Az átjáró (2)

Már viszonylag rövid út volt hátra, kevesebb, mint egy kilométer. A táborhely egy körülbelül 500 méter magas domb tetején volt, minek keleti és déli oldala meredek, fehér sziklafal, míg a nyugati és északi oldala lankás, sűrű tölgyerdővel borított lejtő. Az osztály most a déli oldalon járt, a kis forrás ebből a meredek sziklafalból eredt. A dombra a keleti sziklafalon, fognak feljutni, egy szűk és meredek lépcsősoron. Dominik elgondolkodva haladt az úton. Még mindig a különös emlékre gondolt. Ezelőtt még sosem gondolt vissza erre a napra, egy elfeledett emlék volt. De ezek szerint mégsem törlődött ki emlékezetéből, csupán az évek folyamán egyre több réteg rakódott rá, míg végül már nem is tudott létezéséről. Talán ez volt az utolsó emlék a nagyapjáról mielőtt... mielőtt meghalt. (Ám valójában tíz évvel ezelőtt furcsa körülmények eltűnt a nagyapja.

Dominik, nem emlékszik mi történt akkor, egyrészt még kicsi volt, másrészt, mert a szülei féltették, ezért nem mondták el neki a teljes igazságot. Úgy tudta, hogy a nagyapja rosszul lett, szívrohamot kapott az erdőben. De azokból az időkből nincs emléke, nemhogy a nagyapjáról, hanem semmiről. Az a három hónapos időszak, miután a nagyapja meghalt szinte teljes egészében kiesett az emlékezetéből, ezért gond nélkül elhitte,hogy mi történt. )Ám ez a hirtelen feltörő emlék szöget ütött a fejébe. ,,Talán, közvetlenül a halála előtt történt mindez?" - kérdezte magától Dominik, de nem tudott rendet tenni fejében. Gondolatai összekuszálódtak, érzései zűrzavarosak lettek. Mivel nem tudott pontot tenni gondolatai végére, ezért megpróbálta azokat másfelé terelni. Nézte a tájat, a baloldalt lévő sziklafalat, a hatalmas, öreg tölgyfákat, az utat. . .

De ezek is mind-mind borzasztóan ismerősek voltak. Olyan érzés fogta el, mint a forrás közelében. Már várta, hogy ismét visszaemlékezzék, ám most nem történt semmi. Rettenetes érzés volt, nem tudta hova tenni ezt a helyet. Próbálta más emlékeihez kötni, de sikertelenül. Mindvégig arra a következtetésre jutott, hogy a forrásnál történtek, és a borzasztóan ismerős erdő közt összefüggés van: ugyanerre járt a nagyapjával, tehát az emlékének van folytatása. Ám akárhogy is próbálkozott, nem sikerült rájönnie, hogy hogy történt tovább. Ezekkel a gondolataival küzdött, mikor Budai tanát úr hangos kiáltására lett figyelmes:
- Nah, egy kis figyelmet kérek! - mondta, majd megköszörülte torkát - Elérkeztünk a keleti sziklafal lábához. Itt a lépcső... - mellette a sziklába faragott lépcső kígyózott felfelé- Itt nagyon kell vigyázni! Igaz, hogy van korlát, de nem lehet kellemes érzés innen lezuhanni!... - e mondat után, ismét az az ismerős gonosz vigyor ült arcára, majd folytatta -Tehát, lassan, és egyesével fogunk felmászni ! Rendben van?- A diákok helyeslően bólintottak, de nem a tanár úrra néztek, hanem a sziklafalat bámulták ijedt arccal.
- Akkor indulás! - kiáltotta a Gáspár tanát úr, és örömtelien vágott neki a lépcsősornak. A csapat lassan libasorba rendeződött és követték tanárukat. A korlátba erősen kapaszkodva, bizonytalan léptekkel haladtak felfelé. A lépcső hosszú volt, beletelhet, vagy egy fél órába mire feljutnak. Domi a sor végén haladt Mátéval. A lépcsőn is elfogta az az érzés, ami az úton kísérte. Már lassacskán beletörődött, hogy sosem tud felülkerekedni kusza emlékfoszlányai felett, mikor egy kiemelkedéshez értek. A meredek falból egy tíz méter széles sziklapárkány állt ki, szélén korláttal. Olyan volt, akár egy terasz. A fal felöli részén, egy kisseb barlang bejárata tátongott.

