Csalimese

A nap épp hogy csak kidugta a fejét a dombok mögül, mikor felváltottam 5-ös be, és gázt adtam. A felhők lassú, tunyasággal úsztak az égen, én pedig csak hajtottam a régi Fordot kegyetlenül észak felé. A 62-es-en haladtam Bismarck felé, már vagy 2 órája.
Az autó néha erőset berreget, ahogy 160 fölé mentem, de amúgy egész jó volt vele menni. Jó barátom adta kölcsön, Johnny, a füles! – így szoktuk emlegetni. – a füles. Óh, te! Ha látnád, mekkora füle van szegénynek! Mindegy, a lényeg, az, hogy nagyon jó barátom, és bármit képes kölcsönadni. (Még a feleségét is, csak azt tudtán kívül!) Egyik nap átmentem hozzájuk, mikor megkaptam a levelet, hogy;
- Johnny! Hát ki a TE legjobb barátod? – mire ő:
- Ki más, mint te. – nevetett, miközben beinvitált a házba. Bent Olive rám mosolygott, miközben a konyhában mosogatott, kellemes kis szoknya volt rajta. Gondoltam is: „Milyen könnyen fel lehetne hajtani!” A nappali is kellemes emlékeket idézett fel bennem, mikor megpillantottam a kanapét. Bizony ám! Itt keféltem meg azt a drága feleségedet, azon a kanapén tévézel, amelyiken az ölembe élvezet, miközben azt nyögdécselte, hogy toljam be mélyebbre.

Halványan elmosolyodtam a gondolatra, hogy mindezt odaordítsam neki, miközben a wishky-jét iszom.
- Szóval? – kérdezte, mikor leültünk a kanapéra. Beleszagoltam a levegőbe, szinte éreztem is az illatát! Nyamm, nyamm!
- Anyám küldte, tegnap. Azt akarja, hogy ugorjak át Edmonton-ba. – mondtam fancsali képpel, és elővettem a sebtében összehajtogatott levelet.
- Oda? – kérdezte felháborodva Johnny, és gyorsan átfutotta a levelet. – Abba az istenháta mögötti városba?
- Na! Most mond meg! – nevettem, és a farzsebembe tuszkoltam a levelet. – Nagyon a bögyében lehetek annak, ott fent! – böktem a mutatóujjammal felfele, mire mindketten nevetni kezdtük. Amint abbahagyta a nevetést, egyből neki szegeztem a kérdést:
- Kölcsön adod a régi Fordot az útra? – Nem vártam egyből válaszra. Tudtam, hogy előbb válaszolnom kell pár kérdésre. És, lám! Már itt is voltak:
- Miért nem mész busszal?
- Tudod, hogy van ez, - vigyorogtam. – amíg lehet, addig ne szállj fel buszra Mineaposilban.
- Igaz, igaz! – kuncogott. – Kész röhej, hogy valaki meg merje kockáztatni az utat, bárhová megy egy olyan busszal! Az a sok őrült, képes a sofőrbe kést döfni, amikor az autópálya közepén vagytok!
- Na, látod! – somolyogtam. – Neked meg az a régi kocsi úgysem kell. Ott porosodik a garázsban már vagy két éve.
- Nana! – dorgált meg a mutatóujjával. – Azért nem olyan rég. Mikor is volt a tornádó?
- 92 áprilisában. Egy nagyon rossz napon. – röhögtem, és belekortyoltam az italomba. Hideg volt, apró jégkocka darabokkal. Pont, úgy ahogy szeretem!
- Bizony ám, barátom! Az egy nagyon emlékezetes, és rossz nap volt. – egy pillanat erejéig elmerengett a múlton, majd folytatta: - be sem, mondta egyetlen egy adó sem. Mi marhák meg csak száguldottunk a déli összekötőn.
- Az a rohadt szél, meg egy pillanat alatt ott volt mögöttünk. – toldottam meg. Bennem is emlékezetes volt az a nap.
- Harold, az a vidéki pöcs! – nevetett Johnny. – Az meg úgy be volt szarva, hogy azt hittem, mindjárt utolér minket. Egyáltalán nem nyomta a gázt. Hiába mondtam neki, hogy váltson fel.
- Harold mindig is hülye volt, az autóvezetéshez, és minden máshoz is. Mit is csinál most? – érdeklődtem.
- Már elég rég hallottam felőle, én is. De 2 éve még, birkákra vigyázott valami kis városban. Hol is? Igen! Butte-ben.
- Értem. – mondtam. – De nem hiszem, hogy ha erősebben nyomja, gyorsabban mentünk volna. A lényeg az, hogy lassan mentünk, és későn vettük észre, hogy az a nagy franc a nyomunkban van.
- Igen. – helyeselt John. – megmondom őszintén, rettentő nagy hülyék voltunk akkor. Azt a nagy tornádót bárki észre vette volna, már több mérföldes távból is.
Kint a konyhában valami csörrent, nyilván Olive összekoccintott két porcelánt. Majd megjelent az ajtóban, kezében egy tálcával, amin apróbbnál is apróbb sütemények voltak kellemesen elrendezve.
- Lám, lám, fiúk! – mosolygott. – Csak nem elfogyóban van az itóka? – viccelődött, és már csak a farát láttam, ahogy újra eltűnt a konyhába vezető ajtón.
Johnny azonnal elvett vagy 3 süteményt, és mire még egyszer ránéztem, már 2 el is tűnt a szájában. Nem volt olyan nagyon kövér, de testes volt, tagadhatatlan.
- Na szóval. – dörmögte, egy nagy falattal a szájában. – Elvinnéd a Fordot?
- Igen.
- Tudnod kell, hogy olajcsere, akku, gyertyák, és végül benzin kell bele.
- Majd megcsinálom az egyik benzinkútnál a kivezetőn. – mondtam, és elvettem még egy süteményt. – Addig meg csak elmegy az öreg pára. Nem? – nevettem, és az egész édességet betömtem a számba.
- De, csakugyan addig elmegy. Nem maradsz itt vacsorára is…

