Metró

Gábor 25 éves fiú volt és épp a Duna Plázából tartott hazafelé a kék metróval. Az Újpest-Központnál kell majd leszállnia, onnan pedig 14-es villamossal megy tovább.
„Újpest-Városkapu.”
Az ajtók kinyíltak, a leszállni kívánó utasok leszálltak, a felszállni kívánók pedig felszálltak. Gábor zsebében megcsörrent a telefon. A metró közben becsukta ajtóit, majd elindult a végállomás felé.
- Halló?
- Szia Gábor, anya vagyok! Csak azt akartam kérdezni, hogy mi legyen ebédre?
- Nem tudom.
- Húsleves jó lesz? – kérdezte az anya.
- Nekem jó. – mondta Gábor unottan.
- Akkor azt csinálok, meg mellé mondjuk… túró gombóc?
- Jó lesz, 20 perc múlva otthon vagyok, addigra kész lesz?
- Nem hiszem, de azért így is megeszed?
- Persze, csak megkérdeztem. – mosolygott a fiú.
- És, megtaláltad azt a CD-t, amit kerestél? – kérdezte a nő.
- Nem, sajna még nem jelent meg. Majd 1 hét múlva talán visszajövök.
Ekkor a jármű megérkezett a végállomásra, az Újpest-központi megállóba. Kinyíltak az ajtók, Gábor a rengeteg másik emberrel együtt kilépett a peronra, majd elindultak a mozgólépcsők felé. Mivel a fiú az első kocsiban utazott eddig, el kellett gyalogolnia az állomás másik végébe, ahol a lépcső és a mozgólépcsők voltak. Gábor alig ment 5 métert, egy hatalmas robbanás rázta meg az állomást.
BUMM

A por és a sok törmelék a lépcsőktől a peronok felé szálltak, úgy látszik a lépcsőkön túl lévő aluljáróban történt valami. A kijárat felé haladó tömeg megállt, majd a földre guggolt ijedtében.
- Várj csak, anya… - mondta a fiú, majd folytatta. – Valami történt itt, leteszem a telefont.
A nő azonban nem válaszolt, sőt, a fiú már semmit sem hallott a telefonban. Megvizsgálta a készüléket, majd eltette a zsebébe. A kijárat felé nézett, ahonnan folyamatosan ömlött be a robbanásban felszabadult füst és por. A mozgólépcsőknél lévő emberek viszont hangos sikoltásba kezdtek, majd az egész tömeget visszafelé kezdték el nyomni, mintha menekültek volna valami elől. A metrószerelvény még mindig az állomáson volt, mivel a vezetője is kiszállt a fülkéjéből, hogy megnézze, mi történhetett, de most ijedten visszaugrott.
- Hé, hé! – szólalt föl az őt is fellökő és visszanyomó tömeg ellen Gábor, de mit sem ért. Elől még mindig hangosan ordítoztak.
- Mi a franc van ott elől? – kérdezte egy férfi nem messze a fiútól.
Ebben a pillanatban egy újabb robbanás történt, de ez már lent, a peronoknál, méghozzá a kijárati kapunál. Az összes lent tartózkodó ember a földre zuhant.
- FUTÁS! – ordított valaki a tömeg elején.

Az ott lévő emberek feltápászkodtak, majd visszafelé kezdtek el futni, Gábor irányába. Átgázoltak az ott fekvő embereken, mindenkire rátapostak. A törmelékekből származó porfelhő is ugyanarra terjedt, mintha az elől menekült volna a sok ember. Gábornak elkerekedett a szeme, majd gyorsan fölpattant, az állomás végében lévő tömeggel együtt. A hatalmas porfelhő azonban beérte, majd elnyelte a rohanó embereket, s a sikoltozás abbamaradt. A füstfal megállt, majd lassan kavargott egyhelyben. Körülbelül hatszáz ember maradhatott az állomáson ragadt metró mellett, a peron végén. A fülkéjéből ismét kilépő vezető odaszólt a rettegő embereknek:
- Gyorsan, szálljanak be! – majd kinyitotta a kocsik ajtaját, hogy mindenki bemehessen.