Mikor Domi és Máté odaért, az osztály nagy része már tovább állt onnan, de egy kisebb lánycsapat pihent meg egy fiatal kőrisfa árnyékában. Hanna, és Réka a hatalmas hátizsákjukra dőlve lazítottak, míg Laura és Adél a fának dőlve üldögéltek.
- Sziasztok fiúk! - szólt oda Hanna Máténak és Dominak - nem pihentek egy, kicsit? A tábor úgyis a hegy tetején van, innen már nem lehet eltévedni!
- És itt túl szép a kilátás ahhoz, hogy elmenjünk mellette. - mondta Réka, miközben az elképesztő panorámát nézte. Mi tagadás, a látvány tényleg gyönyörű volt. Ameddig a szem ellátott, zöldellő erdők és sárgás tisztások váltogatták egymást. Csupán a látóhatár végén meredt egy nagyobb hegy a táj fölé. Az élénk, kék eget lassan szelték át az aprócska, hófehér bárányfelhők, mik foltokban árnyékot vetettek a messze elnyúló növényszőnyegre. Itt a sziklaszirten kellemes volt a idő, hűs szelek hűtötték a forró levegőt. Akár órákon át is el lehetett volna itt üldögélni, nemcsoda, hogy Máté rögtön lehuppant a lányok mellé.
Ám Máténak más oka is volt, annak hogy kereste a lányok társaságát. Nos... szerelmes volt. szerelmes volt, mégpedig Rékába. Réka az osztály "szépe" címmel büszkélkedhetett. Arcát, a szinte már-már tündéri vonásai, és a nagy, ragyogó kék szemei tették elbűvölővé. Búzaszínű haja nagy tincsekben omlott vállaira. Finom, pici állával, és a szép vonalú, kecses ajkaival, úgy festett, akár, egy törékeny, szépséges porcelánbaba. Ám nagyon is élénk volt ez a lány!

A vidám, és önzetlen természetével mindig mosolyt csalt a környezetében lévők arcára. Az emberek szinte körülrajongták, de ő sohasem szállt el magával, mindig megmaradt kedvesnek, aranyosnak, és szerénynek. Sőt, mindig is rosszul érezte magát a középpontban, a fiúk többsége állandóan körülötte lebzselt, de ő ügyet sem vetett rájuk. Úgy vélte, hogy ők csak a szépségét látják, és a belső értékeit figyelmen kívül hagyják. Ezért a fiúkkal csupán jó barátságban volt, ennél nem akart többet. Nem azért, mert lenézte őket, hanem mert ők nem látták meg az "igazi énjét". Ezt tudta mindenki, és ezért, sokan megközelíthetetlennek tartották. Tudta ezt Máté is, de félénk természete ellenére nem adta fel a reményt, és szép lassan, feltűnés nélkül próbált a közelébe kerülni. Közben, Dominik a barlang felé közeledett. ,,Ez lesz az!"-gondolta-,, A lépcső,... a korlát!... És főleg a barlang! Itt jártám! Itt biztos jártam!. . . Be kell mennem!... - gondolatmenetét, az egyszer már jelentkező különös érzés szakította meg, amit még a forrásnál a"látomása" előtt érzett.

Teste újra meborzongott, hajába belekapott az ismerős őszi szél, a múlt szele. Szeme előtt ismét megjelent az ismerős alak: a nagyapja. Lassan gyalogolt, felfelé a lépcsőn, ott ahol Dominikék előbb feljöttek. De a gyermeket nem látta. ,,Hol lehet?" - kérdezte magától Domi, de már a válaszra rájott. Most ő az... Gyermekkori önmaga szemszögéből látta az eseményeket. Ő már a barlang előtti korlátba kapaszkodott, a nagyapja pedig, már ott állt mellette. Domi felnézett rá, most végre ismét láthatta arcát. Azt az arcot, amit oly rég látott, de ami még mindig melegséget árasztó és barátságos volt számára. Nem látszott öregnek, lehetett talán 50 éves, de mégis tapasztaltnak és sokat megéltnek tűnt.
