Ahogy én látom

Ép /p/ emlék – kép /p/

Emlékszel, mikor a faliórát bámultam bambán, mert nem bírtam levenni rólad a szemem, egymást néztük hosszú perceken át. És szemeink beszéltek ajkaink helyett, mindkettőnknek mást – mást mondva. Azóta is, mikor arra fordítom a fejem, a fantáziám szabadon garázdálkodik. Pedig te másra vártál. Tudod én próbáltam levélben elmondani mindazt, amit érzek, de mikor szólni kellett volna, béna nyelvem megbicsaklott és dadogásba fulladtak szavaim, melyet már gondolatban füledbe súgtam százszor, de nem hallottad meg. Nem tudtam kiejteni azt a szót, amire vártunk.

Jól emlékszem arra a napra, mikor mindent kiejtettél a kezedből, és sületlenségeket motyogtál magad elé zavarodban, mert nem mertél a szemembe nézni. És még csak nem is szóltam hozzád. Hallottam a csendet, amikor kopogtatott szívem kapuján.
Emlékszel, amikor kiszóltál nekem, hogy segítsek kiadni a csomagot, ha fojtott a magány, és egy pillanatra látni akartál? És izzadva taszigáltam arrébb egy terjedelmes küldeményt, mire végleg megszabadultunk e súlyos tehertől. Emlékszel, vásároltunk pulóvert neked, és rácsaptál a kezemre, csak mert segíteni akartam neked, és még az eladó is az én pártomat fogta? És mikor az ajándékodat hóba csomagoltam és az porrá omlott? - Emlékszem, arra a csókra, amely a zsúfolt, roskadásig megpakolt polcokon heverő cseppet sem magányos csomagok között, egy pillanat tört része alatt megbabonázott.

És akkor azt hittem, elárulod magad. És megindult a szédületes lavina. Ne kérdezd, nem számít már, hogy miért hittem azt, hogyha felhúzom a láthatatlan falakat, azok megvédenek majd. Te kerested a kiskapukat, melyeken át a szívemhez juthattál volna, de a kulcsok a labirintusban maradtak, és hiába döngetted, süket maradtam... És ha sikerült rám törnöd az ajtót, újra eltévedtél. Csak azért, mert féltem, hogy elveszíthetlek. Megfutamodtam, gyáva vagyok. FÉLEK? FÉLEK! É éjjel nyugtalan álmok gyötörnek, hánykolódom, és a párnámba üvöltöm azt a szót, amely fogva tart, végre pihenhetnék egy kicsit, kegyetlen óra zakatol a fejemben: Kelj fel! Az időd lejárt! Verejték hull homlokomról,, miközben igyekszem elhallgattatni az ítélkező vekkert, de már álmom foszlánya is tovaszáll. És másnaposan a tükör előtt mindkettőnkhöz dünnyögve reméltem hiába, hogy a következő éjjel elromlik a pusztító szerkezet.

Napközben keserű részegség kábulatra vált, könnyűnek érzem magam, megszokásból ütöm a billentyűket, a program meg sípol, nem is figyelek arra, mit is csinálok, a gondolataimba fészkelted magad, megfertőzted döntést hozó sejtjeimet. Elképzelt szabad világban élek, s csak hosszú órák után zökkenek ki a múltból. Egy hang kiáltja: ZÁRÓRA! Majd csend. És a levegő is túl valóságszagú, a falak, az arcok, a zajok mind rólad mesélnek, azt sugallva halkan: Nőj már fel, nyisd ki a szemed! – DE MOST MÁR…
NEM AKAROM.