Semmiség

Néha álmatlanul fekszem éjjel, és azt kérdezem magamtól: "Hol rontottam el?". Ekkor megszólal egy hang: "A válasz nem fér bele egyetlen éjszakába."
(Charlie Brown)

Nahát-nahát, megint ismerős a helyzet. Megbabonázva figyelem, ahogy a Művésznő kissé reszketeg és ideges mozdulatokkal letépi a cigarettásdoboz tetejét, majd a kellő részekből aranyos kis csigabigát csavar. Odanyújta nekem és suttogva kérdezi:
- Szerinted jó?
Elmélyülten beleszívok és nyugtázom, hogy minden bizonnyal gond nélkül fog átfutni rajta a füst.
- Az.
Tovább bütyköl a kislámpa fényénél, először is szétszed egy szál cigarettát, persze piros multit, csakhogy elegánsak és igényesek legyünk, majd a száraz, aranybarna törmeléket egy kis fémdoboz tetejébe önti le. A teljes csöndben egészen különlegesen lágy hangja van a fémre pergő száraz dohánynak. Aztán zizeg, kotorászik még egy darabig, és belekeveri a fontosabb hozzávalókat is. Mi pedig egyre izgatottabbak leszünk, hiába igyekszik mindenki palástolni, érezni, hogy nő a feszültség.
Maga a szertartás, nyugalommal tölt el. Olyan mély elégedettséget érzek, ahogy a mozdulatait figyelem, amilyenre régebben nem is gondoltam volna.

Aztán, mire feleszmélek, már végzett is. Sőt, rögtön kettőt csinált... Leterítünk egy puha takarót a földre, suttogunk, nevetgélünk, körben elhelyezkedünk, és tágra nyílt szemekkel várjuk, hogy a kedves Művésznő, mikor gyújtja meg a spanglit. Élesen kattan az öngyújtó a csöndben, beleszív párat, mint aki pipázni készül, és akkor végre vöröses narancssárgás fényben fürdik az alkotás vége. A másikat én kezdhetem meg. Beveszem a számba, rágyújtok, párszor beleszívok, nézem hogyan éled fel a parázs. A füstöt pedig, a lehető legmélyebben magamba szívom, érzem hogyan terjed szét a tüdőmben, szinte látom, hogyan jut a vérembe, mérgezi meg, én pedig élvezem a megmaradt csípősséget a nyelvemen, a torkomban, ahogy végig marja, szétszedi a nyelőcsövem és tépázza meg a tüdőmet . Határozott mozdulattal tovább adom, és várom a második adagom.

Közben pedig lassan kifújom a maradékot, nézem, hogyan távozik a testemből lassan, nagyon-nagyon lassan ki a számon, lágy, fehér habként csúszik és indul a plafon felé. Hozzám jut a másik szál is. Beleszívok, a parázs pedig úgy izzik fel a szemeim előtt, mint apró szentjánosbogár. Szentjánosbogár vagyok, úgy mint a velem szemben ülő alak. Felizzik ő is. Aztán a szentjánosbogaraink továbbreppenek.
Ideje lenne zenét hallgatni, érezhetően eltompultam, ha behunyom a szemem, látom az azt behálózó vérereket, világos lilásan izzanak... Érzem, a pulzusom nő. Elképzelem, hogy a sötétzöld formájú méreg hogyan járja végig a testem, az ereim, a fejem, hogy hogyan jut el mindenhová, és csodálatos. Csodálatos érzés. Olyan tompa, lágy és mély érzés, annyira más, magával ragadó, örvényekbe lökő, összezavarodott mégis tiszta látomás. Nem érzékelem mikor jutnak el hozzám a fogyó szentjánosbogár-bábuk, csak azt veszem észre, mikor a csikkek végéről végül aláhull a hamu és nyughelyet lel a fémdoboz tetejében, ott ahol keletkezett. Milyen ironikus. Eloltjuk őket, aztán papírba csomagolva kihajítjuk az ablakon, mintha nem is lettek volna. Mintha a kábítás csak magától, tárgytól függetlenül jött volna, hogy elragadjon...

Néhány hangfoszlány még eljut hozzám, néhány fénypont még táncot lejt, néhány engem súrló mozdulat még megérint.
Aztán a semmi. Csak az üres, sötét, álmatlan semmi.