- Nagypapa! - szólalt meg a kis Dominik, de nagyapja nem figyelt rá. Valami mást nézett. A kis Domi próbálta szemével megkeresni, hogy mire is fordítja tekintetét, ahelyett, hogy rá figyelne. Hamarosan meg is találta: a barlangot figyelte. Nem értette, hogy mi olyan érdekes van azon a fránya lyukon.
- Nagyapa! - szólította meg ismét, miközben a kabátját ráncigálta - Nagyapa, menjünk már tovább! - de választ, csupán pár pillanat múlva kapott::
- Dominik! – kezdte - te most itt maradsz! - hangjában komolyság és aggodalom hallatszott, de egyáltalán nem volt mogorva vagy haragos - Én addig bemegyek- mondta, majd elindult a barlang bejárata felé.
- De…! - próbált szóhoz jutni a kis Dominik
- Mindjárt vissza jövök. Addig várj itt!- válaszolt vissza menet közben, de nem fordult meg. Úgy közeledett az üreg felé, mintha az megbűvölte volna. Mintha valamit látna, vagy hallana odabent. A barlang bejáratánál hunyorítva próbált kivenni valamit a homályból, de a sötétségen kívül semmit nem látott. Úgy döntött beljebb megy, és pár pillanat múlva már el is tűnt a sötét lyukban. Dominik nem értette mi történt körülötte, csak azt tudta, hogy nagyapja kezdett távolodni tőle.
- Várj! - kiáltott utána, és elkezdett futni - Várj meg! Nagyapa!! - de utol már nem érhette. A kis Domi megtorpant az üreg bejáratánál. Nem mert tovább menni. Félt. Pánik kezdett eluralkodni rajta.
- Nagyapaaa! - mostmár szinte üvöltötte. Félt soha többet nem látja viszont nagyapját-Nagyapaaa! Gyere vissza! Ne hagyj itt!- ezután hangja kezdett halkulni, a barlang alakja kezdett homályosodni, szertefoszlani.
- Nagyapaaa! - kiálltott még utoljára, de hangja elhalkult és suttogásba ment át. Dominik rájött: emlékének itt vége, újra a jelenben van.
- Domi, jól vagy?-kérdezte Hanna
- Már megint magadban suttogtál... - folytatta Máté, és kérdően tekintett barátjára-nem akarsz leülni? Pihenj egy kicsit. Jót fog tenni. - Dominik, mintha meg sem hallotta volna szavaikat. Zavartan nézett körbe. Ez a visszaemlékezés mégnagyobb hatással volt rá, mint az előző. Domi fejében kezdett összeállni a kép. Úgy gondolta, hogy ekkor történt nagyapjával, ami... történt. Tudatosan nem használta a – meghalt - szót, mert már egyáltalán nem volt benne biztos, hogy mi is történt valójában. Ahogy rakosgatta össze emlékei kirakódarabkáit, úgy kuszálódtak össze gondolatai. ,,Talán... nem is halt meg... " - gondolta, de gyorsan elhesegette maga elől ezeket a gondolatokat. ,,De mi történt akkor?" - kérdezte magában Domi. Abban már biztos volt, hogy emlékei a nagyapja halála, avagy az eltűnése napjáról szólnak. ,, De mi történt akkor? És miért nem tudtam én erről eddig? Mi történt a nagyapámmal?" - ezeket a kérdéseket tette fel magának újra és újra. Gondolataiban hangos csörtetés és csörömpölés zavarta meg.

