Tomcat 204 adatai

A hajába olykor bele kapott a szél és cirógatta az arcát, milyen egyszerű formát is tud ölteni a hazugság. Kócossá vált haján a szembe jövő plázamcsakák jót múlattak, de őt nem érdekelte. A lányok kikent és kifent pofikája és természetellenes színre festett körmei is csak kép, álom, báb, látomás, nevezhették bárhogy is, bárminek. Ő már tudta az igazat. Belépet az egyik fülkébe, levette a kagylót a helyéről és fülhez emelte, majd beütött néhány számot. Néhány búgás után megszólalt, olyan...

- Nézd, most elárulok neked egy nagy titkot, amiről az órán nem beszélnek, mert csak az anyaggal foglalkoznak.
- S mi az? – kérdezte a lány megilletődve.
- Ha hiszel magadba és bízol, bármit elérhetsz. - Eszti elnevette magát a sokszor halott közhelyen – Tudom, ezt már számtalanszor halottad, elérheted, amit Mazsola vagy a többi tanár gondol ki neked, vagy a többieknek, de amit ti szeretnétek, arról nem regélnek. Igaz? ...

A fiú szíve nagyot dobban, de higgadt marad. Egyet akart, megmenti egész életében, egy életet, ha kell a sajátjával, mert szeretni akart, s akarta, hogy őt is szeressék, de nem ezért. Talán egy csinos lány, talán pont az, aki most úgy néz rá, aki annyiszor becsapta. Az első csókra gondol, az első alkalomra, az egyetlen esti mozira…

Mi vagyunk a vágy, amit el kell folytani!
Mi vagyunk a szerelem, mit meg kell tagadni!
Mi vagyunk a győzelem, mit szégyelni kell!
Mi vagyunk az álom, melyből verejtékezve kell felriadni! ...

- Mit keresek én itt? – kérdezem hangosan, de senki nem felel. Ki lenne olyan hülye, hogy utánam mászna… A hídon állandó a forgalom, bár nem vagyok magasan, mégse hallom az elsuhanó autók zaját. Nem félek, egyáltalán, csak ülök és lógatom le a lábam, a híd boltozatáról. Csak a felhők, azok teszik tönkre az egész képet. Sokszor vágytam magányra, most szavam se lehet, megkaptam, de hogy? ...

Ugyan azt érezte, mikor elhagyta az árvaházat és az akadémiára indult. Nem volt igazi otthon, de legalább egy kicsit törődtek vele.
- Szeretlek! – csusszant ki a száján, alig hallhatóan – Téged is meg Kelly kadétot is! Igen szerelmes volt, életében először. Kicsit félt a csalódástól, hogy más majd lenyúlja, mert mindig viccelődtek vele, és szívatták társai...

Pengeként hasét elméjébe, hogy negyedikes kisiskolás korában elestek a húgával és Andinak eltört a keze. Tudta, hogy az ő hibája, de bármit megtenne, hogy visszacsinálja, meg ne történté tenné. De nem lehet! Az idő begyógyítja a kéztörést is, de a rosszlelkiismeret a legnagyobb pokol. A sápadt Hold fénye megcsillan a patakzó arcon...

Végig gondolta, hogy is került ide. Az egyik nap még történelmet tanít egy középiskolában, másnap már azt kérdezik tőle, hogy milyen fegyvernemhez akar csatlakozni. A kegyetlen kiképzés, megaláztatások sorát kellett elviselnie hiába volt tiszti rangja. Aztán az első harcok, mikor látta az ellenség arcát, mikor először ölt…

Nem leszek hullarabló, határoztam el, ne vettem el a fegyvert a kezéből. Valahonnan kerítettem egy zászlót, talán a falon volt és leesett a padlóra. Felvettem és betakartam vele a holtat. Ekkor láttam, mi van ráírva:" A fegyverek nem ölnek embert! Az emberek ölnek, embert!" Legszívesebben elhánytam volna magam! Letérdeltem a hulla mellé...

Hát véget ért és elkezdődött! Már nem tudtam, hogy milyen nap van, csak az órámat bámultam, ami 18 óra 18 percet mutatott. Az ég szikrázó kék volt, a nap is melegen sütött. A kék mélységet hirtelen több száz fehér csík hálózta be, miközben halk, ütemes mormogás töltötte be a teret. Emberek millióinak tekintete szegeződött a magasba...