A tömeg nem kérdezett, azonnal bemenekült a menedéket nyújtó metrókocsikba, majd miután mindenki beszállt, a metróvezető bezárta az ajtókat. Bekapcsolta a hangszórókat, hogy tudjon kommunikálni a bent lévőkkel.
- Maradjanak itt, amíg elmúlik a veszély. – mondta a vezető, bár ő maga sem tudta, mi is a veszély forrása.
Az ablaknál lévők rendületlenül a kijáratot kémlelték, hogy vajon mi történhetett ott.
- Lehet, hogy terroristák? – kérdezte egy nő a metró első kocsijában, ott, ahol Gábor is volt.
- Lehet. – válaszolt neki egy férfi.
Gábor is úgy gondolta, hogy terroristák voltak, s most először életében halálfélelme volt – a kocsiban tartózkodó többi emberrel együtt. A fiú elővette nadrágzsebéből a mobiltelefonját, de annak kijelzőjén a „Szolgáltató keresése…” felirat állt. Gábor egy rövid időre elcsodálkozott, majd ismét elrakta a telefont.
- Hé, másoknak is rossz a telefonja? – kérdezett ismét valaki, miután telefonálni akart Gáborhoz hasonlóan.
- Beviszem a vonatot a remízbe. – szólt ismét a mikrofonba a vezető, majd elindította a szerelvényt, s begurította a végállomáson túl lévő „garázsba”, ahol a használaton kívüli többi metrószerelvényt is tartották.
- Itt majd biztonságban lesznek. – folytatta, s amikor a metró teljes terjedelmében a remízben volt, leállította.
- Szerintem telefonáljanak a rendőrségnek, vagy nem tudom… maradjunk itt, amíg ki nem derül, hogy mi ez az egész. – tanácsolta a metróvezető, bár ő még nem tudta, hogy a mobilok nem működnek. Egyik sem.

Gábor erősen gondolkodott, vajon hogyan kéne értesíteni a külvilágot arról, hogy mi történik ott lent.
- Úristen, most hogy telefonáljunk? – szólalt meg egy aggódó nő.
A felmorajló tömegből pár hangosabb hang kihallatszott:
- Nem tudunk telefonálni, mert rosszak a telefonok!
- Mi lesz most velünk?
- De hisz kint is tudják, hogy mi történt, valószínű, hogy már rájöttek.
Ebben lehetett valami, gondolta Gábor.
- Percek kérdése, és itt lesznek értünk! – ordított még valaki.
Halk robbanások a távolból még hallatszottak, némelyikbe beleremegett az egész állomás.
Szép lassan mindenki lenyugodott, s vártak a felmentő seregre, ami fél óra várakozás után sem akart megérkezni. A vezető kinyitotta a kocsiba nyíló ajtaját.
- Na, meddig várjunk még? – tette fel hangosan a kérdést.

Az emberek csöndben maradtak, egy valaki szólalt csak meg a vezető mellett.
- Szerintem menjünk ki, nézzük meg, mi történt.
Erre hangos helyeslésbe kezdtek az első kocsiban tartózkodók. A vezető visszament a fülkébe, majd kinyitotta a jobb oldali ajtókat, és beleszólt mikrofonjába:
- Óvatosan menjenek ki, itt jobb oldalt van egy keskeny peron, azon kijuthatnak a megállóba. Ne lökjék le egymást, a sín megrázhatja magukat.
Pár ember kilépett az ajtókon, a többi kocsiból is, s elindultak az állomás felé. A legtöbb ember viszont félt, úgyhogy a kocsikban maradt. Gábor áttörte magán az ott maradó embereken, s ő is kilépett a peronra, majd elnézett az állomás irányába. A füst teljesen eloszlott, senki sem tartózkodott már ott.
- Menne, kérem? – mondta Gábornak egy mögötte közeledő, 60 körüli férfi.
- Ja, igen… - válaszolta a fiú zavarodottan, majd elindult.

Látta, hogy a metró első 4 kocsija szinte tele van, de amikor elérkezett az utolsó kettőhöz, azt tapasztalta, hogy azokban nem tartózkodik senki. Teljesen üresen álltak. Kicsit megtorpant, s hátraszólt a mögötte jövő férfinak:
- Maga szerint ezek miért üresek? Indulásnál még tele voltak…
- Hm, fura… lehet, hogy meghaltak a robbanásban? Bár… az nem az állomás végében történt, hanem…
- A kijárati kapunál. Annyian csak nem voltak ott.
- Na mindegy, biztos meghaltak a robbanásban. – zárta le a beszélgetést a férfi, majd Gábor továbbindult.
Kiértek az állomás végéhez, majd tovább sétáltak a másik végébe, a kijárat felé. A fiú arra figyelt fel, hogy most már csönd honol az egész aluljáróban, egy halk durranást sem lehetett hallani. Az előtte menők a kijárati kapu előtt álltak körbe valamit, s halkan duruzsoltak. Gábor odasietett, hogy megnézze mi az, de elsápadt, ahogy meglátta a csodálat tárgyát: egy halom csontváz hevert a földön.
- Úristen… - jegyezte meg halkan.

