Nevesincs senki

Egy sötét cellában eszmélt. Lassan kezdett tudata tisztulni. A káosz fellegvárának sötét bugyrába csöppent. Egyetlen pillantás alatt, egy ki nem ejtett szó bűneként. Nem látott semmit, hunyorogni próbált, de eredménytelenül. Majd mély lélegzetet vett, köhintett néhányat, hosszan becsukta a szemét, majd újra kinyitotta, többször megismételte, mígnem a zárka körvonalait halványan ki tudta venni. Hasonlóan tértek vissza gondolatai, részletekben. Emlékszik azokra a halálosan mély szúrós tekintetekre melyekkel szembeszállt. Dacolt. Szabad akaratát nyilvánította ki, nyilvánosan. És ez lett azóta szállása. Nem tudta mennyi idő telt el azóta. Többször eszméletét vesztette. Cseppnyi fény szűrődött át az ajtó felől. Ismeretlen hangok foszlányai érintették meg érzékeny fülét. Közelebb ment. Valami vonzotta a fény felé. Mikor odaért végignézett magán. Mivel nem látott ujjaival érzékelte testét. Többször hatalmas fájdalom vette eszét, nyelve mégis néma maradt, nem mutatja ki ezeknek...

Egy-egy érzékeny pontot simogatott végig siralmas emlékek tódultak tudatába. Pofonok, korbács nyomai, és más kínzó szerszámok bélyegezték meg végleg testét. Éheztették, a testét s lelkét egyaránt megtörték. Tudta jutalma lesz majd a halál. Halkan felnevetett, mely inkább cincogásnak tűnt, néhány foga kihullott.
Kattant a zár. Hiába takarta el szánalmas kezével a szemét, a hirtelen fényáradat alkalmi vakságot okozott. Próbált megkapaszkodni a semmiben, de megtépázott teste, mint rongybaba terült el a porban. Két marcona óriás, érzelemmentes arccal, állig felfegyverezve könnyedén felemelték, és közrefogva vonszolták testét.

Tudta hova vezet az út. Sokszor látott már ilyet. Nem akart ellenszegülni, tudta nincs értelme sem. Sőt, így talán van még egy utolsó esélye a világnak. Mert az övé már végleg elveszett... Nem érdekelte mi fog történni, egyetlen apró dolog volt még amire vágyott, méltósággal akart meghalni. Próbálgatta hangszálait, szinte megrészegült mikor saját hangját értelmezni tudta. Ez lesz az ő fegyvere. Már csak a pillanat kell, hogy rátaláljon.
Fényűző terembe lökték be. És ismét a porba hullt. A hóhér egy cölöphöz kötözte elgyengült testét. Előtte egy tucat katona állt vigyázban, vállukon fegyver. A parancsra vártak. A helyiségbe nem világított be a nap. A mennyezeten egy hatalmas üstben parázslott a tűz maradék pernyéje, és a falakon fáklyák, és gyertyák világították meg a termet. A háttérben néma emberek sorakoztak, lökdösve egymást, hogy lássák a kivégzést. Szemükben gyűlölet lángolt és izzottak sötét szemeik. Gyenge szellő kavarta fel a talaj porát, ezzel mesterséges ködöt képezve. Fémes zajjal emelkedett meg az emelvényből egy darab melyen az áldozat várta sorsát. A szerkezet szinte az egekbe emelkedett.