Márton jött, vagy inkább rohant fel a lépcsősoron. Márton amolyan tipikus stréber, könyvmoly típus. Mind külső és belső tulajdonságait tekintve. Alacsony, vézna, sápadt arcú gyerek volt. Hatalmas, fekete keretes szemüveg fedte arcát. Koromfekete, zsíros haja, valamin vörös ragyákkal és pattanásokkal ékesített arca tovább rontotta az összképet. Szinte már-már ijesztően sápadt, fehér bőre erős ellentétet alkotott fekete hajával. Barátainak, egyedül a könyveket nevezhette. Iskola előtt – közben - és után a könyvtárban lógott. . Legjobban a tudományos írások, köztük a fizika, kémia és a biológia érdekelték. Szegényt sokan kigúnyolták, és egyáltalán nem számított népszerűnek. Amolyan "púp" volt az osztály hátán, pedig nem ezt érdemelte. Mindig igyekezett az emberek kedvében járni,. . . sikertelenül. Mártont leginkább sajnálni lehetett. Most is elég szánalmas látványt nyújtott, miközben a termetéhez képest aránytalanul nagy hátizsákkal a hátán, lihegve, kifulladva sietett fel a lépcsősoron. A lányok szánakozva nézték szerencsétlenkedését.
- Már azt hittem... sosem érek ide... - lihegte Márton- A többiek?
- Valahol fölöttünk lehetnek a táborhelyen - mutatott a feje fölé Máté.
- Akkor rohanok is utánuk - szólt Márton. Hangja vékony és rekedt volt. Egy pillanatra felnézett a sziklafal tetejére. Szemei kikerekedtek, arca ijedt lett. ,, Ez iszonyú magas!" - gondolhatta, majd sietve nekivágott a lépcsősornak.
- Várj! - kiáltott utána Dominik - Várj egy picit Márton!
- Igen? - fordult vissza.
- Van nálad elemlámpa?
- Öö... van persze, de minek az neked ilyenkor? - kérdezte Márton, majd Mátéra, és a lányokra tekintett, mintha tőlük várna választ.
- Nekem is van, de valahol a zsákom mélyén. Oda tudnád adni a tiédet egy picit?
- Hát, ha akarod... - szólt Márton majd sietve levette hátáról a hatalmas csomagját. Egy kis keresgélés után meg is találta, amit keresett: egy kis zseblámpát. - Tessék itt van. - nyújtotta oda Dominiknak.
- Hálásan köszönöm. - A lányok sem értették, hogy minek kell neki fényes nappal a lámpa. Máté észrevette, hogy Domi gyakran vet pillantásokat a melletük lévő barlangra. Egyből tudta, hogy be akar oda menni.
- Ugye ezt nem gondolod komolyan?-lépett oda Domimikhoz Máté.
- De! Nagyon is komolyan gondolom!-mondta határozottan Domi. A lányok kíváncsiak lettek. Mind a négyen felpattantak helyükről és odaléptek Mátéékhoz.
- Hova indulsz Domi?-kérdezte Hanna.
- Ugye nem a barlangba?- aggodalmaskodott Laura.
- De, pontosan oda. - jelentette ki eltökélten Dominik, majd az üreg felé tekintett. Arcán, most elszántság tükröződött. Máté elég jól ismerte ezt az arckifejezését ahoz, hogy belássa, nem tudná lebeszélni Domit a barlangtúráról, ezért úgy döntött inkább vele tart. Ő is gyorsan előkereste elemlámpáját, és így szólt:
- Nos, akkor indulunk?- de Dominik mintha, nem lelkesedett volna annyira az ötletért.
- Te is jönni akarsz?- mondta, majd kérdő pillantást vetett Mátéra.
- És mi is megyünk!- kiáltott közbe Hanna- Csak nem fogunk itt a tűző napon ücsörögni? Nem igaz csajok?- kérdezte barátnitől. Adélt, Laurát és Rékát, mintha nem nagyon izgatta volna ez a rögtönzött barlangtúra, de hamár Hanna így fellelkesült, akkor hát rábólintottak.
- Engem se hagyjatok ki! - kiáltott hátulról Márton. - Dominik egy pillanatra lehunyta szemét, és beletörődött, hogy már biztos nem egyedül fogja megtenni az utat. Nem az volt a gondja, hogy vele tartanak a barátai, ennek örült, csak nem akarta őket bajba sodorni, mivel már rég a táborhelyen kellet volna lenniük.