Na szóval, most már 2 és fél órája úton voltam és még mindig Bismarc felé hajtottam a 62 – esen. A szél kicsit erősebb lett, de amúgy még mindig derűs nap volt. Néha, csak úgy a magam szórakoztatására hátrapillantottam, nem e fenyeget tornádóveszély!
5 perc múlva megpillantottam egy táblát, melyet vörösre festett az út pora: Bismarc
A városban egy helyes kis üzletben megálltam, és vettem egy kis karton ásványvizet. Ha az ember a tűző napon vezet, nem árt, ha sok folyadékot állít készenlétbe.
Újabb 3 óra unalom következett, Billings felé. Az úton rendszerint összeakadtam egy tucat kamionnal. Volt egy férfi, valami öreg csóka, aki mindössze 50 volt hajlandó menni. Mondanom sem kellett, hogy nem én voltam az egyetlen, aki jó erősen rádudált.
Láttam egy stoppost is, valami suhancot, aki a nyakamat teszem rá, világgá készült menni. Nem vettem fel, de egy csöppet ezen elgondolkoztam:

12 éves koromban én is majdnem elszöktem otthonról. Egy kis faluban laktunk nem messze Springfield-től. Nagyon utáltam azt a helyet. A suliban rendszerint megvertek, egy kis putriban laktunk, anyám, 2 nővérem, és 6 öcsémmel együtt. Apám nagy strici lehetett, mert összeállt valami pitiáner énekesnővel, aki út menti kocsmákban rezegtette a hangszálait 15 dollárért. Ha 20 adtál neki a parkolóban, leszopott, feltéve, ha volt kocsid. Hogy honnan tudom mindezt? Hát anyutól. Rengeteget mesélt nekem az ilyen lányokról, és óvott tőlük, bármi áron. Mondogatta is nekem: „Franky, kisfiam! Tudom, hogy te egyszer még sokra viszed. Neked van eszed!”
Nagyot tévedett, ugyanis csak egy koszos kis autószerelő lettem.
Kicsit dühösen gázt adtam, és amikor a mutató 160 fölé pörgött, a motorház alatt, ismét köhögni kezdett az autó. Francba!
Nagyot kortyoltam az ásványvízből, miközben elrobogtam a Billings feliratú tábla mellett. A városban aztán kicsit lassabban mentem, nem akartam, hogy egy ügyeletes fakabát megállítson.