Legalább száz ember holttestének maradványai feküdtek ott, különböző pózokban: némelyik hason, némelyik hanyatt, volt, amelyik össze volt görnyedve.
- Ezek azok, amelyikek keresztülgázoltak mindenkin, nem? – kérdezte valaki az ott álló 17 emberből.
- De… ez a füst… valami ideggáz lehetett? – kérdezett vissza egy másik, 30-as éveiben járó, öltönyös férfi.
- Hát, nem tudom melyik az az ideggáz, amelyik szétmarja az ember húsát és bőrét. – válaszolt neki.
- Ezek a terroristák egyre durvább fegyvereket vetnek be. – szólalt föl Gábor, aki meglátta a kijárati kapun túl, az állomás végében fekvő csontvázakat is. Valószínű ők tartózkodtak abban a két üres metrókocsiban.
Ahogy benéztek a mozgólépcsőkhöz, egy hatalmas és mély lyukat láttak meg a falban. A robbanás okozhatta.
- Fölnézzünk? - kérdezte a fiú mellett álló egyik férfi.
- Aha.
- Igen.
- Menjünk.

Helyeselt a legtöbb ember, akik elindultak a lépcsők felé, hogy felmenjenek az aluljáróba, vagy legalábbis körbenézzenek. Négy ember a 17-ből, a már említett, pontosan 62 éves férfi, egy 14 éves fiú, egy 31 éves férfi és Gábor inkább ott maradt, és a holttesteket vizsgálta. A fiú odaszólt a legidősebb úrhoz:
- Papa, én inkább itt maradok.
- Mint látod, én is. – mosolygott a nagypapa.
A 13 férfi – mert mindegyik férfi volt – felindult a lépcsőn. Gábor is őket figyelte a mellette állókkal együtt. A kisfiú visszaindult a metrókocsikhoz, ahonnan egyre több ember jött ki, most már nők is rászánták magukat.
- Itt meg mi történt? – kérdezte egy viszonylag fiatal, 20-as éveiben járó lány.
- Hát… ööö… - kezdte volna Gábor, de nem tudott mit mondani. A lány észrevette a földön fekvő rengeteg csontvázat.
- Jézusom! – kiáltott föl ijedten, majd elfordult és eltakarta a szemét. Az odaözönlő többi ember is mind hasonlóképp reagált. Ekkor hatalmas ordítás hallatszott a lépcsők tetejéről.
- ÁÁÁ!! NE!!
Az idős úr is odafordult, majd odasietett a lépcsők aljához.
- Hé!! Várjanak!! – kiáltotta a nagypapa, majd fölrohant, hogy segítsen.
Az unokája észrevette, majd utána futott.
- Papa!!
Gábor félreállt a rohanó fiú útjából, aki megállt a lépcsők előtt, s elsápadt, majd hangos sikításba kezdett.
- ÁÁÁÁ!!

Gábor semmit sem értett, már majdnem ő is elindult, hogy megnézze, mi folyik ott, de hirtelen az egyik fönt lévő, 30 év körüli férfi éktelen ordítás közepette az állomás padlójába, az ott álló 14 éves fiú mellé csapódott, s meghalt. A kamasz annyira megijedt, hogy ájultan esett össze. A lent lévő most már körülbelül negyven ember ijedten felsikoltott, néhányan visszamenekültek a remízben álló szerelvényhez. Gábor is halálra ijedt, nem tudta, mi történhetett a férfivel: mintha egy gép fogta volna, és kilőtte volna a lépcső tetejéről egyenesen a padlóba. Ekkor fegyverropogás hangja törte meg az ijedt csendet, s a fent lévők ordítása.
- Mi ez?! Neee!! – kiáltották.
- Futás!! – ordította valaki, de már késő volt.
Gábor hátrálni kezdett a sínek felé. A lépcsőkön két hulla gurult le: fej nélkül. Gábor most még jobban megijedt, amikor meglátta őket, s még gyorsabb rükvercbe kapcsolt, majd lezuhant a sínek közé.
- Á…!! – kiáltott fel, majd beverte a fejét, s elájult.

Folyt. köv.