- Biztos?- kérdezte Dominik, mintha olyan nagy útra indulnának, jelezve, hogy aki most vele tart az félúton nem fordulhat vissza.
- Biztos. - Felelte Hanna majd ős is előkapta a zseblámpáját. . .

Közben fent a táborhelyen az osztály többi tagja már lepakolt, és épp "népszámlálást" tartottak. Egy tűzrakóhely köré ültek le. Budai tanár úr hangosan kezdte olvasni az osztály névsorát:
- Ágasi!
-J elen-hangzott el egy kurta, éles válasz.
- Bekényi !
- Itt vagyok! - szólt egy vékony női hang.
- Damos!- kérdezte erős, mély hangon a tanár úr, és már ugrott volna a következő névre, de felfigyelt, hogy nem kapott választ. - Damos! - ismételte meg hangosabban. Ismét néma csend... - Damos Dominik! - most már szinte üvöltötte, de miután ekkor sem kapott választ, felnézett a osztálynévsor mögül. Árgus szemekkel végigmérte a csapatot, akár egy vadászó oroszlán a leendő zsákmányát, és bizony észrevette, hogy jócskán hiányoztak még. ,, Már megint ez a Damos gyerek"motyogta magában, és látszott hogy az eddig vidám arca elkezdett vörösödni.

Tudta, hogy csak mögöttük lehettek, mivel ő ment legelöl és senki nem előzte meg, tehát Dominik és társai valahol útközben lemaradtak. ,,Tudtam, hogy ez lesz, legközelebb az egész úton magamhoz bilincselem ezt a kölyköt!"- gondolta. Megvakarta tarkóját, sóhajtott egyet, majd ezt mondta:
- Nah szóval! Négy önként jelentkezőt kérek! Mondjuk te, te... és te, meg te is ott! - mutatott rá Balázsra, Ákosra, Botondra és Krisztiánra a tanát úr, mit sem törődve azzal, hogy ők egyáltalán nem jelentkeztek önként. Nem tehettek mást, felkeltek mind a négyen a helyükről és odasétáltak Budai Gáspár tanár úrhoz. Az komoly arccal rájuk nézett:
- Figyeljetek fiúk! Ti most visszamentek és megkeresitek a hiányzókat, és idehozzátok őket! Rendben?- kérdezte ellentmondást nem tűrő hangon a tanár úr.
- De...
- Semmi de! - szakította félbe Balázst szigorú hangon- Most pedig indulás!- A fiúk belátták, hogy nincs értelme ellenkezni, amit a tanár mond az törvény. Szitkozódva, morcosan indultak vissza azon az úton, amin épp az előbb tettek meg nem kis fáradság árán...

Ezalatt Dominik és társai felkészültek a barlangtúrára. A nagy hátizsákjukat levetették, csak a legszükségesebb holmikat pakolták be egy kisebb csomagba, ami Domi hátára került. Volt ebben egy kis élelem, (nem tudhatták, hogy milyen mély a barlang, és hogy mikorra érnek vissza), egy iránytű és térkép, tartalék elemek a lámpákba, és egy 15 méteres hegymászó kötél. Ez utóbbit Dominik hozta magával, maga sem tudja miért, de gondolta, hátha szükség lehet majd rá. Jó erdőjáró volt, ismerte a vadon szabályait, és jól eligazodott az erdőben, de még barlangban nem járt. Ezért izgult is egy kicsit, de inkább az újabb emlékhullámaitól tartott. Ugyanis nem bámészkodni akart az üregben, hanem a nagyapja miatt szeretett volna bemenni oda. Meg akarta tudni mi történt azután, hogy eltűnt a barlang sötétjében. Még mindig érezte, hogy hiányzik valami, ahhoz, hogy fejében összeálljon a kép. Érezte, hogy ott bent, ha nem is tud meg mindent, mégis közelebb kerül az igazsághoz. Emiatt akart olyannyira elszántan bejutni oda. Tervei szerint egyedül tette meg volna az utat, de meglepetésére csatlakoztak hozzá. Nem sejtette, hogy ennyien akarnak majd vele menni,, De ha már így alakult, akkor így is jó"-gondolta. Végignézett magán,hogy megvan-e mindene, s miután megelégedett a látottakkal így szólt:

- Mindenki kész?