A városból kiérve aztán Butte felé vettem az irányt. Hirtelen eszembe jutott mit mondott Johnny, Haroldról: „Azt hiszem valahol Butte-ben lakik!”
A nap lassan leszállt az égről, miközben én már lassan elértem a kis várost. Azon tanakodtam, hogy beugorjak-e régi barátomhoz, akivel többek között a tornádós kalandot is átéltük. Valahol meg kell szállnom estére, nem autókázhatok keresztül fél Amerikán egy nap alatt! Elméletig azt terveztem, hogy egy kis fogadóban fogok megszállni, mely fölött óriás neonreklám lifeg a gyenge nyugati széltől. De ha jobban belegondoltam, rendes ágyban akartam aludni, semmi kedvem nem volt penészes falak között ébredni, aztán szarfoltos vécébe hugyozni reggel. Amikor a lejáróhoz értem, választanom kellett, hogy továbbmegyek északnak, vagy letérek a kis városba és meglátogatom egy régi haveromat. Egy „akaratos kismókus” – anyukám szokta volt mondogatni azonnal a város felé, kormányozta az autót.
Lelassítottam, és befordultam, az összekötőútra, majd pár perc múlva már a város szűk, kis utcáin robogtam a régi Ford-al.

A szürkületben nehéz vezetni ezt mindenki tudja, főleg, egy ilyen rossz autóval, amiben ültem. Felkapcsoltam az elülső lámpákat, majd vártam. Kellett neki egy kis idő, míg bemelegszik, pár másodper múlva meg is gyulladt a bal lámpa, halovány, gyenge kis fénnyel. Megrándítottam a vállamat, és befordultam a következő sarkon. Arra gondoltam, keresek egy kocsmát, és majd ott érdeklődök barátom felől. Elhaladtam egy hentes, egy posta, egy iskola előtt, majd egy kis tér mellé futott be a kocsi. Nagyon helyes kis park volt, bár így szürkületben, kicsit horror benyomását keltette az emberbe. Magas fák, buja bokrok, újonnan beásott padok, a gyerekeknek helyes kis hinták. Lassan továbbhaladtam, amikor megláttam egy gyereket, a felém eső útpatkán egyensúlyozni. Melléérve kihajoltam az ablakon:
- Szevasz, kissrác. Mond csak, nem ismersz véletlenül a városba egy kocsmát? – kérdeztem a megszeppent fiútól.
- De. – mondta, vékony egérhangon. A felét alig értettem, mert közben az orrát piszkálta, de a lényeget felfogtam: - Menjen vissza az iskolához és… forduljon balra, majd jobbra. Neonreklám van fölötte. Valami olyasmi, hogy: Petty
- Kösz. Aztán nyomás haza! – nevettem, és megfordultam az autóval. Kis taknyos! Rendben megtaláltam a kis kocsmát, le is parkoltam szembe vele a patkára. A kocsi éleset nyikordult, ahogy megkarcoltam az alját. A fene egye meg! – káromkodtam, és jól becsaptam az ajtaját. Felnéztem a kocsmára. Egy elfuserált western filmbeli ivó volt, a neonreklám szúrta a szemem, ezért gyorsan bementem az épületbe. Bent gyenge, zsíros fény égett, ócska, régi izzókból. A füstöt vágni lehetett volna, halk zene ment, valami érthetetlen popzene. Olyan Britney Spicc féle stílusban. Hánynom kell az ilyenektől, nyomják a szöveget, azt semmi Értelme, csak: „óh, bébi, így szeretlek, úgy szeretlek!”

