Angyalok Kórusa

Halkan csengő zeneszó... Kósza dallamok kavalkádja kúszik lefelé minden éjjel a padlásajtó felől. Senki nem hallja őket a házban lakók közül, egyetlen embert kivéve. Ez a kislány minden éjjel felriad, és kíváncsian mered maga elé a sötétbe. Várja, hogy elérjenek hozzá a hangok, várja, hogy megértse a földöntúli nyelven énekelt, boldogabb világokról szóló nótákat.

...Sosem hallja őket tisztán, sosem jut el teljesen a szobájáig a dal. Ilyenkor csendben ül, felhúzott térdekkel. Hátát a falnak vetve még lélegezni sem mer, nehogy elszalasszon egy-egy arra vetődő kósza hangot. Így megy ez jó ideje. Pontosan emlékszik rá, mikor hallotta először ezeket a dallamokat.

Körülbelül két hónapja kezdődött ez az egész, mikor egy hirtelen rosszullét után anyukája bevitte őt a kórházba. Pár napig ott tartották megfigyelésen, majd a Mosolygós Doktorbácsi hazaengedte a 4 éves kislányt. Ő persze boldogan ugrándozott hazafelé, észre sem véve, hogy anyukáját mennyire megviselte a kórházban tett látogatásuk. Nem vette észre édesanyja gondterhelt arcát és könnyes szemét sem, mikor megölelte őt a kapuban...

Két hónap alatt sok minden megváltozott. Miután kijött a kórházból, az első éjszaka nem találta a helyét otthon. Ágyacskájában ide-oda forgolódva nagyokat sóhajtozott, nem bírt elaludni. Ekkor hallotta először azt a dalt. Először csak igen halkan, a hangok szinte buborékként szálltak lefelé a padlásról. Gyakran nem is összetartozó dallamok kúsztak be a kulcslyukon, a szobaajtó alatti résen. Ekkor ült fel először a kislány az ágyában és kezdett el figyelmesen fülelni a hangok után. A kezdetekben csupán igen halkan hallotta őket. A leszűrődő dalfoszlány nem volt több egy sóhajtásnál. Azt is hitte először, hogy az ő lélegzete szól ilyen szépen. De nem. Ezeket a sóhajos dallamokat akkor is hallotta, suttogásként, mikor nem vett levegőt. És a hangok az idő elteltével kezdtek erősödni – legalábbis ő így gondolta. Két hónap elteltével, ha nagyon koncentrált, már összefüggő dallamot is képes volt meghallani. Ilyenkor boldog volt, szinte kacagott a szíve jókedvében. A titokzatos zene segített neki elfelejteni a napok fáradalmait, a sok fájdalmas vizsgálatot, amikre el kellett járnia anyukájával, és a kegyetlen rosszulléteket, amik gyenge kis testét kínozták...

Egyik éjjel, mikor újra megjelentek a kergetőző hangok a szobájában, a kislány kíváncsisága felülkerekedett a sötétségtől való félelmén, és halkan kiosont a szobából a padlás irányába. Csupasz lábacskájával halkan lépdelt a hideg kövön a padlásfeljáró felé. Nagy izgalmában a kezében felejtett párnáját szorongatta, erőtlen ujjaival görcsösen markolta a puha anyagot. Félve érkezett el a lépcsőhöz. Sokáig állt ott, kétségek között, gondolkozott, hogy elinduljon-e felfelé. Kis kezei és lábai már egészen átfagytak a hidegtől. A zene hívogatóan lengedezett lefelé, s mikor a kislány felnézett a padlásajtóra, mögötte mintha fények mozogtak, változtak volna a dallam ritmusára...

A kislány csendben állt, kócos, szőke buksiját felemelve, szemét az ajtóra szegezve. Fel akart menni a lépcsőn, tudni akarta, ki énekel olyan szépen, rá akart jönni, honnan származik az a dal, ami már oly régóta körülveszi őt és bekúszik éjszakánként a szobájába. Erre a dalra riadt fel a sötétben, és ez segített neki elaludni is. A titokzatos zene, mely egyszerre heves és nyugtató is...

Szíve a torkában dobogott, mikor fellépett a legelső lépcsőfokra. Lassan emelte a lábát, bizonytalanul kapaszkodott a hideg vaskorlátba. Néhány lépcsőfokot haladt csak előre, amikor ajtónyikorgást hallott fentről, majd az arcát hűvös szellő csapta meg. Mintha csak el akarná riasztani onnan, a szél egyre jobban fújta vékony hálóingét, s a zene halkulni kezdett. A kislány nagyot sóhajtott, és elsötétült előtte a világ...


***


Az ágyban tért magához, reggel. Puha paplanját fázósan húzta feljebb hideg kezeivel. Még mindig nem sikerült felmelegednie a késő éjszakai sétája után. Nagy, búzavirágkék szemeivel kérdőn nézett édesanyja felé. A nő egész éjjel ott virrasztott mellette, kezét szőke fején nyugtatta. Amióta csak megtalálta kislányának törékeny testét a hideg kövön, egy percre sem hagyta magára. Kétségbeesetten nézte a reszkető, szőke fürtös fejecskét, s csak mikor megjelent az orvos, akkor húzódott egy kicsit távolabb az ágytól.

A Mosolygós Doktorbácsi ezúttal nem mosolygott. Komor arccal vizsgálta meg újra és újra, majd gondterhelt arccal ment ki a szobából. A kislányt ezután szigorú fekvésre ítélték, nem mehetett játszani, nem kelhetett fel az ágyból. Egyre fokozódó rosszullétei miatt teljesen legyengült, s fájdalmai csak éjszakára enyhültek kissé. A nappali szenvedésekért csupán az éjjelek nyugalmas dallamai kárpótolták. Anyukája estéről estére ott aludt mellette, elgyengült kezecskéit simogatva. Egyik éjjel, mikor egyikük sem aludt, a szőke kislány megkérdezte édesanyját:

– Anya, te nem hallod?

– Mit, kicsim?

– Hát a zeneszót... Ezt a dallamot, ami fentről jön... – válaszolta csillogó szemekkel a lány. Anyukája riadtan ült fel, és fürkésző szemekkel nézte.

– Nem, nem hallom – mondta egy kis idő után, majd egy halvány mosollyal hozzátette – Elég késő van, próbálj meg visszaaludni – mondta a kislányának, újra betakarta, majd visszafeküdt mellé ő is.

De a zeneszó csak nem maradt abba, sőt, egyre erősödött. A kislány lassan hunyta le elnehezülő szemeit, s lopva még édesanyjára pillantott... utoljára.

Álmában újra a padlásfeljáró alján állt, abban a fehér kis hálóingben, amiben a múltkor is. A zeneszó és a dallamok pedig megállíthatatlanul szállingóztak lefelé az ajtó mögül. Ezúttal a kislány magabiztosabban markolta meg a korlátot, és indult el a lépcsőn felfelé. Többé már nem félt. Újra hallotta az ajtónyikorgást, és érezte a fuvallatot, de ezúttal sokkal gyengébb, szinte hívogató szellő simogatta a bőrét. Az ajtó lassan kitárult, és a kiáramló meleg fény arany színbe vonta a kislány szőke hajzuhatagát, amint lépkedett felfelé a lépcsőn. Az erősödő zene és az egyre tisztábban kivehető énekek boldog mosolyra késztették őt. Felért a lépcsőn, és az ajtón már kacagva lépett be. Kacagott, hisz ettől fogva mindig hallhatta az Angyalok Kórusát...