A szabadság

Hangos kopogással nyaldossa az eső, az ablakod, s elmosódva látod, ahogy a fák köszönik az éltető áldást. Végre tavasz van. Mégsem látszol boldognak. Pedig milyen jó lenne rohanni a mezőn, versenyre kelni a széllel, és este a fűben heverészni, miközben fürkészve olvasod ki a csillagok állásából a jövőd útjait. Eszedbe jut, hogy talán megtaláltad, amit kerestél, karnyújtásnyira vagy tőle, vagy még annyira sem, hiszen a szívedben él, mégis elérhetetlenül messze van. Sokkal szebben töltenéd a várakozás perceit, ha magadhoz láncolhatnád. Akkor örökre a rabod lehetne. Nagy sóhajjal nyomod arcod az üveglapra, s leheleted körvonalát ujjaddal alakítod képzeleted szerint. És egy-egy villanásra, önfeledt mosolyra húzod a szád. Azután megunod a játszadozást. Bezártnak érzed magad, és szörnyen magányosnak. Beszélnél hozzá, de az üres falak dübörögve verik vissza elkalandozott gondolataidat, és ő ezt nem érzi. Nem lát ebben a kétségbeejtő hangulatban, mely leginkább egy kalitkába zárt dalos madár szívszorító énekéhez hasonlítható. Belül, mintha minden apró sejt lázadozna, hogy száz irányba meneküljön, a fojtogató állapot elől. Mit vétettem, hogy magamra hagytál? S miért bántasz akkor is, amikor már teljesen védtelen vagyok? Még akkor is sebeket ejtesz rajtam, apró láthatatlan foltok ezek, amikor csak álmodozom rólad! Mi vagy te? S miért vagy oly fontos nekem? Nem tudom. S a válasz némán, makacsul hallgat, mintha a szövetségesed volna. Hallom gúnyos kacajodat, ahogy nevetve közlöd velem:
Én a szabadság vagyok. Nem tartozom senkihez. Mégis mindenki a magáénak mond.
S téped őrjítően a szívemet tovább.

És te csak nézed, ahogy az esőcseppek folynak le az ablakpárkányon. Végső erőfeszítéseiddel rohansz a szabadba, s félőrülten üvöltöd az ég felé:
Nem tudok nélküled élni! Hát nem érted! Nincs benned szánalom?
A csend szinte ordít. De senki sem figyel rád. Már nem. Mégis a sötét felhők mögül, egy napsugár megszüli a szivárványt, a látóhatár középpontjába, ahol néhány percre megszűnik az idő létezni, s lenyűgöz a látvány. Mesébe illő pillanat, úgy érzed, most elérheted. De mikor nyúlnál feléje, mintha nem is létezett volna, szertefoszlik. S szemedbe néhány könnycsepp szökik. Ekkor ébredsz rá, csak játszott veled hamiskásan, kacéran. Még látod, és zokogva hívod magadhoz, szaladsz feléje, de egyre távolodik. Majd tétován megáll, mint aki várja, hogy beérjék. S mikor újra magadhoz ölelnéd, csak a levegőt markolod.
Látomás volt, csakúgy, mint a szivárvány.
A vihar tombol tovább, s te csak állsz, s már azt sem érzékeled, hogy elmos a víz.