Egyenesen a pulthoz mentem, nem néztem sehova, tudtam, hogy megy az ilyen helyeken. Rád néz a legizmosabb léhűtő, és már futhatsz is, ahogy a lábad bírja. A pultnál két férfi ivott, és közben beszélgettek, nem nagyon értette, mintha franciául makogtak volna. Egy idegen nyelvet sem sikerült megtanulnom, a 8 év alatt, melyet iskolában töltöttem. Ezt a csigaevő nyelvet amúgy is utáltam, hirtelen kedvem lett volna beverni a képüket.
- Jó estét. – köszöntem a pultosnak, aki egy poharat törölgetett egy mocskos ronggyal. Óriási malac szemeket meresztett rám, aztán elmotyogott valami olyasmit, hogy:
- Üdzlöm önt.
- Adjon egy whisky-t jéggel. Sok jéggel. – mondtam és nekitámaszkodtam a pultnak. Körbenéztem a helységben. Nem voltak sokan a helységben, egy asztalnál 4-en kártyáztak, a zenegépnél ketten dülöngélek, hangosan énekelve. Egy épp odahányt a vécé felirat alá, majd hangosat böfögött. Megcsóváltam a fejem, és újra a pulthoz fordultam, ahol a csapos már adta is az italomat.
- Mondja csak, uram! – mondtam neki. – Egy férfit keresek, aki elvileg birkákra vigyáz, a kinti mezőkön.
- Oh, olyan sok van errefele. Mi a neve?
- Harold Tenverth.
A csapos egy pillanatra elgondolkozott, majd odadörmögte:
- Harold sokat látott vendég itt, mi nálunk. Ma is itt volt, aztán hazament.
- És hol lakik? Meg tudná mondani? – kérdeztem mohón, és félrenyeltem az italomat. A csapos jobban megnézett, majd megcsóválta a fejét.
- Honnan tudjam, hogy nem akar neki rosszat? Nem néz ki valami jól, az ember arra is gondolhatna, hogy valami suhanc, aki ki akarja rabolni, az ö… - elhallgatott, és újra megcsóválta a fejét. Én viszont résen voltam:
- A fogyatékosokat. Ugye? Ezt akarta mondani. Ugyanis az én Harold barátom egy csöppet nem 100-as, ahogy mondani szokták. – mondtam hetykén, mire a csapos:
- Na! Ez-az fiam! Megy ez. Harold fogyatékos. Ezt akartam tudni, hogy maga tudja-e. Érti ugye? – nevetett, és kivillantotta fekete, helyenként igencsak hiányos fogsorát.
- Igen, értem. Most már csak azt kéne megmondania, hogy merre lakik. – mondtam hűvösen, és kiittam a maradék italomat.
- Persze, persze. – gügyögte, és egy cetlit nyújtott át: - ezen rajta van a címe. De vigyázzon, mert puska van nála, nem is egy. Egyszer már megtámadták a saját házában. – röhögött, és bátorítóan kacsintott. Begyűrtem a farzsebembe a kis cetlit, anyám levele mellé, és megköszöntem a segítséget.

Az utcán már sötét volt, csupán csak az a bugyuta neonlámpa világított, a levegő is lehűlt egy kicsit. Egy pillanatra elcsodálkoztam: „Hogy lehet ilyen hideg nyáron!”
A kocsi csak 4. próbálkozás után indult be, felváltottam 2-esbe, és lerobogtam a patkáról. Az utcák nagyon sötétek voltak, alig volt felkapcsolva néhány utcai lámpa, aztán amikor le kellett kanyarodnom a földútra a várostól délre, egy kicsit féltem is. De hamar megnyugtattam magam, hogy ez csak gyerekes ijedség a sötéttől. Különben is. Ott az elülső lámpa, nem fogok belerohanni semmibe, és belém sem fog senki. Pár perc múlva az út lejteni kezdett, majd gyenge kis fényt pillantottam meg előttem pár kilométerre. Amint közeledtem, egyre többet láttam a házból:
Egy kis faház volt, két emeltes, balra tőle nagy pajta. A motor hangosan bőgött, és egy rövid szakaszon olyan rossz volt az út, hogy a Ford alja másodpercenkét ütődött neki a kemény talajnak.

A ház előtt pár méterre megálltam, és levettem a gyújtást. Kinéztem az ablakon, hogy jobban lássak, mert az ablak üvege jó koszos volt, a rá rakódott sivatagi portól. A háznak erről az oldalról nézve 2 csinos ablaka volt, a párkányokon cserepes virágok. Bent lágy, vígan táncoló fény ült meg, magamban elképzeltem, ahogy egy hatalmas csillár 20-30 égője elárasztja fényével a szobát.
Sokkal jobb kedvem lett, nekibátorodva szálltam ki a kocsiból, és csaptam be magam mögött a kocsi ajtaját. Felnéztem az ajtóra, és a ház gazdája már ott is állt kezében ódon puskát tartva.
- Ki maga? – hallatszott a kérdés, egy ijedt kisgyerek hangja. Magamban elmosolyodtam. A jó öreg Harold!
- Joo vagyok. Joo Handsom! – kiabáltam felé, és feltartottam mindkét kezem: - Hát nem ismersz meg Harold?

