Történetek

Visszanézek. Most a napos ég a fekete, a mogorva múlt és én utazok az ismeretlen homályba. Hm. Egyre közelebb vagyok. Igen, már látom a társaimat. Micsoda? Hisz boldogak és jól érzik magukat. Örülnek. De minek? És hol vagyok? Ez egy hatalmas zöld színű hely. Ahogy körbe nézek, nem látok mást csak a barátaimat. Egyre jobban tetszik. Leérek sérülés nélkül. Semmi bajom. Sőt. Jobban vagyok, mint fent a magasba. Halkan még hallom a dalolászó madarakat. Megnyugtató. Lakásom lábánál lepihenek......

Gyakran égek a vágytól: bár visszatérhetnék egy csodás életbe, hol a Nap fényesen ragyogott és télen is boldog volt mindenki. Hol a jót láttuk csak körülöttünk, mert rosszal nem is találkoztunk. Nem ismertük a gyógyszereket, mert nem kellett mire használnunk azokat. Amire szükségünk volt, azt megadta a természet, s mi megajándékoztuk e kedvességéért, törődéséért és nem kifosztottuk, s meggyaláztuk, mint most...

Ezalatt Dominik és társai felkészültek a barlangtúrára. A nagy hátizsákjukat levetették, csak a legszükségesebb holmikat pakolták be egy kisebb csomagba, ami Domi hátára került. Volt ebben egy kis élelem, (nem tudhatták, hogy milyen mély a barlang, és hogy mikorra érnek vissza), egy iránytű és térkép, tartalék elemek a lámpákba, és egy 15 méteres hegymászó kötél. Ez utóbbit Dominik hozta magával, maga sem tudja miért, de gondolta, hátha szükség lehet majd rá. Jó erdőjáró volt, ismerte...

A macira egyre szomorúbban nézek. Homályos, olyan vizes a kép. Megfordulok, nézem a falat és táplálom a dühöm. Értelmetlen dühöm. Kire vagyok dühös? A vakságomért magamra, a hazugságért rá. És hogy mire jó a düh? Feldolgozni, hogy már nem csak a szó lehet hamis, hanem a test beszédje is lehet ámítás. Minek higgyek hát? Ha hiszek a vágynak, a test szavának, akkor nem értem, hogy a szavak szerint miért múlik el olyan hamar, ami sokszor igaznak tűnt. Ha pedig hiszek a szónak, nem értem, hogy...

Mindazonáltal korlátaim felismerése és elfogadása ellenére igyekeztem továbbra is meggondolt vezetője maradni a Főnix Rendjének, és segítséget nyújtani Rufus Scrimgeur-nak és az auroroknak. Legfontosabb feladatom azonban nem ez volt, hanem hogy legjobb tudásom szerint nyújtsak neked útmutatást, segítséget, s minél jobban próbáljam elodázni azt a pillanatot, mikor kénytelen leszel szembenézni Voldemorttal...

A férfi tovább ment, ez a 10 másodperc a földre taszította. Már a gyerekek is tudják és érzik. Ő sose lesz olyan, mint a többi. Eddig remélte, hogy van célja a Földön, és nem hiába csúfította el így a természet, de kezdte elveszíteni a hitét...

Hideg, ködös reggel volt, amikor megérkeztek, csöndesen, ahogy az ősz lopózik be a lombok közé. Fekete ruhát viseltek mind, amint szokásaik megkívánták, arcuk sem rezdült, csak a szemük villogott éber-keményen, így lepve meg a tudatra nem eszmélt tájat. Nem szóltak – nem volt kenyerük a beszéd -, de mégis egyként mutatkozott meg az akarat minden mozdulatukban; tekintetük sem kereste szomjasan céljukat – jól tudták, miért jöttek, s tudták hol találják...

Végezzünk hát történelmi áttekintést! Szükségünk van a néhány fogaskerékre, a történelmi ismeretmorzsákra. Beláthatjuk: vezetőink gyakran kerültek olyan helyzetbe, mikor nem volt jó választás. Sőt. Talán még kisebb vagy nagyobb rossz közti választás sem. A király hasonló szerepbe osztva: cselekvésképtelen. Bánk a nép és nemzet jelképe: hisz és hűséges a vezetőkhöz, míg lehet. Gertrudis? A magyarság rossz szelleme: lerombolja és lerombolják mindazt, ami szent, és ami szép...

Az egész egy decemberi szombat estén kezdődött. A sráccal véletlenül találkozott a tekintetünk, első pillanatban volt közöttünk valami. Azt hittem ez volt az első és az utolsó alkalom, hogy látom. De a sorsunk másképp alakult. Hétfőre kiderült, hogy egy suliba járunk, majd pár napnyi néma szemezés után a barátnőim közül engem választott. Minden szépen indult, elkezdődtek az egyre hosszabb beszélgetések, és úgy tűnt, minden jó lesz. Aztán valami megváltozott...

Aztán, mire feleszmélek, már végzett is. Sőt, rögtön kettőt csinált... Leterítünk egy puha takarót a földre, suttogunk, nevetgélünk, körben elhelyezkedünk, és tágra nyílt szemekkel várjuk, hogy a kedves Művésznő, mikor gyújtja meg a spanglit. Élesen kattan az öngyújtó a csöndben, beleszív párat, mint aki pipázni készül, és akkor végre vöröses narancssárgás fényben fürdik az alkotás vége...