Az Öböl

Az Öböl.

Meredek csupasz sziklapart, és messzeségbe tűnő nyugtalan tenger. Elrejtve a világ szeme elöl, itt van az öböl. Csipkézet magas mészkőfal, mint valami bástya övezi körbe. A parthoz lejutni csak egy meredek ösvényen lehet. Ahogy a hullámok a kör alakú öböl szélét nyaldossák, állandóan morajlik a tenger. A csapdába eset hullámok haláltusájának a hangja ez.
Mezítláb a parton állva, olyan érzése támad az embernek, hogy itt a tér és az idő egyszerűen elveszti jelentőségét. Ezért is szeretek ide járni, az örök nyugalom szentélyébe. Az öböl vize tiszta, de mégsem lehet látni a tengerfeneket, mert valami szürke fátyol meggátolja, hogy kíváncsi szemek a titkát fürkésszék. Ha jobban megnézem a környező hideg sziklafalakat, akkor rájövök, hogy ok is szürkék. Az öböl vizének néma társai. Egyedüli változást csak a szüntelen tengerzúgás hozz.
Különös ez a morajlás. Mintha valaki, halkan beszélne, bíztatná az idetévedt látogatót. Mint suttogó hang a haldoklóhoz egy nehéz bársonyfüggönnyel lezárt szobában. Kedves és megértő. Bizalmat csepegtet nyugtalan lelkembe, lehetőséget add a menekülésre. Csak egy kis lépés előre, és a testem elmerülhet a szürke habokba, mint ahogy az égő gyertyakanócra a nedves újjak simulnak. Parázsló életem kialszik. Állok a parton, és reszketek. A szívem vadul ver.

Tekintetem az öböl víztükrére szegezem, és figyelek. Csak a monoton morajlás hallatszik. Az egész csak képzetem játéka volt. Senki nem beszélt hozzám. Megfordulok és elindulok felfelé az ösvényen. De megcsúszik a lábam, és hátra esek. A szemem sarkából látom az örvénylő habokat és középen a fehér emberi koponyákat. . Kétségbeesetten próbálom visszanyerni az egyensúlyomat. A távolból ide szúródik a közeli város nyüzsgő zaja. Valahol egy vonat megy. Az élet hívogató hangjai.

Tudom, hogyha a vízbe esek a némaság örökre foglyul, ejt. Szívembe a vegytiszta rettegés mar, agyamban az ősember halálsikolya visszhangzik. Szemem előtt látom elsuhanni az életem filmkockáit. A sorsom egyszemélyes mozija. Megértem, a hibáim és félelmeim okát. Akkor, amikor már minden túl késő. Testem már a háborgó víz fölé nyújtózkodott, talán centik választják el a követelőző jeges karoktól.
Hát legyen! Ha ez a sorsom. Hirtelen belém nyilall a felismerés. A félelem felesleges, a természet rendje, Isten birodalma előtt. Nem ellenkezem, és nyitott békés szemekkel merülök el a habokban. Meleg víz öleli körbe testemet, mint egy régóta várt barátot. A fehér emberi koponyák helyett, nagy tengeri kagylókat és csapatokban vonuló fickándozó halakat látok.

Leér a lábam a homokos aljra. A kristálytiszta víz a hónaljamig ér. Nyoma sincs a szürkeségnek. Csak a morajlás hallatszik szüntelenül a távolban, Az öböl elválaszthatatlan társa. Lassan kilépek a sziklás partra. Testemen sós vízcseppek, kacagva gurulnak szerteszét, s csepphalálukat lelve visszatérnek az öbölbe. Mire felérek a sziklapart tetejére a keskeny ösvényen keresztül. Nedves testemet lágy szellők szárítják meg. Fent megállok, lassan hátranézzek. Lent a mélységben a szürke öböl látszik, várakozik, mint egy alvó isten, aki próbára teszi gyarló gyermekeit.