A fickó egy pillanatot hallgatott, majd lejjebb eresztette a puska csövét. A hold gyenge kis fénye ráesett az arcára, én pedig ösztönösen hátrébb léptem: Olyan volt, mint valami megkövült massza. Hatalmas orra volt, melyet kelések csúfítottak el. A bal arca jól láthatólag valahol megégett, mert csúnyán fel volt hólyagosodva. A szája pedig valahogy csak félig volt meg, a jobb szeme pedig egyáltalán nem látszott.
- Ismerek egy Joo Handsom nevű alakot. És ő tényleg a barátom. De önt nem ismerem meg. Jöjjön közelebb, hátha felismerem. – mondta, és a puskát még lejjebb vitte. Nagyot lélegeztem, és magamban káromkodtam. Nem kellett volna ide jönnöm, lehet, hogy nem is az a férfi, akit én keresek. Lehet hogy valami őrült, aki itt állt előttem, egy hatalmas nagy puskával. Jézusom! Nem! Hisz úgy beszél, mint egy 5 éves srác. A süket is hallja, hogy beszél. Ő az, csak nem ismer meg!

Megindultam előre, és ahogy egyre közelebb érte hozzá, egyre jobban ráismertem. Magas volt, jóval két méter fölött, kék munkásruha volt rajta, meg egy piros-fehér kockás ing. Haja csapzottan lógott le a füle előtt.
- A kocsmában kérdeztem maga után. – mondtam, és odaléptem elé. „Csak ismerjen fel!” nem lenne jó, ha azt mondaná, hogy takarodjak innen, mert nem tudja, hogy ki vagyok.
- Igen… - dörmögte, és ő is közelebb jött. – Valahonnan ismerős képe van. Csak azt nem tudom, hogy honnan.
- Mineaposilban éltünk, hárman: Johnny, Harold, és Joo. Három suhanc az országutak réme! – siettem a válasszal, mire a férfi arca felderült:
- Joo! A kicsi Joo? – nevetett. – Hát ezt nem hiszem el!
Eldobta a puskát, és megölelt, de olyan erősen, hogy majd kiszorította belőlem a szuszt:
- De megnőttél, amióta utoljára láttalak. Hogy vagy? Hogy kerültél ide? Gyere be, és mesélj el mindent.
- Rendben, csak engedj el! – nevettem, és felvettem a puskáját a földről. – tessék. Menjünk be a házadba, mielőtt kocsonyára fagynánk.
- Igaz is. – helyeselt vidáman. – Ilyenkor tényleg jó hideg van. Épp teázni készültem. Megengedem, hogy velem tarts! – kacsintott, és betuszkolta házba.

Bent tényleg meleg volt, és egy hatalmas csillár szórta tündöklő fényeit szerte-szét. Mindössze 3-om szobából állt a ház. Volt egy nappali, benne egy széles, kandalló, télire, hatalmas szőnyegek, kényelmes fotelek. Ebből a szobából nyílt egy fürdőszoba, ami egy kicsit szegényes volt, és egy pár pók, meg bogár is megült a sarokban, de amúgy nagyon kellemes kis lakás volt. Harold gyorsan beszaladt a harmadik helységbe, a konyhába. Itt egy nagy tűzhely volt, meg egy sárgás hűtőszekrény. A falakon különféle édességeknek a képe függött. Tudtam, hogy barátom mennyire szereti a művészeteket, és az ételt!
Kényelmesen eldőltem az egyik kanapén, és szemügyre vettem, egy televíziót. Ez a készülék a ház legdrágább berendezési tárgya volt. (egyben a legújabb) Százhúsz centis, síkképernyős készülék volt.
- Látom, tetszik a tévém. – nevetett Harold, amikor belépett a szobába egy megrakott tálcával. Volt rajta minden: egy nagy kancsó, forró tea, egy nagydarab sajt, egy rúd kolbász, két kiló kenyér, és egy hatalmas kés. – Ebben a nagy izgalomban úgy megéheztem, gondoltam összeütök valami vacsorát. Jut neked is, ne félj! – legyintett hatalmas kezével, és lehuppant mellém.
- Ja, nagyon szuper tv-d van. – mosolyogtam, miközben a kezembe nyomott egy nagy bögre, forró teát. – Hol vetted?
- Óh! Ezt nem vettem! – nevetett, miközben jó nagy késsuhintásokkal kolbászt vágott. – Találtam! Kinn a mezőn!
- Mindegy. Attól még jó kis készülék nem? – kérdeztem, és hátba veregettem. – mesélj valamit. Hogy vagy? Mit csinálsz?
- Óh! Hát csupa érdekes dolgot. Reggelente a birkára vigyázok, kinn a lila hegyeknél. Aztán pedig a lovakat takarítom ki, a pajtában. – magyarázta, és odadobott nekem egy nagy halom kenyeret. – Egyél csak! Rád fér!
- Köszönöm. – nevettem.
- Na, és te? Hogy megy a sorod?
- Még mindig autókat javítok, néha találkozom Johnny-val. De semmi mást nem csinálok. Épp úton vagyok anyámhoz.
- Merre is lakik? – érdeklődött Harold, és jó nagydarab sajtszeleteket vágott.
- Edmonton-ban. Beteg. Tegnap írta, hogy látogassam meg.
- Aha. És hogy-hogy beugrottál hozzám?
- Johnny mondta, hogy itt laksz Butte-ben. Hát gondoltam, ha már erre járok, kiért is ne ugornék be hozzád!
- Igaz is! Miért ne? És ha már itt vagy, gondolom, nem akarsz máris menni?
- Nem. Arra gondoltam itt alhatnék, és csak holnap mennék tovább anyámhoz.
- Nagyszerű ötlet! – helyeselt teliszájal. – Felőlem rendben van. Igaz, a tv nem működik, és a zuhany is egy kicsit labilis, de jó lesz. Erre az estére legalább is.
- Köszönöm. – mondtam, és tovább ettünk jó ízűen. Később pedig lezuhanyoztam, nagyon kellemes volt, attól függetlenül, hogy ugyan abba a ruhába kellett visszaöltöznöm. Aztán megágyaztunk magunknak, és jó sokáig beszélgettünk a régi dolgokról. Oda se figyeltem és hamarosan elnyomott az álom.

