze.

Érettségi után volt bankett, volt utolsó osztálykirándulás is, akkor azonban még nem éreztem, hogy valami elmúlt volna, hiszen még akkor is nap mint nap beszéltünk, találkoztunk, szervezkedtünk.
Aztán eltelt másfél hónap, és csak nagyon kevés emberrel találkoztam, akkor is csak véletlenül.
Kezdtek nagyon hiányozni az emberek, de ez nagyjából minden nyáron így volt eddig, de tudtam, hogy újra eljön a szeptember, és megint együtt leszünk tíz hónapot, azonban ennek most vége szakadt.
Tartottunk egy kis osztálytalálkozót, igaz csak tizenpár emberrel, de sírhatnékom volt, amikor búcsúzáskor ölelgettük egymást, mert valami elmúlt.
Most már máshol lesz mindegyikőnk, az ország különböző pontjain, és el fogjuk veszíteni egymást.

Vannak, akiket nem veszíthetek el. Ők a legjobb barátaim. Kicsit szerencsés vagyok, mert van, akivel egy egyetemre fogok járni, és még legalább négy-öt évig „boldogítjuk” egymást, de van, akitől 3-400 km választ el ezután, és csak remélni tudom , hogy tudott olyan szorossá válni a kapcsolatunk, hogy a barátságunk ezután sem szakad meg.
Sok-sok új embert fogunk megismerni a következő időben, de szeretném, ha a 27 emberből azok akik fontosak számomra, azokat nem veszíteném el.
Életen nagyon fontos szakaszában voltak ŐK jelen, velük nőttem fel, nem fogom őket soha elfelejteni, mindenkihez fűződik jó emlékem, és csak azokat tartom meg, és megígérem, hogy én is annyiszor próbálok meg velük együtt lenni, amennyire csak lehetséges.
Mert szeretlek titeket, így hat év után is…