Történetek

Anna és az apja között ekkora mértéket még nem öltött a gyűlölet, mindig sikerült megfékezniük magukat és nevetve egymás nyakába borulniuk, de most nem. Izzott a levegő, az anya halkan sírdogált a konyhában, hallva szerettei egymáshoz tűzdelt szörnyű szavait. Anna ordibálva, és sírva menekült ki apja szobájából, majd maga mögött becsapva az ajtót összerogyva esett ágyára és pár perc múlva kissé megnyugodva mély álomba merült...

Mi vagyunk a vágy, amit el kell folytani!
Mi vagyunk a szerelem, mit meg kell tagadni!
Mi vagyunk a győzelem, mit szégyelni kell!
Mi vagyunk az álom, melyből verejtékezve kell felriadni! ...

12 éves koromban én is majdnem elszöktem otthonról. Egy kis faluban laktunk nem messze Springfield-től. Nagyon utáltam azt a helyet. A suliban rendszerint megvertek, egy kis putriban laktunk, anyám, 2 nővérem, és 6 öcsémmel együtt. Apám nagy strici lehetett, mert összeállt valami pitiáner énekesnővel, aki út menti kocsmákban rezegtette a hangszálait 15 dollárért. Ha 20 adtál neki a parkolóban, leszopott, feltéve, ha volt kocsid. Hogy honnan tudom mindezt? Hát anyutól...

Mi vagy te? S miért vagy oly fontos nekem? Nem tudom. S a válasz némán, makacsul hallgat, mintha a szövetségesed volna. Hallom gúnyos kacajodat, ahogy nevetve közlöd velem:
Én a szabadság vagyok. Nem tartozom senkihez. Mégis mindenki a magáénak mond.
S téped őrjítően a szívemet tovább...

Te is egyedi vagy. Nem találkoztam még veled hasonlóval. Amikor először megláttalak, tudtam: végem van, elvesztem. Eddigi kapcsolataimban inkább az volt, amit én akartam, most pedig azt csinálom, amit mondasz, pedig nem is vagyunk hivatalosan együtt...

És akkor azt hittem, elárulod magad. És megindult a szédületes lavina. Ne kérdezd, nem számít már, hogy miért hittem azt, hogyha felhúzom a láthatatlan falakat, azok megvédenek majd. Te kerested a kiskapukat, melyeken át a szívemhez juthattál volna, de a kulcsok a labirintusban maradtak, és hiába döngetted, süket maradtam... És ha sikerült rám törnöd az ajtót, újra eltévedtél...

Már csattog is tovább a tűsarok. Nehéz táskát cipel, felemás ütemet kopog a cipő. Talán utazik valahova, de az is lehet, hogy csak fáj valamiért a lába. De nem is érdemes foglalkozni, hisz már rég elveszett a tömegben...

Én az érettségi időszakába küszködtem a legtöbbet, akkor nem tudtam igazán eldönteni, hogy ez mi is valójában, nem tudtam tanulni, ha leültem olvasni vagy jegyzetelni állandóan azon járt az agyam, hogy milyen lenne vele, miért nem próbáljuk meg, csak egy próba, mit veszíthetünk, és akkor még nem volt annyira szoros a kapcsolatunk, mint később...

Kattant a zár. Hiába takarta el szánalmas kezével a szemét, a hirtelen fényáradat alkalmi vakságot okozott. Próbált megkapaszkodni a semmiben, de megtépázott teste, mint rongybaba terült el a porban. Két marcona óriás, érzelemmentes arccal, állig felfegyverezve könnyedén felemelték, és közrefogva vonszolták testét...

Önző vagyok? Igen. Csak annyira, mint te. Csak annyira, mint mindenki más. Csak egy kis figyelmet szeretnék. Csak azt szeretném, hogy mások észrevegyék, hogy élek. Hogy én is létezem. Miért csak akkor veszel észre, ha önző módon kikövetelem. Valahogyan. Akárhogyan. És még az eredmény sem jó...