Másnap reggel csodásan éreztem magam. Mintha minden tagomba életet töltöttek volna. Felkeltem, és Harold-ot szólongattam. Senki nem felelt, az ablakon bágyadtan sütött be e nap. Jó késő lehetett már, jóval dél után. Felöltöztem, és kiballagtam a kocsihoz. A szélvédő egy papírdarab csüngött, Harold „kecses” írásával:
Jó volt téged látni. Ha máskor is erre jársz, ugorj be. Bocs, hogy el kellett mennem, de birkák nem várnak! És egy mosolygós fej.
Elnevettem magam, és beszálltam a kocsiba. A motor felbőgött, én pedig hamarosan újra a városban robogtam. Nem voltam éhes, egyből rákanyarodtam az összekötőre, majd a felvezetőre. Gyorsan hajtottam észak felé, és röpke egy óra alatt elértem Helena-ba. Onnan pedig 4 óra alatt Calgary-be. Az utamnak e része jóformán eseménytelenül telt, kivéve, azt, amikor Edmonton felé megállított egy rendőr. Nem volt semmi különös, nem azért kapcsolt le, mert gyorsan mentem, csak rutin ellenőrzés volt. Hogy minden rendben van-e, papírok, lámpa, kerekek stb.

Miután beértem a városba, egyből a korházhoz hajtottam, ugyanis anyám azt írta, hogy ott lesz, egészen jövő szerdáig, amikor arról döntenek, lesz-e következő műtét.
A korháztól pár utcányira meghallottam a szirénázást. Több autóból is jött, tűzoltó, rendőr, mentő autókból. Kisvártatva azt is megláttam, hogy mi történt: A kórház előtt, egy hatalmas, kétemeletes busz állt keresztben, a vége füstölt. Láttam, hogy a kórház pár szintjén lángok tombolnak, láttam, hogy egy pár beteg úgy ahogy volt, hálóköntösben, a hátsó kijáraton menekül. A tűzoltók egy másik busszal voltak elfoglalva, ami egy ugyancsak ide vezető utcánál állt keresztbe. Többre nem emlékszem. Csak a tűzre. A tűzre.

A Daily Post beszámolója:
„ A hétvégi tűzesetnél sokan sérültek, meg, amikor számos immár lángoló busz farolt be a Mount Sinai Kórház elé. Feltehetőleg terrorista akció volt, a körülményeket vizsgálják. Mindazonáltal a körülmények tisztázására szakosodott munkatársak, a lakosok segítségét kérte, beazonosítani egy 1979-es évjáratú régi Fordot.
A Ford vezetője, eddig ismeretlen okokból a tűzoltóknak hajtott, majd az épp oltás alatt álló buszba, ahol a jármű, és utasa szörnyet halt.”

Sírfelirat: „a paripa okozta a vesztemet, melyet, egész életemben fényeztem. Joo Handsom élt: 1973-1999-ig