- Felőlem mehetünk. - felelte Máté.
- Mi kész vagyunk. - mondták a lányok.
- Egy pillanat - motyogta Márton, ki épp a cipőjét kötötte - Jó. Most már mehetünk!- Mártonon látszott, hogy egész belelkesült, hogy velük tarthat. Szemei ragyogtak, arca vidám volt, az egész gyerek csak úgy sugárzott. Végre legalább egyszer része lehet az osztálynak, része lehet egy közösségnek. Talán ez lehetett, minden álma, és ezért örült ennyire.
- Akkor indulunk! - szólt Domi, és belépett a barlang száján. A többiek követték. A barlang bejárati termében nem volt sötét, viszonylag sok fény áradt be az üreg száján . Lassú léptekkel haladtak, az úton, ami sima és kitaposott volt. A barlang fala és mennyezete, az aljához hasonlóan simának tűnt, mintha egy óriási dörzspapírral csiszolták volna le.
- Kapcsoljuk be a lámpákat-szólt Laura. Dominik, Máté és Hanna kezében is világítani kezdett a lámpájuk. Ekkor megláthatták, hogy nem messze előttük, a mostani 10 méter magas üreg helyett egy sokkal szűkebb járat tátong. Lehetett talán,2 méter magas és 2 méter széles. Dominik Mátéra pillantott, ki bólintott egyet, jelezve, hogy felőle bemehetnek.
- Bemertek jönni? - fordult hátra a lányokhoz, Máté.
- Hamarabb bent leszünk, mint ti!-válaszolta sértődötten Hanna és sebes léptekkel eltűnt a szűk lyukban. Adél, Laura és Réka követték. Dominik és Máté összenéztek, majd megvonták a vállukat,,Ezeknek meg mi bajuk lett?" - gondolták, majd Mártont előreengedve ők is bemásztak. Itt már egyáltalán nem volt sima, sem az út, sem a fal. A göröngyök, és a sziklakidudorodások miatt csak négykézláb lehetett haladni.
- Gyertek srácok, mi már kint vagyunk! - visszhangzott Réka hangja, ők már kiértek a szűk üregből, de Márton,Domi és Máté még mindig a sziklarögökkel küszködtek. Az a járat meredekedni, és egyben szűkülni is kezdett. A fiúk érezték, hogy felfelé haladnak.
- Még jó, hogy nem vagyok kausztrofóbiás! - jegyezte meg Máté
- Te nem!-t ette hozzá Márton -De én igen! Márton tényleg szenvedett. Izzadt, szédült, ereje kezdte elhagyni.
- Uram atyám, Márton! Kausztrpfóbiás vagy és barlangokba mászol? - méltatlankodott Dominik-Nem gondoltál erre mielőtt, bejöttél volna?
- Kizárt dolog... - lihegte Márton - ugyanis eddig nem tudtam róla.
- Jól van, mindegy, másszunk tovább, mert sosem érünk oda! - zárta le a beszélgetést Dominik.
Végre, nagy nehezen kiértek a szűk járatból és egy tágabb terembe jutottak.
- Nah végre itt vagytok! Már azt hittem sose értek ide! - veregette meg Domi vállát Hanna.
-I gen itt vagyunk, de menjünk is tovább - mondta Máté, majd megfogta Dominik karját, és elhúzta Hanna mellől, majd elindultak a sötétségbe. Lámpájuk fénye csak a jobboldalukon lévő falat érte. Akármerre világítottak, nem látták a barlang falait, tehát elég nagy lehetett ez a terem. Leghátul Márton kullogott, de Laura, és Réka időről-időre hátranézett, hogy meg van-e még. Középütt Adél és Hanna haladt, míg legelöl Dominik és Máté. Domi az egész úton szokatlanul csendes volt. Ezt észrevette Máté is:
- Tudom, hogy nem csak kalandvágyból jöttél be ide. - szólt Máté, barátjához -Nem igaz?-de Dominik csak hallgatott, és meredten bámulta az utat.