Egy alak állt rajta. Kezében fegyver. A zsarnok volt maga. A tömeg megbabonázva meredt vezérükre. Lassan beszédbe kezdett. Ő az, aki elárulta az övéit, és más akart lenni, mint mi! Bűnhődnie kell elvetemült cselekedetéért...
Néhányan köveket, gyümölcsöket, tojásokat dobáltak a megkötözött felé. A zsarnok folytatta most már feléje intézte szavait:
Tagadod-e bűnöd? Hogy hitünket nem vallod magadénak? Féled-e a halált?
Tisztában vagy-e tetteddel?
Ő lassan feléje fordította véres tekintetét, és csendesen így szólt:
Igen, én hiszek a szabadság erejében.
Halk moraj terjengett a levegőben, sugdolózások vették kezdetét.
A zsarnok csendet intett.
Ki vagy te, hogy még halálod percében is ellen mersz szegülni?
A benned rejlő szabad akarat vagyok!
Ettől maga a zsarnok is meglepődött. A moraj egyre hatalmasabbá
változott. Vissza kellett vágnia. Töprengése csak egy pillanatig
tartott.
Mi hitünkért az életünkkel fizetünk, ha kell, mert nem féljük a halált...
Néhány híve éljenzésbe tört ki.
A zsarnok tovább tüzelte a hallgatóságot.
Te gyáva vagy és sebezhető, nem ölsz, nem gyűlölsz, nem cselekszel mások ellen saját céljaid érdekében. Tehát életképtelen vagy.
Mégsem tiszteled hitünk, lényegünk, hogy emberek vagyunk. Miért?

Halk nyögés volt a válasz. Gyűjtötte légvételnyi erejét. Érezte, hamarosan eggyé válik a pillanattal.
Halállal kell lakolnod eme bűnödért!
Ekkor megszólalt remegő hangján:
Azt mondod nem félsz a haláltól? - nevetett, majd fuldoklásba torkollott.
Akkor miért másokat küldesz a halálba hitedért? Miért nem te jársz az élen?
Kell egy vezető, aki mutatja az utat. - hangzott a válasz.
Kell egy vezető, aki mutatja az utat, nemde? - ismételte a fogoly. És ki vigyázz arra, hogy az út során el ne tévedj? Nézz rám!
Rám sem tudtál vigyázni! Kitörtem, és látható valósággá értem!
Az egybegyűltekhez fordult végső nekifeszítéssel.
És, ti csak isszátok a gyűlölet mocskos és feneketlen poharát? Melyben egy csepp boldogság sem rejlik. Csak bánat kútja az!
Az élet vize egy másik forrásból folyik, de az is bennetek lakozik...
Miért hagyjátok, hogy mérgezzék lelketek. Csak nem féltek ti is?
Megbocsátható, emberi tulajdonság. Nem igaz?

A zsarnok rettenetes hangon zengett: Elég, végezzetek vele!
Megtagadtam a \" szent hitet \" melyekkel másnak ártok... A magam javára.
Igen.
És máris van egy ok a gyilkosságra! Mert nem hajtom fejem önként
rabigába.
A jelenlevők lesütik szemeiket, a parancs hallatán. Néma csend borul a
teremre.
Utolsó lehelete hangzik fel:
A zsarnok manipulálja érzéseiteket, elveszi gyermekeiteket,
kenyereteket, otthonotokat, és ti tudatlanok ezt éltetitek? Ti döntöttetek így. De bármikor változtathattok rajta.

Én tudom, hogy boldogan halok meg, hisz eddig féltem köztetek az életet.
A gonoszt mindenki saját magában hordozza, s kell hogy legyőzze, mert az álnokság nem más ember halott gúnyáját viseli.
A tűzparancs életbe lépett, serény kezek emelik vállhoz a pusztító fegyvert, s egyszerre ontják magukból a halált. Néhány golyó a testébe fúródik, ömlik vére, és haldoklása közben is motyog valamit, amit csak a zsarnok hallhat:
Elvesztél! Majd meglátod! Mert a lelkükbe ültettem a hatalmadban való kétkedés csíráját és tudom, hogy álmaikat fájdalmas rémképemlékek pusztítják majd el. S akkor tiszta, ártalmatlan érzések borítják el szívüket.
Tudom, mert egyszer már én is átéltem! Emlékezz szavaimra! - s kiszállt belőle a lélek.
Csak a kötelek tartották végleg elernyedt testét. A tömeg oszolni kezdett. Igyekezett mindenki menekülni a fojtogató lelkiismerete elől. A zsarnok elégedetten merült gondolataiba. Az igyekvő nép, öntudatlanul lökte meg az emelvényt. A jajveszékelő zsarnok a mélybe zuhant. Névtelen senkik tiporták a földbe.