- Bár nem tudom, mi az oka, de tudom, hogy emiatt vagy olyan furcsa ma. És tudom, hogy nem a meleg ártott meg. Mi bajod van Dominik?-mikor ezt kimondta, bele akrt nézni Dominik szemébe, de ő még mindíg az utat nézte. Egy pillanatra csend lett, köztük, csak a lépteik alatt elgördülő kövek visszhangoztak, a hatalmas üreg mélyén.
- Ha nem szólsz semmit, akkor én inkább, hátramegyek a. . .
- Ne! Várj!-ragadta meg Máté kezét Dominik, majd most mélyen a szemébe nézett -Az az igazság, hogy magam sem tudom pontosan, hogy mi van velem. Addig amíg én nem tudom pontosan, addig nem tudok neked mit mondani. De majd mindent megtudsz, de előbb nekem kell kiderítenem.
- Hát, ha te mondod! De biztos nincs semmi bajod?
- Nincs. - válaszolta Dominik, majd újra az utat kezdte el nézni.

Mátét nem elégítette ki a válasz, amit kapott, de belenyugodott, hogy Domi még nem fogja elmondani neki. Az út további részét szótlanul tetták meg. Bár Dominik azt mondta semmi baja, valójában nagyon is sok baja volt. Az egész barlang, a szűk járat, a nagy terem amiben most járnak, min-mind újra ismerős volt neki. ,,Itt is járhattam tán? Az nem lehet! Öt évesen nem juthattam ilyen messzire ebben a barlangban"- gondolta - De akkor, miért érzem ennyire ismerősnek ezt az egész helyet? Nem tudom... csak azt, hogy tovább kell mennem!Tovább kell mennem, akkor talán kiderül minden!",... Már vagy fél kilométert megtehettek, mire a végéhez értek annak a nagy teremnek, amibe a szűk járaton keresztül jutottak. Itt már közel voltak, meg lehetett világítani a falakat, de így is hatalmasnak tűnt ez az üreg. A mennyezet körülbelül 20 méter magasan húzódott, és két szemközti fal között lehetett, vagy 80 méter. Az egész barlangrendszer hófehér mészkőbe vájódott, ami itt lent a sötétben szürkének tűnt. A terem végén,középen, egy kisebb vájat ürege látszódott. Ez nem volt olyan szűk, mint az előző, és könnyebben átjárható volt. Dominik hátrafordult a többiekhez:
- Egy kérdésem van csak. Tovább akarton jönni?
- Ha már eddig eljutottunk akkor, már ne forduljunk vissza!-szólt Hanna
- De Budai tanár úr, már biztosan keres. -aggodalmaskodott Laura
- Már eddig is keresett! Majd azt mondjuk, hogy eltévedtünk. -érvelt Hanna a továbbhaladás mellet. Látszott, hogy a lányok közül csakis őt izgatja ez a kis túra. Ezt Dominik is látta:
- Lányok, ha akartok, visszamehettek. -Laura, Adél és Réka összenéztek, majd Adél így szólt:
- Nem, fordulunk vissza. Ennyi kaland belefér. -,,Milyen igaza van!"-gondolta Dominik, majd nekivágott a járatnak, a többiek utána. Ez a vájat erősen lejtett, a csapatnak féloldalasan kellett leereszkednie. Már vagy 200 métert megtettek, mire leértek az aljára, ami egy újabb nagy teremben végződött. Dominik fülét vízcsobogás hangja csapta meg. ,,Víz" - gondolta-,, Egy órával ezelőtt mekkora kincsnek számított". A többiek is meghallották csobogást, és a hang irányába indultak. Hamarosan egy gyönyörű kis barlangi forrást pillantottak meg. A falból egy kis lyukontűrt elő a karsztvíz, ami egy kis tavacskába folyt. A barlangi tóból, egy apró erecske vezette le a felesleges vizet, keresztül az egész üregen. A tó elég mélynek tűnt, kristálytiszta volt, de a fenekét nem lehetett látni. A terem mennyezetét, és falai mindenhol cseppkövek borították. A csapat úgy döntött lepihen egy kicsit, majd elindultak a kis tó felé.
- Ez táplálja a forrást, aminél egy órája jártunk. - jegyezte meg Dominik, majd kulacsát újra friss, és hideg vízzel töltötte meg. Úgyszintén így tettek a többiek is. Mártonnak is jót tett a hűs víz, szemmel láthatólag jobban lett.
- Szerintem itt meg is pihenhetünk. - szólt Máté, majd leült egy egy szikladarabra. Ez a kis kitérő igencsak kifárasztotta a csapatot, ezért ők is lepihentek. Dominik meredten maga elé bámulva ült a sziklafal tövében. Teljesen összezavarodott. Legbelül azt kívánta, hogy bár ne lettek volna ezek a "látomásai". Lelkesedése most alábbhagyott. Bár, még mindig az a már-már idegesítő érzés kerítette hatalmába, a józan esze azt súgta neki, hogy adja fel és forduljon vissza. Ekkor a barlang sötét mélye felé pillantott, ahová az útjuk vezet majd. ,,Most nem adhatom fel!" - mondta magában-,,Tudom, hogy van ott valami,... ami talán... nyomra vezet és megold mindent!"Gondolataiból léptek zaja riasztotta fel. A hangokra mindenki felkapta a fejét.
- Mi lehet ez?- suttogta Adél, majd felkapta az égő elemlámpát a földről és a hang irányába világított.
- Onnan jön a hang! - mutatott Máté arra lyukra, amin az imént ereszkedtek le. A lépések moraja betöltötte az egész barlangot. Az egyébként halk zörejeket a visszhang hangsúlyozta ki, így egészen hangosnak tűnt. A csapatizgatott lett. Mindenki felpattant a helyéről és egy körbe tömörült, látszott rajtuk, hogy ijedtek.
- Gyorsan! Mindenki világítson az vájatba-utasított Hanna. A járat tőluk 20 méterre volt, és lehetett hallani, hogy a hang gazdái már benne járnak. A feszültség fokozódott. Laura és Adél megfogta egymás kezét. Ekkor a meredek lejáróban kisebb kőomlás indult meg. Apró kövek zúdultak alá, jellegzetes hangot adva. Semmi kétség: mindjárt leérkeznek. Dominik hunyorítva próbált kivenni valamit a félhomályból. Mivel nem látott semmit, közelebb indult.
A lámpája fényét végig az üreg kijáratánál tartotta. Lassú, csendes léptekkel közeledett, majd hallotta, hogy a többiek is követni kezdik.
- Talán... - suttogta Márton- Talán barlangászok.
- Mi lenne, ha kiáltanánk nekik? - kérdezte Réka. A lépések zaja már egészen közelről hallatszódott. Máté és Dominik összenéztek, majd megtorpantak: a hang gazdája leereszkedett a járatba, majd még hárman követték. Négy alak lépett elő az üregből. Nem tudták kivenni, hogy kik, vagy mik azok, csupán, négy, emberi körvonalat láttak, ezért rájuk világítottak. Erre az idegenek gyors mozdulattal eltakarták szemüket, majd hátat fordítottak. Bántotta szemüket a hirtelen éles fény.
- Kik vagytok? - kiállott oda Dominik - Hé! Ki van ott?
- Ne üvöltözz, így is halljuk! - szólalt meg egy ismerős hang.
- Hé it vagytok azok?!-kiálltott fel Hanna, hangjából megkönnyebbülés haladszott-Hogy kerültök ide?
-Ezt mi is kérdezhetnénk tőletek. -válaszolt az egyik alak, majd mind a négyen közelebb léptek, arcuk elöl ehúzták karjaikat és így egyből kiderült, hogy kik is ők. . .

Folyt köv...